Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)
1960-05-15 / 5. szám
1960 MÁJUS KRÓNIKA 7 A Trianoni Gyászév Központi Végrehajtó Bizottsága kéri a szabad világ bármely táján működő magyar egyházközségek lelkészeit, hogy a trianoni békeparancs 40-k évfordulóján, 1960 júnus 4-én, szombaton tartsanak gyászistentiszteletet (a katolikusok mondjanak gyászmisét) s ezzel kapcsolatban, ha arra mód és lehetőség \an, huzassák meg templomaik harangjait. Junius 5-én, vasárnap pedig szent beszédeik ben s prédikációikban külön is emlékezzenek meg a szomorú évfordulóról. Kérik a világ minden táján szétszórt szabad magyarság egyesületeit, szervezeteit, intézményeit s a trianoni gyászévvel kapcsolatban megalakult helyi bizottságokat, hogy a trianoni gyász- és emlékünnepélyeket a világ minden táján egyöntetűen június 4-ére, a trianoni békeparancs 40-ik évfordulójára tűzzék ki. A gyászünnepélyek, tiltakozó gyűlések rendezőit kérik, hogy ezek lefolyását tartalmazó részletes tájékoztatásukat és ebben a tárgykörben írt hireket, közleményeket, — bármily nyelvű lapban jelentek is meg — címükre (Trianoni Gyászév Végrehajtó Bizottsága, 2145 West 98th Street, Cleveland 2, Ohio) eljuttatni szíveskedjenek, hogy azokat a trianoni gyászévre vonatkozó gyűjteményükben, mint értékes dokumentációs anyagot, mcgőrizhessék. A Trianoni Gyászév Központi Végrehajtó Bizottságának elnöke Dr. Somogyi Ferenc, titkára Tétényi László. kora, nem kis kárára — oh nem a gondolkodóknak (ők csak el vannak valahogy barlangjaikban, ligeteikben, pusztáikon, kinek-kinek gusztusa szerint, benépesítve ezeket a maguk teremtményeivel) — de kárára éppen a világnak ... És még egy. Az emigrációs sajtónak ez a hézagpótló ügyköre fontos lenne azért is, mert a gondolatok cseréje, az örökkön önmagával beszélgető, vitatkozó elme lassanként, s esetleg bizonytalanná lesz, félőssé válik és éppen á nyilvánosság felé, ami pedig minden elmeműnek éltető eleme, attól tartván, hogy a gondolatai valóban és tényleg társtalanok, egy magányos szellem különcségei csak, vagy éppen agyrémei netán . . . * * * Éppen ezért volt számomra — s itt fogok rátérni tulajdonképpeni mondanivalómra — a márciusi Krónikának egy közleménye, amelyet valaki, aki neve elhagyását kérte, Fort Atkinson-ból (Wis.) küldött a Szerkesztőségnek (“Még mindég az illúzióknál tartunk?”) nemcsak serkentő, de megnyugtató hatású is, már tudniillik megnyugtató magamra nézvést, de egyebekben egyáltalán nem az. Közelebbről a közlemény második része, aminek lényegét az író ebben a pár szóban foglalta öszsze tömören: “Csakugyan minden betegséget gyógyító csodaszer-e a demokrácia, pontosabban: a demokrácia jelszava?” — Igen, úgy érzem, hogy ebben a mondatban, s mindabban, ami mögötte rejlik, s hitem szerint jóval több, mint amennyi a rövid közleményben állt, társra találtam. Társra, mert szerény magam is, alig, hogy felocsúdtam a tizenhat kilométeres éji séta után a Függönyön át, s nézelődni kezdtem, előbb csak a “demokráciának” a keleti végvárában, Ausztriában tehát, de aztán az évek múltával kissé beljebb is, fel az északi államokig, miközben olvasgattam is néha egyetmást, olykor színházat néztem, s persze filmeket, magam is egyre aggódóbb, s bevallom kiábrándultabb gondolatokat kezdtem igénytelen elmémben forgatni, ama “demokráciáról”, amely abban az országban, ahonnan jöttem, a demokrácia honi és külországi szakértői szerint, sohasem létezett, s amely országban mégis mindent összevéve, kicsiny és nagy embereknek — persze CSAK ANNAK IDEJÉN — alig ment rosszabbul AKKOR, mint akkor, vagy ma például Ausztriában is. Persze egy gazdag nép (s most csak általánosságban szólok) nem — “demokratikusan” is jobban él, mint egy “demokratikus”, de szegény. A jólét, s életnívó, ugylátszik, nem annyira a demokrácia forrásaiból bugyog, mint inkább a nemzeti bugyellárisból. Maga ez a körülmény is kissé gyanússá teszi a “demokrácia” csalhatatlanságáfaak dogmájába vetett hitet. De még jobban felébred az emberben a gyanú, ha végig gondol az utolsó, mintegy 80 év “politikáján”, politikai baklövéseinek, mi több: államvezetési hibáinak, sőt: alapvető hibáinak sorozatain, — elkövetve a világ “demokratikus” hatalmai által — amely hibák odahaza már évtizedek óta oly megfoghatatlannak mutatkoztak az egyszerű és jelentéktelen gondolkodók számára is, de amiknek eredete, gyökere, egyszóval az, ami ezeket érthetővé világítja, egyre inkább megmutatkozik itt, a “Nyugaton”, a helyszínen tehát. S töprengve a dolgokon az ember mindég egyre hajlamosabbá válik annak a feltételezésére, hogy a hibák forrása, egyetlen szóval: A DEMOKRÁCIA. Jobban körülírva, amit a nyugati égtájon ANNAK ÁLLÍTANAK. Súlyos, sőt végzetes politikai hibákat a mi “antidemokratikus” hazánkban is követtek el, de nekünk némi mentségeink is vannak. 1918 előtt sorsunkért nem kizárólag mi voltunk felelősek. Utána pedig . . .? Nos kíváncsi vagyok, vájjon milyen elképesztő politikai tévelygésekbe hullott volna bele, például a “demokratikus” Franciaország, ha egy szép napon és átmenet nélkül és durva, igazságtalan és erkölcstelen terrorral megvalósítva, arra ébred fel, hogy a Marne, Maas, Rhone, a Garonne s a Loire nagyobb felében már nem folynak Franciahonban? Németország például, amelyből pedig csak egy “csipetnyit” — viszonyítva hozzánk — szedtek le az első háború után, egyébként csak hadisarccal sújtották, igaz, olyan csillagászati összegekkel, aminek a fizetését a józan ész legelemibb előírása szerint is csak beszüntetni lehetett, ez az “integer” s akkor “demokrata” Németország a versailles-i béke miatt “csak” a názizmusba torkollott bele . . . Szándékosan mondottam, hogy “miatt”, mert — például — a Macmillan nagynevű elődje is, Lloyd George-ra gondolok itt (persze Clemencauról nem is szólva és Wilsonról se), illetve az ő államférfiúi előrelátása, az övé IS — s az előrelátás államférfiaknál KÖTELEZŐ pedig — legalább oly mértékben felelős a názizmus keletkezésében, mint az öreg Hindenburg tábornagy tehetetlensége. Az utóbbi azonban katona volt és csak katona, s túl ezen, már egy aggastyán . . . S ha Mr. Macmillan jelenlegi megnyilatkozásai és magatartása a jelenlegi Németországgal szemben, a mai módon folytatódnék tovább, s esetleg a nyugati világ egyéb téréire is átharapóznék még, úgy könnyen felelőssé válhat a világ, s a történelem színe előtt — ha ugyan ez őt érdekli — egy esetleges olyan német elhajlásért — 180 fok alatt — aminek a következménye a világbirodalomra nézve, nem egy súlyos megrázkódtatásban, de talán a jövő térképeiről TRIANONI 40-IK ÉVFORDULÓ való totális eltűnés formájában jelentkezne majd. Ily fordulat esetén ugyanis Németországnak nem Itália, amely lényegében komoly katonai tényező utoljára 2000 évvel ezelőtt volt, s nem a távoli Japán lenne katonai és egyben ideológiai társa, hanem egy hasonl.thatatlanul veszedelmesebb és közelebb fekvő hatalma a világnak . . . Denikve a húrt csak pattanásig lehet feszíteni . . . Józan észszel . . . * * * De mindezek csak a közelebbi múlt eseményei. Ám ha az ember egy kissé hátrább is lapozgat, azt kell látnia, hogy az ú. n. demokratikus európai, s utóbb nemcsak európai nagyhatalmak nagypolitikája, az elmúlt circa 80 év alatt az államférfim eltévelyedések kivételesen súlyos sorozata volt. Kezdődött ez már az ú. n. Entente cordial-lal. Ez a szövetség féleség nem volt sem konstruktív, sem pozitív. Ez nem a ké't birodalom igazi együttműködését célozta. Kizárólag egy harmadik ELLEN irányult, s mottója a háború volt. Valódi kapcsolat viszont népek, államok között — még a “rothadó imperializmus” korában is — csak akkor helyesen és szolidan megalapozott, ha köztük a békés korszakok konstruktív törekvéseiben is érdekközösség áll fenn. Elmúlva azonban az első világháború, az angol és francia politikai vonal, egész rövid időn belül, feltűnően különböző és ellentétes irányokba fejlődött tovább és éppen a német kérdést illetően is, mutatván az érdekek közösségének alapvető hiányát. De nem volt ennek az Entente-nak történelmi múltja sem — és az akkori jelenben — valódi politikai szükségszerűsége sem. A francia—angol viszonylatnak a történelme a százéves háború, a francia forradalom, majd Napoleon (a második is) volt, a pillanatnyi politikai “szükségszerűséget” pedig — a franciáknál — egy a politikai realitásoktól távoleső reváns és gloire komplekszum, az angoloknál pedig Németországnak inkább nagy dobra vert, mint valóságosan veszélyes tengeri előrerukkolása adta. A józan megegyezésnek akkor is (mint például ma is francia—német relációkban) megvoltak a lehetőségei. S ez többek között jelentette volna, hogy nem enerválják a német hatalmat, s vele együtt nem tördelik apró darabokra ennek szövetséges társát: a volt Monarchiát, amely hatalmak voltak hivatva az ALAPVETŐ ÉS FONTOSSÁGÁBAN MINDEN HELYI TORZSALKODÁSNÁL LÉNYEGESEBB SZLÁV VESZEDELMET TÁVOL TARTANI. (Ha ezt meglátni az idősebb Andrássynak már volt szeme és esze, úgy kellett volna az angol és francia politikának is lennie.) Ám a megegyezésre állítólag oly hajlamos angol temperamentum is csak a második háború előestéjén lépett a színre, eme u. n. nemzeti sajátságával. Amikor ugyanis már szorult a kapca. A GYENGÉBB pozíciójából, amelyben ekkor Anglia volt, nézve a dolgokat, persze mindég jobb üzlet egy sovány egyezség, mint egy kövér per, aminek mindég bizonytalan a kimenetele. — De csak a gyengébb helyzetéből ÉS csak korrekt pártnerrel. Az egyezség azonban már nem a császári Németország gentlemanjeivel, hanem egy lelkiismeretlen, megszállott, FÉLŐRÜLT PROLETÁRRAL jött létre. — Még mindig okosabb lett volna ezt Hohenzollernekkel tető alá hozni, még ha II. Vilmos volt akkor a császár, akinek hiúságát és szeszélyeit mégis csak sikeresebben tudta, még az akkori félalkotmányos német politikai közélet is befolyásolni, mint a Hitler totális diktatúrája alatt sínylődő német közvélemény a názi őrületet. (Visszatérve, hogy az első háborút megelőző u. n. német előretörés mennyire nem volt végzetes veszedelmeket magában foglaló, ezt igazolják, az utóbb kitört háborúban, a központi hatalmak u. n. hadi céljai,
