Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)

1960-05-15 / 5. szám

6 KRÓNIKA 1960 MÁJUS Van-e kibontakozás korunk lelki problémáiból? att örökre eltűntek a kommu­nista börtönökben, avagy a vor­­kutai halálmezőkön gyarapítot­ták az áldozatok számát. Mi magunk, minden ellenkezés dacára elmentünk meghallgatni MINDSZENTY prímást a Cell-i búcsúkor. Bolsevista hadosztá­lyok állták el az utakat! Akkor voltunk 20 évesek! Ott szorong­tunk az .egyik temetőárokban vagy tizen, amikor két földi ÁVOsunk ránktalált! Azt az ar­cot, soha éltünkben nem fogjuk elfelejteni! A rágalmakat és ócska beszédnek valóságos kénes esője zudult ránk! Mi csak áll­tunk és ezek a percek örökre eldöntötték lelkünk mikéntjét és sorsunkat! Mint elemista volt osztálytárs megreszkíroztam: ha olyan nagyon erősek vagytok, akkor miért kell hadosztályok­nak leállítani anáinkat és anyá­inkat, nagyapáinkat és öregma­máinkat, akik már 50 éve jár­tak a Cell-i búcsúra? Nincs ná­luk géppisztoly, sem kézigránát, csak jöttek a búcsúra imádkoz­ni és valami búcsúfiát vinni a kisunokáknak! Már ez is reak­ciós és kormányellenes cseleke­det? Hisz te is voltál itt velünk 10 évvel ezelőtt! Mit ártott ne­ked és nekünk, hogy itt: imád­koztunk. énekeltünk? Rákvörös lett s fölényesen ezt vágta oda: “nincs többé szükség imára, gyertyaégetésre és vénjeink bu­títására! Egyébként is parancs és pofa be!” De lelépett! * * * Mi, pár perc múlva a kertek alatt mégis behúztunk s akkor láttuk, hogy a porosán és a ki­fáradva érkezett MINDSZENTY PRÍMÁST A NEMZET SZIVE ÉS LELKE VETTE KÖRÜL! Abban a szennyes és ócska ter­ror-bandában, mint a szikla állt és mindenkiben a biztonság ér­zete dobbant meg: ez a MA­GYAR PRÍMÁS, aki őrködik, vi­gyáz és gyújtogatja a lelkeket a kommunisták gyilkosságai kö­zepette! Mindszentyből az erő és a megrendíthetetlen hit áradt mindenkire! Szava, imája, és be­széde gyógyító olaj volt a meg­sebzett, megrúgdosott és vérző magyar szivekre! így lehetett a pusztában is, amikor vad farka­sok és éhes hiénák vették körül a babiloni fogság táborait, de égtek az őrtüzek és felhangzott az ősi ima: velünk az Ur, ne fél­jetek! Mindszenty prímás az Urat vitte és élte, hirdette és megvallotta, úgy, mint kevesen a 2000 év folyamán! Tűzoszlop lett, fárosz az elsötétült magyar egek alatt! így hiába zárták bör­tönbe, hiába akarták elfeledtet­ni népével, az nem feledte, az nem ábrándult ki nagy Prímá­sából! Ki is feledhetné azt, aki ezer halálban és bajban járta a haza földjét, szegényen és gyalázva, rágalmazva és kifosztva, mint Jób, kinek szivében ott égett minden magyarnak a sebe és bá­nata! Szemétdomb lett az or­szág közéleti fóruma igen nagy részben s Mindszenty, mint ki­rályi lélek és apostoli tűz szentté és újra honná avatta a romo­kat, feltüzelte az alvó hiteket és mint a jövő ígérete simogat­ta szeretetével a kínlódó magyar ifjúságot! MIÉRETTÜNK és a MI LELKEINKÉRT NEM HALLGATHATOTT EL! EZ VOLT A BŰNE, mert szerette és védte a magyar jövő letéte­ményeseit, a kifosztott és meg­rövidített ifjúságot! S mi sem felejtettük el! Az Andrássy úti villamos vitte az első felírásunkat: MINDSZEN­TY VISSZA JÖN! A magyar fiatal katonák keményen és el­szántan Budára hozták, ahol a nemzet szive és lelke felújjon­­gott! Beszéde és hangja a meg­bocsátásnak, az egységes szere­tetnek és a komoly munkának lett a Magyar Kátéja! S ez a Magyar Káté megmondja: csak minél kevesebb vezért, csak mi­nél kevesebb vitát, átértékelni a magyar nemzeti törekvéseket, hogy egymást megértő, boldo­guló, dolgos magyarok élhesse­nek Szent István földjén. Nem felrúgni, ami érték a magyar múltban, de BEÉPÍTENI A MA­GYAR JÖVŐBE, HOGY TAR­TALMUNK, ÉRTÉKÜNK ÉS UY BIZTOS UTUNK LE­GYEN! Mi, kifosztott magyar ifjúság, egy szívvel és egy lélekkel ál­lunk a történelmi nagy, magyar Prímásunk mellé, aki élesen lát, nagy szívvel van mindenki iránt és a magyar sors közösségi ön­tudatát akarja megvalósítani a magyar életben! * * * Melléje kell állnunk, nem mert hitfelekezetének magyar egyház­fejedelme, hanem mert 1956 no­vember 3-i szózatával is megmu­tatta, KIFORROTT, NAGY MAI ÁLLAMFÉRFIU, aki a nem­zet zöme érzéseinek, vágyainak, reményeinek bölcs apostola, szentiváni IVÁNYI ENDRE Levelekből Igen tisztelt Szerkesztőség! Mindenek előtt hálás köszöne­téin a “Króniká’,'-ért, amit min­den hónapban elküldenek szá­momra Németországba, mind­annak ellenére, hogy én azt nem tudom megfizetni. Szorgalmas olvasója vagyok a “Króniká”-nak ami minden be­tűjével új erőt és bizalmat ad a kitartásra az eltiport Hazánk felszabadulásához. Adja a jó Isten, hogy nem­sokára lepattanjanak a vörös bilincsek a magyar kezekről. Linzig, Németorsz. 1960, ápr. Honfitársi üdvözlettel: Veres Mátyás ELŐFIZETÉS: külföldről megfelelő számú international coupon levélben való beküldésé­vel lehet legegyszerűbben lapunk­ra előfizetni. A coujvmok minden ország postahivatalaiban kapha­tók. (Itten a posta darabonként 8 cent értékben váltja be.) Az úgynevezett emigrációnak, amit ugyan én, minden nagyké­pűség nélkül, inkább menekülés­nek neveznék, függetlenül attól, hogy 1956-ról, 1945-ről, avagy 104Q-ről van-e szó, vagyis a me­nekült állapotnak — sok min­den egyebektől eltekintve — igen hátrányos jellegzetessége, már mint értelemre hajlamos lé­nyeknél, hogy ebben a helyzet­ben az ember: ELVESZTI A GONDOLATOK KICSERÉLÉ­SÉNEK A LEHETŐSÉGÉT. A világpolgárság nagyon lebilin­cselő regény-képzelmény1 talán, Vicki Baumnál és más ilyenek­nél, de a valósághoz vajmi ke­vés köze van, vagy ha igen, leg­feljebb olyan fajta ember-figu­ráknál, akiknek gondolati köre ODAHAZA sem terjedt túl az internacionális társasági élet fe­lületein, egy gá'a esten a Scalá­­ban, amit illik végigülni vala­mely páholysarok jótékony ho­mályában, egy nagyszabású pre­mieren a Lido-ban, amit nem­csak illik, de kívánatos is végig­csámcsogni és így tovább. Ám, ha az ember afféle fölöslegessé­gekre gondol, persze — ismét csak — nem világpolgár sznob­ként, hanem a szó valódi, szeret­ném így mondani: aranyjánosi értelme szerint vett egyszerű emberként, ahol egyformán hangsúlyos az egyszerű is és az ember is, denikve, ha afféle ha­­szontalanságok járnak az ember eszében, mint — tegyük fel — az életnek, mint mindennapi pro­blémának, vagy a létnek, mint már magasabb (vagy mélyebb) értelmű kategóriának a jelensé­gei, közelebbi, vagy távolabbi iz­galmai, egyéni avagy társadalmi vonatkozásai, gondjai és így to­vább, azaz, ha mindarra gondo­lunk, ami már nincs mintegy kizárólagos kapcsolatban a köz­vetlen testi lét bármilyen vonat­kozású kívánalmaival, ezekben a régiókban gyökeret vesztett em­ber bizony társat, vagy éppen társakat, csak nehezen, de in­kább alig talál, az új társadalom­ban, amelyben kedvvel, vagy a­­nélkül, élni kényszerül. Külső okokon túl, amik lehet­nek például anyagi, vagy nyelvi természetűek, amik azonban tá­volról sem döntők, a valódi ma­gyarázata ennek, az a figyelem­reméltó és kétségen kívül fenn­álló tény, hogy: valamely egyén minél mélyebben, minél régeb­ben — esetleg már “ex offo” — be van ágyazva valamely nem­zeti, vagy még inkább népi ta­lajba, azaz, ha valaki olyan ter­mészetesen — mondjuk — ma­gyar, mint amilyen természetes, hogy lélegzik, annál inkább ké­pes és illetve csak így tud a leg­magasabb emberi általánossá­gokhoz felemelkedni. Az embernek népi és nemzeti környezete, “talaja” olyan, mint a búzának a tiszaháti föld. — CSAK ebben a talajban tudott INTERNACIONÁLIS ÉRTÉK­RE emelkedni. De ugyanez a je­lenség szolgáltatja a nehézsége­ket is. Még az “égigérő” jege­nye is valamely talajba van gyö­kerezve, s e gyökérnek jellege, ami persze a talajtól függ, min­denkép hatással van a lombo­zat legmagasabb régióira is. — Más szóval: egészen másként van fent, például Madách a leg­magasabb emberi általánosságok téréin, mint mondjuk Goethe. Luther egészen másként volt úgynevezett hitújító, mint Kál­vin, holott náluk és korukban még csak nyelvi nehézségek, az internacionális megértés hiánya sem álltak fent, tudván akkor minden gondolkodó ember latinul nemcsak írni, de gondolkodni is. Az eltérést minden esetben a ta’aj, a gyökérzet adja. Nagy embereknél és hétköznapiaknál egyaránt. S ez az eltérés akadá­lyozza, ha nem is a megértésnek egy bizonyos fokát, de feltétle­nül az érzelmi közösséget, ami né'kül azonban igazi érdeklődés emberek között egvmás iránt, NEM LEHETSÉGES. Mások a gvökérzet nedvei az erdélyi bér­cek fenyőinél, mint azoknál, me­lyek például a svéd lankákon, vagy tópartok mentén nőnek . . . És e téren, s mindeme jelensé­gekkel kapcsolatosan volna óri­ási jelentősége az emigrációs sajtónak, amelynek — hogy kis­sé a részleteket is érintsem — a szorosan vett és lehetőleg szűk­re fogott hírszolgáltatási felada­tokon túl, amit mindenki meg­kaphat a lakóhelyén is (az emi­grációs lapoknak inkább a ha­zai híranyag legyen a gondja) A GONDOLATOK KICSERÉ­LÉSÉNEK LEHETŐSÉGÉT KELLENE A LEHETŐ LEG­SZÉLESEBB KÖRBEN SZOL­GÁLNI MINDENEK ELŐTT. (Amint ezt a Krónika is teszi.) Betölteni azt az űrt, amennyire lehet, amit az elvesztett “talaj” jelent, ébren tartani, amennyire lehet, nemcsak a magyar gondo­latot, de általában — az elsza­kadtak számára is — a gondol­kodást: MAG Y ARC L, amit egyébként magyar ember ide­gen nyelven is csak magyarul tud, de magyar nyelven mégis csak jobban, szebb°n, igazabban, s főként minden magvar számá­ra hozzáférhetően, azaz serken­tőn, további és újabb gondola­tok ébresztésére és ébredésére alkalmas módon. Kár minden, még ha nem is olyan egetverő lenne, gondolatért, ami elvész és elvetél az ezerféle mostohaságok nívótlanságában. És éppen ko­runkban, amely VALÓDI GON­DOLATOKBAN OLY SZE­GÉNY, OLY ÍNSÉGES . . . Jelen világunk a szakemberek (nem ritkán: a szakbarbárok)

Next

/
Thumbnails
Contents