Lapok Pápa Történetéből, 2000
2000 / 1. szám - Messze volt a cél...
Nehéz szívvel váltam meg a pápai intézettől, s Pápa városától. 1946-tól 1959-ig legszebb férfikorom alkotó tevékenysége kötött az intézethez, a hagyományhű városhoz. Talán elfogultság nélkül állíthatom (elismerések, kitüntetések igazolják), hogy a pápai tanítóképző-intézet háború utáni életének, fejlődésének, eredményeinek tevékeny részese voltam. Győrben 1959. január 1-jével kezdtem meg működésemet, s ezzel életem újabb nehéz szakasza kezdődött. Kétirányú feladat várt rám. Irányítottam a középfokú tanítónőképző-intézet munkáját, s ezzel párhuzamosan a felsőfokú intézet szervezésének minden gondja rám szakadt. Bár az igazgatót már kinevezték, de mivel megtartotta gimnáziumában az igazgatói funkciót, nem vett részt ebben a munkában. Csak amikor az intézet már készen volt, 1959. év szeptemberében vette át az intézet vezetését. Mivel azonban fogalma se volt a tanítóképzés munkájáról, az intézet és a vele kapcsolatos gyakorló általános iskola pedagógiai irányítása teljesen rám hárult. De más bajok is jelentkeztek. Az új igazgató emberileg is alkalmatlannak bizonyult felsőfokú pedagógiai intézet vezetésére. Alig egy évi működés után leváltották, és elhelyezték az intézetből. A minisztérium rendeletére, a leváltott igazgató után, 1960. év őszétől, közel másfél évig, egyedül láttam el az intézet vezetését, irányítását. Ezért a munkáért a minisztérium részéről elismerésben és pénzjutalomban részesültem. 1963-ban pedig az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést kaptam meg. 1961 júniusában kedves epizódra került sor az intézet tanévzáró és diplomakiosztó ünnepélyén. Az aranydiplomásaink közt volt egykori kedves igazgatóm, Hamar Gyula is, akit már többízben emlegettem e pályatörténet írása közben. Az esemény további érdekessége az volt — ezt ünnepi beszédemben is említettem —, hogy 1927-ben Sopronban, a tanítói oklevelemet Hamar igazgató úr sajátkezűleg állította ki. (Osztálytársaim oklevelét én írtam meg.) Most pedig, Hamar igazgató úr aranydiplomáját én írtam meg és írtam alá. Ugyanezen az ünnepélyen egy volt kedves polgári iskolai tanáromnak (Dragovits-Dévai Józsefnek) is én adtam át aranydiplomáj át. Végre, 1962-ben kinevezték az új igazgatót. Ekkor nyugalmasabb időszak következett volna életemben, de akkor meg súlyos veseműtéten kellett átesnem. Szakorvosi vélemény szerint a győri sok huzavonának szerepe volt vesebajom keletkezésében. 1965-ben tanulmányútra mentem Romániába. A minisztérium a felsőoktatás személyzeti kérdéseinek tanulmányozására küldött ki. A szerzett tapasztalatokról készült útibeszámoló megjelent a Magyar Pedagógiában is. Romániában alkalmam nyílt a 25 évvel azelőtti társadalmi, kisebbségi élet és a mostani összehasonlítására. (Miként az előzőkben már utaltam rá, 1940-ben Kolozsvárott tettem bölcsészettudományi doktori szigorlatot. Most, 1965-ben meg- illetődötten jártam végig az ismerős utcákat s a Házsongárdi temetőt.) Életem nagy élménye volt, amikor 1966-ben, Balatonfüreden, személyesen találkozhattam és beszélhettem Illyés Gyulával. Kérésemre, a következő évben, Simon Istvánnal együtt eljöttek győri intézetünkbe irodalmi találkozóra. S akkor, 1967. áprilisában intézetünk hallgatósága előtt mondtam köszönetét Illyés Gyulának a tanításért, amit életművéből, élete példájából egész életemre merítettem, a nép, a haza szeretetét. Elmúltam 60 éves, amikor — negyven évi pedagógiai működés után — 1967. augusztusában befejeztem 1927-ben kezdett pedagógusi munkámat, s nyugdíjba mentem. A nyugdíjazás, amint azt barátaim életében tapasztalom, a legtöbb ember életében bizonyos törést jelent. Negyven éven át megszokja az ember a rendszeres munkát, kialakul állandó életritmusa, s minden átmenet nélkül, úgy érzi magát, mint a vízpartra dobott hal; ez az állapot lelkileg megviseli az embert. Sokszor mondom vezető beosztású barátaimnak, hogy a nyugdíjas életre elő kell készíteni a pedagógusokat. Ti. az a tapasztalat, hogy a vezetők nem fordítanak kellő gondot erre a fontos feladatra. Ezért aztán igen sok a sértődött, megsértett nyugdíjas pedagógus. Vezetőink, különösen szakszervezetünk vezetői, példát vehetnének nem pedagógiai üzemek sok vezetőjétől! Több üzemről, vállalatról tudok, ahol jobban törődnek a nyugdíjasokkal, mint a mi területünkön. 202
