Lapok Pápa Történetéből, 2000
2000 / 1. szám - Messze volt a cél...
bársonyos színezetű hangot. Rájöttem hamarosan; ez csak Barabás János tanár úr hangja lehet! De hogy kerülne ő ide?! S mikor a csoport belépett az irodába, nyomban felfedeztem szép magas alakját, kétfelé fésült őszes haját: Ő volt. Boldogan öleltem meg (ő persze, nem emlékezhetett rám!), azt kérdeztem, ugye, nem emlékszik a gércei „hódvilágképű, tülütámlütyü, kalánfülű” egykori tanítványára?! (Ez volt Barabás János tanár úr szavajárása.) A sárvári polgáriban sok fájdalmas, keserű órát is töltöttem. Kálmán László (Isten nyugosztalja), a matematika-fizika tanára (módos kisiparos család sarja) utálta a parasztgyerekeket. Sose tudtam, miért. Gúnyos, csipkelődő megjegyzéseinek állandó céltáblái voltunk, mi falusi gyerekek. Ahogy ő tudta mondani, „ezek a gérceiek!” — elnyújtva, gúnyosan — a hideg mindig végigfutott rajtam. Noha szorgalmas, jó tanuló voltam, az ő tárgyaiból elégségesnél jobb osztályzatot sose kaptam. (A tanítóképzőben számtanból és fizikából jelesnél rosszabb osztályzatom öt év alatt sohasem volt!) Kálmán László háborús sérült, ideges ember volt, ellenséges tanári magatartása miatt sokat szenvedtem, állandó izgalommal, idegfeszültségben, félve vártam az óráit. Tárgyilagos szeretnék lenni emlékével szemben, azért megemlítem, hogy Kónya Lajos, aki szintén tanítványa volt, az előbb hivatkozott könyvében hálásan emlékezik rá; hathatósan támogatta pályaválasztási gondjaiban. Igaz, Kónya Lajos nem parasztfiú volt! Sárvári polgári iskolai tanulmányaimat befejezve, 1922. év szeptember elején Édesapám szekéren Sopronba vitt, hogy beírasson az evangélikus tanítóképző-intézetbe. Hamar Gyula szakállas igazgatótól az első látásra féltem, de kiderült, hogy jóindulatú, bölcs pedagógus, aki egész életemre elhatározó befolyást gyakorolt. Ebben az intézetben családias légkör uralkodott, nem olyan „hivatalos”, mint a sárvári polgáriban. Az intézet épülete bizony szegényes volt, viselte az első világháború nyomait. A soproni népszavazás körüli események is nagyon megviselték. Úgy volt, hogy elköltöztetik Sopronból, sok ingósága össze is volt csomagolva. Szegény volt az iskolafenntartó egyház, nem sokat költhetett rá. Az interná- tusa, tantermei nyomorúságosak voltak. A hálószobákban télen befagyott a lavórban felejtett víz. Egész télen nem volt fűtés ezekben a hálótermekben. A dolgozónak kinevezett tanteremben is gyakran nagykabátban ültünk. A „nagykabátról” eszembe jut: valamelyik hideg téli napon a hirdetőtáblát nézem, felöltözve, a városba készülve. Hamar igazgató úr meglát, s rámszól, mért nem veszem fel a télikabátomat ilyen hideg időben. Ez a télikabátom, mondtam. Egy bélés nélküli vékony felöltőféle volt. Különös, e mostoha körülmények ellenére alig voltunk betegek. A mostani Berzsenyi Gimnázium (akkor Líceum) épületében volt a „tápintézet” — menza —, odajártunk reggelire, ebédre, vacsorára. Igen sovány volt a koszt. Állandó étel volt a plutyka (kelkáposzta), sose szerettem. Évtizedek múltak el azóta, hogy ráfanyalodtam, annyira megutáltam a tápintézetben. Ezért a szegényes diákéletért bőven kárpótolt az intézet jó szelleme, a tanárok emberséges bánásmódja. Valóban pedagógus- képző intézmény volt. Hálás érzéssel gondolok különösen Ihász Ferencre, volt magyar tanáromra, akit mindvégig példaképemnek tekintettem. Kónya Lajos a „Soproni évek” című életrajzi könyvében őróla készítette a legszebb jellemrajzot. Ma is büszke vagyok rá, hogy célomat elérve, tanárként visszakerülve az intézetbe, az ő katedráját örököltem. A soproni tanulóévek nagy hatással voltak rám. Részletesen szóltam erről az 1977. évi nagytalálkozón. Ott, Sopronban érlelődött meg bennem a vágy: bárcsak én is tanító- képző-intézeti tanár lehetnék. Ezt tartottam a legszebb élethivatásnak. „Tanítók tanítója lenni” —- ahogy Bognár tanár úr szokta mondani. De hát ez akkor elérhetetlen vágynak, álomnak tűnt. Tudtam ugyanis, hogy tanító- képző-intézeti tanári képesítést szerezni, az orvosi diploma után a legnehezebb feladat volt. Mivel szüleim anyagi helyzete állandóan rosszabbodott, a tanítóképző második évfolyamára át akartam iratkozni a pápai állami tanítóképző-intézetbe, ahol jelentős ösztöndíjat kaptam volna. Hamar igazgató úr 192
