Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1959-12-15 / 12. szám

3.

Karácsonyi levelet irok a Jézuskának

1959 DECEMBER__________________________________KRÓNIKA

Irta: SLACHTA MARGIT

Amint a gyermekeknek nem kell azon gondolkoznak, hogy mit kérjenek, mert már hetek óta tudják, hogy mire vágynak, úgy én is tudom, hogy milyen ajándéknak örülnék én. Nem a magam számára kérem azt, hanem mártír nemzetünk érdekében a vezetésre hivatottaknak és a magyarság tömegeinek.

Mindenek előtt IGAZLELKŰ VEZETŐKET kérek népünk számára. Ez talán döbbenetes, mert hiszen azt jelenti, hogy a vezetők többségében leggyakrabban NINCS MEG az igazlelküség és céljuk elérésére minden lehetősget felhasználnak, elsősorban a tömegek lobbanékonyságát, ítélőképességük nagy hiányait.

A tömegek számára tehát határozottabb öntudatot, biztosabb ítélőképességet, gerincesebb magatartást kérek; ne legyenek a pillanat áldozatai és a demagógok játéklabdái.

Szomorú tapasztalatok húzódnak meg soraim mögött. Sok minden közt visszaemlékszem a Női Tábornak egy gyűlésére, melyre előadónak az akkori népjóléti minisztert kértük fel. Megnyitómba belefoglaltam a Mátrában levő Ujhuta község vízproblémáját is. A lakosság ciszternába gyűjtötte az esővizet, távolból hozta az ivóvizet, mely szinte becsesebb volt, mint a bor és így az utóbbi bőven folyt az erkölcsök és a közegészség kárára.

Tudván, hogy a hegy alján folyik a Szinva patak, úgy láttam, hogy a vízprobléma megoldható lenne, ha a kormány vízvezetéket épít a hegyoldalon és villamos erővel felhajtja a Szinva vizét. Ezt ajánlottam a jelenlévő miniszter szíves figyelmébe.

ő válaszában igenlőleg utalt erre, de azt mondotta, hogy neki más megoldási gondolata van: ő NEM VEZETI FEL A VIZET, HANEM LEHOZZA A FALUT.

A hallgatóságnak láthatólag tetszett a gondolat, talán meg is tapsolták. Vájjon hánynak jutott eszébe, hogy ez a megoldás könynyebb-e, mint felvinni a vizet? A falu lehozása elsősorban nagy területet igényel, melyen azután meg kell építeni a lakóházakat, az istállókat a jegyzői hivatalt, az iskolákat, a templomot, stb.

Az igazság kedvéért mondom, hogy a miniszter úr revideálhatta később a maga tervét mert ha nem is hozta fel a Szinva vizét, de úgynevezett “összegyűjtette” fent a környéken található kicsi forrásokat és közelebb hozta azok vizét egy kútban, mely el.rhető volt a lakosság részére.

Ez az eset azt a szomorú tényt juttatja eszembe, hogy most, mikor önzetlen hazafiak a restaurációban látják a mai pokolból való kiszabadulás lehetőségét, akadnak demagógok, akik ezen irányzatnak ellene dolgozandó, azzal riasztanak, hogy akkor reakcióképpen bekövetkeznék a régi ‘kaszturalom’ és a latifundiumos rendszer.

De aki a fenti ellenvetéssel él azt akarja-e azzal mondani, hogy a mostani helyzet jobb? Tehát maradjon? — Kérdezze meg az illető a kolhozba kényszerített parasztságot, melytől a mai egyetlen és országos nagybirtokos, — a kommunista állam, — elvette nemcsak a kis-, hanem még a törpebirtokot is. Megengedem, hogy a nagybirtokosok közt voltak olyanok, akik zselléreiket kihasználták, de állítom, hogy olyan EGYETLENEGY SEM volt köztük, aki béreseinek kis magánföldjét elvette volna tőle, hogy a maga nagybirtokába beolvassza.

Sok nagybirtokot nem ismertem, de kettőt igen. Az egyik a Maulner családé volt Derekegyházán, a másik a Magyar-Olasz Bank elhunyt igazgatójának és kora politikusának, Dr. Éber Antalnak volt tulajdona.

Derekegyházán talán három évtizede fordultam meg és láttam már akkor az uraság részéről beállított csecsemő-gondozást, anyák körét, természetesen az iskolát, a tanácsadót, stb.

Az Éber-birtokon pedig, egy ünnepségen voltam jelen, mely alkalommal az egyik munkáscsaládnak, ha jól emlékszem egy tízholdas területet hasított ki LEGJOBB földjéből és magántulajdonul adta át sokévi hűséges és derék munkája elismeréseként.

Ebbe a tanyaközpontba is eljárt ünnepeken a miséző pap, ennek is volt iskolája, az emberek itt is bizalommal fordulhattak Ügyes-bajos dolgaikban a földesúrhoz.

És milyen népnevelés rejlett abban a nívóban, melyen egész gazdasága állt! A talán 100 tehenes istálló felső világítással, minden rekeszében folyóvízzel, a lefedett víztartóban, melynek fedelét az állat, ha inni akart, orrával felbökte és a tető utóbb magától visszaesett. Levegője olyan volt, hogy ha valakit bekötött szemmel vezettek volna be, azt hihette, hogy egy nagy gyűlésteremben van.

Ültetvényes földjeire vonatkozólag köztudott volt, hogy a látogató 10 pengőt kap minden gyomért, melyet a répasorok közt talál.

Ilyen élmények után semmit sem csodálkoztam, hogy mikor a nagybirtokot megszüntették, akadtak parasztok, akik ez ellen tiltakoztak, mondván, hogy ilymódon szárazság esetén éhezhetnek,

Karácsony

Lezárt szemmel nézem a karácsonyt.

Így látok csak vissza a múltba, honnan lelkem sok kincset harácsolt.

Előttem ma is szent fénye ragyog: minden ugyanaz, mint akkor volt, csordapásztorok és az angyalok.

Viszem a mirhát, illatos tömjént, mint egykor a három királyok, hódolattal a Kisdednek önként.

Mikor az alkony már éjnek ered, kis betleliemes csoportokkal a hó pelyhes csendben énekelek.

Szent kincsként őrzi lelkem e képet, csak le kell zárni szemeimet s elindulnak felém az emlékek.

Két kis ablak világít a hóra, a szobában apám és anyám vendégekkel kártyáznak dióra.

A Kis-Jézus új csizmácskát hozott, karácsonyfán ezüst trombitát és arancsengövel harangozott.

Ma, ahogy újra visszagondolok a kis falura, ahol éltünk s ahol most lelkem mélán andalog,

apám és anyám óriások lettek.

Meghajtok szent emlékük előtt s megköszönök mindent, amit vettek:

a kiscsizmát, az ezüst trombitát, és mind a sok karácsonyestét, melyeknek emléke úgy ömlik át

a fényes múltból e bús jelenbe, mint holdsugár a csatatérre, mikor véres holtakra mereng le.

Lezárt szemmel nézem a karácsonyt, otthon vagyok a Szamos parton s illatoznak a fonott kalácsok.

CSIGHY SÁNDOR

míg a nagybirtok viszonylatában kijárt nekik a búzamennyiség, ha termett a földesúrnak, ha nem.

De a fentemlítetteknél sokkal nagyobb demagógiát tapasztaltunk a náci-kormánytényezők részéről. Gondolok Mindszenty Hercegprímás Atyánk esetére, aki annak idején V eszprém püspöke volt.

Háromhónapi szabad ottléte alatt máris benyújtott a kormánynak ajánlatot, melynek értelmében váltsa meg a kormány az egyházmegye birtokainak felét és parcelláztassa azt a nincstelen falusiak javára.

Ez a tény nem zavarja a jelenben azokat, akik őt a nagybirtokrendszer hívének minősítik.

De az sem okozott nekik a látszatper idején problémát, hogy náci-nak nevezzék. Ez számomra felháborító volt, mert a náci időben társaságunk tagjai látták el a püspöki palota azon teendőit, melyek ellátatlanul maradtak, mert a náci kormány, — hogy őt bosszantsa, — egymásután hívta be férfi alkalmazottjait, mivel nem volt náci.

Mikor Szálasi és társai a közeledő oroszok elől nyugatra vonultak, a város vezetősége azt kívánta a Püspöktől, hogy nekik vendéglátást adjon a palotában és ő ezt megtagadta; akkor a kormány őt letartóztatta, úgy hogy azon évben a papszentelés a börtönben folyt le. Ez a tény sem nyugtalanította az ellene vezetett látszatper szerzőit, hogy őeminenciáját náci nak minősítsék.

Akkoriban, mint Társaságom tagjaival szemtanú, tanúságtételt írtam erről és beküldöttem a pörben őeminenciája “védő”ügyvédjének. — Természetesen ez a tárgyalásnál nem szerepelt, hiszen a kommunisták nem igazságot kerestek, hanem okot az ő elvesztésére. — A védőügyvéd azóta meghalt. Halálos ágyán vádolta magát, hogy nem tett eleget védőügyvédi kötelességének.

De nem folytatom a példákat arra, hogy milyen tudatos megtévesztésre képesek sokszor a legfelsőbb helyen álló vezérek. Ehelyett egy gyakorlati kérdést teszek fel nekik. Kérdezem: jobbak-e a mai idők azoknál, melyekben hazánk királyság volt? Nem pazarolok időt annak bizonyítására, hogy a restauráció és a nagybirtokrendszer közt nincs szerves összefüggés. Egy tényt hozok fel: a szegesdrót Vasfüggönyt, mely Hazánk és a Nyugat határán van. Kérdezem: keli-e egy olyan háznak portáját bezárni, melynek