Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-06-15 / 6. szám
1960 JUNIUS KRÓNIKA 7 Ki a béke ellensége? Kruscsev a párizsi csúcskonferencia elgáncsolása után Párizsban, majd Kelet-Berlinben tartott, diihödten ádázkodó beszédeiben egészen alantas sértések tömegével illette Eisenhover elnököt és rajta keresztül az Egyesült Államok tekintélyét, holott a Szovjet legalább oly nagyarányú kémszervezetet tart fenn, mint Amerika s így Rruscsevnek semmi erkölcsi illetékessége nem volt a tartós műfelháborodásra. Az Egyesült Nemzetek biztonsági tanácsában, amelytől Kruscsev azt kérte, hogy bélyegezze meg Amerikát, Cabot Lodge U. S. fődelegátus bemutatott egy az oroszoktól a moszkvai USA-követnek ajándékozott, faragott amerikai címert, melyet a követ a szobája falára akasztott, s amelybe az oroszok egy titkos lehallgató készüléket helyeztek el ... A Szovjet képviselője, Gromiko külügyminiszter nem tudott cáfolni! De volt ábrázata fenntartani, hogy Amerika háborús támadás szándékával küldte a kémrepülőgépet a Szovjet fölé s azt állítani, hogy Eisenhower “a béke ellensége'’. v Arról, hogy ki a béke ellensége, a kommunista vezetők illetékesek legkevésbbé ítéletet mondani, mert nekik a bibliájukban van megírva, hogy a cél a világkommunizmus megvalósítása, vagyis, hogy annak eléréséig nem is lehet őszinte béke, legfeljebb fegyverszünet, ha azt kommunista szempontból a viszonyok pillanatnyi állása megköveteli, de a nemzetközi aknamunkának, — a hidegháborúnak, — akkor sem szabad szünetelnie, akkor is újabb terjeszkedést előmozdító akcióknak kell folyniok. Ha a Szovjet nem szegi meg a yaltai szerződést és nem törekedne a kommunizmus világuralmára, már tizenöt éve nagyszerű békevilágban élhetne és virágozhatna az emberiség, kivált, hogy a régi módi kapitalizmus éppúgy elavult, mint a marxizmus és a nemkommunista országokban egyre inkább utat tör magának egy szociális individualizmus, amely tisztességes bérekkel, tisztességes munkafeltételekkel és szociális népjóléti törvényekkel minden dolgozónak lehetővé teszi a létbiztonságot és a polgári életszínvonalra való felemelkedést és ezzel tárgytalanítja a marxi osztályharcos elméletet . . . * * * Soha igaztalanabbul nem vádolták háborús szándékkal Amerikát, mint a kémrepülőgéppel kapcsolatban. Soha nem volt nagyobb igaza Amerika delegátusának az Egyesült Nemzetekben, mint amikor azt mondotta, hogy a Szovjet nem jött tiszta kezekkel az E. N. biztonsági tanácsba, a kémkedés ügyében felhördülni. A híres Szovjet kémkedési esetek garmadáját sorolta fel és átütőbb erővel valóban nem lehetett bizonyítani azt, hogy a Szovjetnek semmi erkölcsi illetékessége nincs a számonkérésre és lamentációra. Zokonveszi, hogy Amerika kémkedik, — mert a folytonos fenyegetődzésekkel, rakéta csörtetéssel szemben minél pontosabb felkészülésre törekszik, — de szemérmetlenül tulteszi magát a saját kémkedésein. Pedig Amerika csak védelmi s nem világuralmi céllal teszi . . . A 9:2 szavazat, amellyel a Biztonsági Tanács elvetette Gromiko javaslatát (a lengyel csatlósok a Szovjettel szavaztak), igazságos ÍTÉLET volt a Szovjet perfid okvetetlenkedése felett. * * * Amíg a Szovjet le nem mond a kommunista világuralmi ábrándokról és aknamunkáról s ennek őszintesége bizonyságául helyre nem hozza esőszakosságait, így a rabnemzetek szabadsága elrablását is, — nincs, nem lehet és nem lesz IGAZI béke! lével ugyanis — traktálják, ingyen és szükségtelenül. Sztálint nem kellett segítségül hívni, utóbb valóban beváltott ígéretekkel háborúba édesgetni. A Szovjet enélkül is belesodródott, akár tetszett neki, akár nem, mert Hitler megtámadta őt. Ha valakinek segélyre volt szüksége, AZ A SZOVJET VOLT. A nyuga'tiak segítsége nélkül, ami tudvalevőleg csekély 11 milliárd dollár volt, a Szovjet nyilván elveszti a háborút, amit hagyni persze szintén oktalanság lett volna, nem a rendszer miatt, de mert a világnak az orosz hatalomra is — EGY BIZONYOS MÉRTÉKIG — szüksége van. Semmi ok sem volt tehát arra, hogy korlátlan segítséggel lássák el a bolsevik hatalmat, s ráadásul még megajándékozzák a fél-Európával, s mindezekkel: lehetővé tegyenek számára egy oly világhatalmi előretörést, amely megsemmisítéssel fenyegeti azóta és egyfolytában most már az egész Európát, amelynek révén sorozatos hátbatámadásokkal gyöngíti és morzsolja — NEM volt ellenségét, hanem — szövetségeseit, Angliát és Franciaországot, s amelynek révén Amerikát egy olyan “békés” háborúra és fegyverkezési iramra kényszeríti, amely háború és fegyveres állapot nemcsak a milliárdok megszámlálhatatlan sorát emészti fel, de odáig fajult már, hogy az egész földkerekség megsemmisülése is merőben egy pár és csekélyszámu — esetleg — egyetlen ember pillanatnyi ideghelyzetétől, avagy valamely fatális véletlen kiszámíthatatlanságától függ. Tehát oly semmiségektől,-amikre gondolva, valóban elmondhatjuk, hogv ismét eljutottunk oda, ahol az ősember tartott, akinek léte, vagy nemléte egy csöppel sem nyugodott bizonytalanabb alapzatokon. Hogy emberek idegei mikor, s mitől mondják fel a szolgálatot, az legalább olyan bizonytalan, mint amilyen volt százezer évekkel ezelőtt őseink sorsa és élete egy égiháboru esetén. Imé, valóban és szószerint és csak: AZ ISTEN KEZÉBEN VAGYUNK. A történelem során talán még sohasem így és ennyire s kizárólagosan. A kör bezárult . . . * * * A második világháború után persze, már gondoskodás történt a német egység megbontásáról. Ezúttal és természetesen akkor, amikor erre épp a legnagyobb szükség lett volna, amikor az orosz-bolseviki veszély — egy megnyert háború anyagi és “erkölcsi” értékeivel meggvarapodva — a tetőpontja felé közeledett. S ez az egység a háború után évek múlva sem állíttatott helyre, ami pedig akkor játszva , keresztül vihető lett volna még, lévén Amerika kizárólagos birtokosa még olyan fegyvereknek, amelyektől a bolseviki orosz hatalom meghátrált volna, hábaru nélkül is. (Amint tette ezt 1946- ban Perzsiában Truman egy egyszerű jegyzéke folytán.) — Hangsúlyozottan: ÉVEK MÚLVA a háború befejezte után, oly időben tehát, amikor az orosz szándékok, volt szövetségeseivel SZEMBEN IS, mindenki előtt nyilvánvalók voltak. (Talán csak a ‘demokráciák” felelős tényezői előtt nem . . .) E helyett azonban végig csinálta és eltűrte a nyugati demokrata világ, elsősorban Amerika, a berlini, majd a koreai provokációt, amely utóbbi a nyugati világ százszorta nagyobb szégyene volt és marad, mint a müncheni egyezmény. Hogy pedig a volt Monarchiának — a háború kitörésekor, vagy alatt, amikor tehát a kisantant bohózat tragikus voltát már ismerni kellett — valaminő fomában való helyreállítása, némi ellensúlyként a Szovjettel szemben, a demokratikus hatalmaknak, a megelőző tárgyalások során, avagy bármikor is, soha — komolyan — az eszébe sem ötlött, ez csak természetes. (Roosewelt “játszott” valami efféle tervvel .. .) E népek, ahogy voltak, széttöredezve, elajándékoztattak Sztálinnak, ingyen és bérmentve. A volt Monarchia népeinek egymásközti úgynevezett viszálya, egy olyan “darázsfészek”, a “nyugatiak” szerint, amelynek még csak a közelébe somfordálni is, mind a mai napig, tehetetlennek, gyávának, felkészületlennek és doktriner bornitorsnsoktól eltompultnak mutatkozott minden nyugati államférfim A népek ú. n. önrendelkezési jogának — ami persze szintén afféle “demokratikus” joga ezeknek — a nevében! Amikor azonbon széttördelni kellett a Monarchiát, akkor nem voltak a demokrata államférfiak ily skruDulózusak. A Monarchiának kereken 50 millió lakosa volt. Trianon és Saint Germain után g vártat ott egy hétmilliós Magyarország és egy öt milliós Ausztria. Ez összesen 12 millió. A fennmaradó 39 millióból —egy pár ezer Sopron környékit kivéve — soha, egyetlen egyszer sem kérdeztetett meg egy sem szándékait illetően. E népek akaratát — a harmincnyolc millióét — úgy is, mint az önrendelkezési jog megnyilvánulását már évekkel előbb megfogalmazták a fanatikus Masarykok, a bárgvu és meg is fizetett Scotus Viatorok és a minden hái jal megkent Benesek. És Amerikában mé«- MA TS ('!!'» Kossuth Lajos mellett SZABADSÁG-bélyegen kan helyet a Masarvk képmása, akinek műveként (aktív elnöklete alatt) szolgaságba taszíttatott kereken egy millió magyar a Felvidéken, másodrendű állampolgárrá degradálódott, nem tudom, mennyi szlovák s akinek énn a fia, ki kiiliigvminisztere volt az ania által összedrótozott cseh-szlovák államnak, jelentette ki. hogv a CSEHEK (!) nem voltak soha oly boldogok, mint a Monarchiában. Ha Masaryk a szabadság, vagyis az önrendelkezés gondolatának jegyében került ezekre a bélyegekre, akkor ez — nem személyét, MÜVÉT tekintve — arculcsapása az igazságnak ! És nehogy félreértés essék, nehogy bárki is azt gondolja, hogy a korábbi, a 45 előtti (az utániról nem is beszélve) “antidemokratikus” Magyarország belső viszonyait védeném, avagy helyeselném, legyen szabad világosan leszögezni azt is, hogy ezekkel szemben mindig a legkomolyabb ellenzéki módra gondolkoztam. De azt is meg kell mondanom, hogy amit hiányoltam, az nem az u. n. demokrácia volt s amit megvalósítandónak tartottam, az a szociális előhaladás lett volna. A kettő szerintem NEM AZONOS, ha ugyanis demokrácia alatt az a társadalmi prakszis értendő, amit a “szabad világ”-ban ennek minősítenek. (Persze és még kevésbbé az, ami a kommunista területeken folyik.) Azt is\meg kell azonban mondanom, hogy a szociális reformok elmaradásáért kevésbbé tudom a két világháború közötti — én úgy nevezem, hogy — epigon korszakot felelőssé tenni, mint azt a mintegy harminc esztendős korszakot, ami a Tisza Kálmán “uralomra jutásával” kezdődött el. A reformok már ebben a korban is ESEDÉKESEK voltak, s megvalósításuk akkor, az integer országban, s a nagy prosperitás idején százszorta könynvebb lett volna, mint a szegénnyé, nyomorékká tett ezerféle sebből vérző trianoni ország idején. Ha Tisza Kálmán tehetségét, erőszakosságát és óriási tekintélyét erre — tehát korszerűen — használja fel, úgy nem
