Krónika, 1960 (17. évfolyam, 2-6. szám)

1960-04-15 / 4. szám

6

KRÓNIKA

1960. ÁPRILIS

elkerüljük azokat. Semmiféle törvény sem kényszeríthet arra, hogy azonos körülmények között ugyanazokat a tévedéseket kövessük el. Jogunk van a történelemből is tanulni ■— noha sajnos, ezzel a jogunkkal csak felette takarékosan szoktunk élni.

A jelen ijesztően hasonlít egy aránylag közeli múlthoz. Aki a történelmet tanulmányozza, igazat fog adni állításomnak. Ha ezt ,a tényt a mai Európa urai és a hatalmon lévő reakció haszonélvezői közül sokan nem is

akarják észrevenni, ösztönösen és nyugtalanul érzi a fiatalabb nemzedék. Nyugtalansága nem romboló, ellenkezőleg, építő nyugtalanság, amely helyes ir rányba terelve áldásos jövőt biztosíthat mindnyájunk számára. Viszont egész földrészünk és Európa nagy hagyatékának utolsó maradványai is elpusztulhatnak, ha az események előtt megnyitjuk a szélsőségek felé vezető zsilipeket. Ez a válaszút, mely előtt állunk. Döntésünktől függ a jövő rendje, amelyért a mi nemzedékünk fogja viselni a felelősséget.

S fölzengve távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele,

Hallott korán megdördülő moraja,

Midőn egyszerre villám sujta le.

“Széchenyi meghall!” — Oh, mind, mind csalékony: Te tág tavasz-nap, ujjongó mezők! . . .

“Széchenyi meghalt!” — Se nagy omladékon: Élünk-e hát mi?” — búsan kérdezők.

Mert élni, hogyha nem fajulva-tengés,

Olcsó időnek hasztalan soka,

De vérben, érben a vidám kerengés,

Mely szebb jövendő biztos záloga:

Ha célra küzdvén, nagy-, nemes-, dicsőre,

Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,

Vezérszó: ildom. a zászlón: előre! —

Ö az, ki által lettünk és vagyunk.

Most száz éve halt meg Széchenyi István,

a 'legnagyobb magyar"

Egy szó nyilalott a hasán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;

Éreztük, amint e Föld szive rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn e szót kimondta,

Önön hangjától visszad öbbene;

Az első rémület kétségbevonta:

Van-é még a magyarnak Istene.

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

Mely minket a kétségbe buktatott:

Gyászról, halálról szív-lesujtva szólt az Napján az Urnák, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván bilincse:

A hosszú, téli fásult dermedés,

Készítő úi virágít, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

Immár az ég — ah, oly hideg korábban! — Irántunk hő mosolyra engede;

A négy folyó és három bérc honában Kilebbént a tavasz lehellete;

S melynek halálos — úgy tetszők, — elaszta, Életre pezsdült a kór-sivatag;

Lassú folyót önérzelem dagasztó,

Büszkén rohant le a szilaj patak.

Megrontva bűnöd és a régi átok,

Beteg valói s nem érzéd, oh magyar;

Nép, a hazában nem volt már hazátok:

Sírt még hogy adna. állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkábulva issza.

Úgy lön nekünk a romlás •— élvezet;

Eey-két kebel fájt még a múltba »’»«««a:

Nem volt remény már, csak emlékezet.

De, mely a nének álmait virrasztja,

Elhagyni a szelíd ég nem kívánt;

Széchenyit kőidé végtelen malasztja E holttetembe érző szív gyanánt,

Hnfíy lenne élet-ösztön, a halónak,

Bénult idegre zson"ító hatás,

Reménye a reménv nélkül valónak:

Önérzet, öntudat, feltámadás.

Midőn magát ez nem tudó szeretni,

Ö megszerette pusztuló faját.

Oh, nemzetem, ha fognád-e feledni,

Hogyan viselte súlyos nyavalyád?

És mennyi harcot küzde önmagával Hány izgatott, álmatlan éjjelen?

Míg bátorító Macbeth-jóslatával

Kimondd: “A magyar lesz”, — hogy legyen!

Bizton ezer bajunk közt megtalálta Azt, ami fő s mindet befoglaló:

“Elvész az én né nem, elvész, — kiálta, — Mivelhogy tudomány nélkül való.”

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,

Bújt az önérdek, fitymált a negéd:

Ő megjelenve, mint új fény az égen,

Felgyujtá az oltár szövétnekét.

És ég az oltár, íni körébe gyűltünk,

Szétszórt bolvongók a vész idején Már a tüzénél szent lángra hevültünk,

Fénye viláeol sorsunk ösvényén.

Oh, rakjunk-e tüzet, hogy estve nála Envhet találón áldó magzatunk!

Ez lesz a méltó, a valódi hála,

Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

De hogy kövesse nyomdokát az ének?

Néniül jón el, lant, gyönge szózatod.

Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!

Klió, te készítsd leedicsöbb lapod!

Évezredek során mit összejegyzél,

Honfierény marrasztos érdemét S arany hetükkel érrtáblába metszel:

Abból alkosd Széchenyi jellemét.

írd azt, ki a pusztán népét vezérli;

Ki kürtői és lerogy a régi fal;

Tarauin előtt ki orrát megcseréli;

Fnlepet ostoroz lánoolkival;

Ki győzni Athént csellel is szorítja:

Kit bősz csonnrt iolí*él. mert igaz:

Ki Róma buktán kehiét felhasítja. —

Elég! — A példa fáj: Széchenyi az!

*

Lehet-e méltóbban kifelezni, korszak kese'*,T/':4“« ^"kínzákí volt a nemzetnek Széehouvi saitól marra i«Ur*n««k Szé-István s mit jelentett a Bach- chenyi tragikus öngyilkossága,