Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-08-15 / 8. szám
2. KRÓNIKA 1959 Augusztus zonyos hamis illúziókban élnek a Szovjet jóhiszeműségéről, kijózanodnak és remélni kell, levonják a taktikai konzekvenciákat: élére állítják a szabadságharcos Magyarország és a többi rabországok, egész Európa szabadságának, keresztény civilizációja és kultúrája biztosításának kérdését és a sarkukra állnak olyan megoldásért, amely ezt, s vele az igazi békét megvalósítja! A Szovjet állítólagos nukleáris és rakétafölényével szemben ott van az Oroszországot körülzáró repülőbázisok hálózata, a Szabad Világ, s kivált Amerika hatalmas sok ágú katonai ereje, Amerika legjobb szövetségeseinek, a rabnépeknek csak jeladásra váró lelki készenléte, nem utolsó sorban pedig a szabad emberiség hite a maga régi eszményeiben, az emberségességben, igazságban, egyéni szabadságban és emberi méltóságban, a kereszténység erényeiben, amelyekhez Szent István elvezette népét, s amelyek Európa vezércsillagai kell maradjanak, ha nem akar a kommunizmus munka-kaszárnya világává degradálódni! A Szovjet épp oly kevéssé akarhat nukleáris új világkonfliktust, mint ahogy Amerika is elkerülni kívánja. Nincs tehát ok és szükség az enyheségre, ingadozásra, még csak túl-barátságos udvariassági gesztusokra sem, amely utóbbiak méltányolására Kruscsevnek és megrögzött társainak amúgy sincs fogékonyságuk... Igenis, állítsa Amerika erélyesen élére a rabországok ügyét, s álljon a sarkára egy igazságos összeurópai rendezés, az “egy csomagban” történő valódi béke-megoldás érdekében, amelyet OTTÓ örökös-ki* rály, Szent István koronájának törvényes és hivatott várományosa ismételten sürgetett útmutató beszédeiben! A német-kérdés igen fontos probléma, de nem jelenti magát az európai kérdést, s az utóbbinak megoldása nélkül nem rendezhető akként, hogy valóban biztos alapokra legyen fektetve... S a nuk* leáris fegyverek eltiltása, a fegyverkezések általános leszállítása és egyéb súlyos problémák sem oldhatók meg a keresztényi szellemű, szabad Európa helyreállítása és biztonságának megteremtése nélkül. Ha Ivruscsev látogatása nem eredményezne többet, mint azt, hogy kijózanítóan hat a naív, túlzó optimistákra és ráeszméltet! őket új módszerek szükségére, nem lesz egészen hiábavaló a sérelem, amely látogatásával a szabadságszerető népek öntudatát érte. Bízni kell abban, hogy a Nyugat továbbra is megmarad az appeasement-ellenessége álláspontján, s Kruscsev makacssága, megrögzöttsége kinyitja azok szemét is, akik még nem látnak egészen tisztán ... Csak új, keményebb módszerek menthetik meg a keresztény szellemiség Európáját, s vezethetnek el az európai rabnépek, köztük Szent István ezeréves Magyarországa szabadságához! 19ő9 Szent István ünnepén ennek eljöveteléért dobognak a magyar szívek, esedeznek a magyar ajkak szerte a világon! Híveit Szent Istvánhoz, mindhalálig! A Mindenható kegyelme nemzedékekkel Árpád előtt egész sorát ajándékozta az olyan vezetőknek a magyar nemzet számára, akik ezt a tehetséges nemzetet kivezették a keleti tompultság meddő légköréből. Nemzedékek vezetői törtek száz akadályon át következetes kitartással mindig csak nyugatra. Legjobbjuk — Árpád, — már a nagy nyugati szomszéd szövetségében vívja meg harcát a morva birodalom ellen és foglalja el a Kárpátok medencéjét. De mintha azzal az elért céllal kimerült volna a nemzet politikai géniusza, törpe utódok nem találták meg többé az utat, a nyugati népekkel való szövetség és barátság útját, amelyet a Honfoglaló oly világosan látott és mutatott. Kicsinyes zsákmány, ^vagy törzsi vetélkedések belsőleg is meglazították a népi egységet, kifelé pedig szükségszerűen vezettek az Unstrut melletti és a Lech-mezei katonai katasztrófákhoz. Harci erejének legyengiiltével a nemzet ki volt szolgáltatva ellenséges szomszédjainak. A nép talán érezte ezt, de csak ösztönösen, világos tudat nélkül, a nagyok csak önző közeli céljaikat nézték. A magyarság helyzete oly nehéz volt, hogy azon már egy nagy államférfi sémi segíthetett volna, hanem csak Isten különös kegyelme. És Isten megadta népünknek azt a kegyelmet azáltal, hogy nem egy nagy, hanem egy egészen kivételes koncepciójú vezetőt adott. Volt Szent István után olyan királyunk, akinek személyi varázsa jobban meghódította a népek szívét — Mátyás, — volt, akinek hatalma tündöklése kápráztatóbb volt. Szent István sokszor a kard élén egyensúlyozott uralmánál — Nagy Lajos — volt aki több békét és boldogságot tudott adni lehiggadt bölcseségével -nemzetének — Ferenc József, — de egyiküknek sem adatott meg, hogy oly maradandót alkossanak, amely egy ezredév viszontagságaiból mindig újult ragyogással és fokozott érvényességgel kerüljön ki. Szent István útmutatása ilyen! Nem egy problémát kellett megoldania, hanem megszámlálha.tatlant. És csak egyiküknek a hibás megoldása is rombadönthette volna az egészet. Ő mindent helyesen oldott meg. A magyar népet saját ragyogó erényei csábították a bűnre. Katonai kiválósága szoktatta rá, hogy a virtust megkövetelő, de rövid fáradtság után hosszú jólétet ígérő zsákmányolásból éljen. A zsákmányolástól eltekintve is, régi otthonaiban oly termelőmódot folytatott — vándorló állattenyésztést, — amely itt, más környezetben nem volt fenntartható. Zsákmányolása ellene hangolt minden más népet és éppen fölénye kovácsolta eggyé ellene öszszes szomszédait. Mindezeken felül állott még a vallási kérdés is, amelynek akkor sokkal nagyobb volt a jelentősége, mint ma, vagy hogy jobban mondjuk, az akkori ember jobban átértette jelentőségét, mint korunknak az anyagias civilizáció által szellemiekben haladottabb, lelkiekben azonban színtelenebb embere. A bizánci császárság hanyatlása, az orosz hatalom lassú fejlődése és távolsága a magyarság tisztánlátását is eltompította és szinte évszázadokon át nem láttuk, hogy Szent Istvánnak nem egy vallási problémával kellett megküzdenie, a pogánysággal, hanem kettővel: a pogánysággal és a keleti (orthodox) kereszténységgel, és, hogy ez az utóbbi döntés még fontosabb, de egyben még nehezebb is volt. Évszázadokon át úgy láttuk és úgy tanultuk, hogy a pogányság veszélyeztette nemzeti létünket és, hogy ennek leküzdése volt a szent Király életének fő müve. Biztos, hogy a pogány vallás összefüggött nálunk a kalandozásokra való hajlammal és így közvetve veszélyeztette nemzetközi biztonságunkat is. Ez azonban csak időleges kérdés volt. A lengyelek is csak abban az időben tértek meg, litvánok, poroszok még mindig pogányok voltak és mégsem vesztek el. A pogányság gyökere a mveletlenség, az tehát a művelődés terjedésével amúgy is halálra volt ítélve, idejét múlta volt, s csak idő kérdése volt, István töri-e meg, vagy más. Nem ilyen volt a két keresztény egyház közötti választás kérdése. A szent Király csalhatatlan politikai érzékkel látta meg, hogy a pogány kalandvágyat talán a keleti kerészténység bevezetése is megfékezné és a nemzet fizikai létét így talán megmentené, de megölné a magyar nemzet sajátos lelkiségét. A nyugati kereszténység összekötő kapocs a különféle népek között, mely egyéni sajátságaikkal nem érinti, csak harmóniába rendezi. A keleti egyház nem tűr népi egységet. Annak ellenére, hogy a keleti egyházak elvileg és papíron nemzeti egyházak, csak «eszközei egy még csak a kezdetén álló és végnélküli egységesítésnek. Hiába tartozik a román nép nyelvileg a latin népcsaládhoz, csupán önámítás és művelt rétegük reménytelen honvágya az elveszett nyugati közösség irányában, ha magukat a kelet franciájának nevezik. A román népet egyháza egész népi típusban menthetetlenül és viszszavonhatatlanul szláv néppé tette. Ez a beolvadás lett volna a magyar nép sorsa is, ha Szent Tstván fel nem ismeri e veszély horderejét és nem fordul kíméletlen eréllyel egy olyan veszély ellen, melynek léte Világosig még csak nem is derengett bennönk és amelyet csak ma látunk egészen tisztán. Ilyen nagy és akkor még anynyira elrejtett probléma előtt még soha állam nem állott és so ha államfő olyan messze előre* látással és oly gyökeresen nem oldott meg, mint Szent István. Neki köszönhetjük a nyugathoz való tartozásunkat Ha kőtyagos turánisták néha be is akarják mocskolni szent emlékét, gondoljunk arra, hogy a pogányság fenntartása talán fizikai pusztulásunkat okozta volna. Engedékenység az önfejű magyarokkal szemben azonban a roma* nők sorsára juttatta volna népünket. Másodosztályú tagjai volnánk a szláv tömbnek. , A magyarországi németség léte azonban egy másik irányban is bizonyítja az Országépítő nagyvonalú elgondolását. Előtte és utána évszázadokon át volt az uralkodók házassága a nagy politika eszköze. Talán mindig azzal a nemes céllal, hogy kizárják a népek közötti gyilkos háborúkat, de nem mindig azzal az eredménnyel. Ellenkezőleg, abban a korban, amikor a hit ereje még a felebaráti szeretet fékjével szelídítette nemes náció, nalizmussá azt, amit a felvilágosodás korának atheizmusa sovinizmussá vadított el, éppen aí uralkodók házasságaiból eredő örökösödési háborúk voltak a népek ostorai. Már István apja, Géza fejedelem rálépett a házassági békepolitika útjára, mikor fia részére bajor feleséget szerzett. A nagy király azonban látta, hogy egy házasság nem egyenlítheti ki azt a tátongó szakadékot, amelyet a kalandozások ástak a magyarság, s a nyugáti szomszédai közé. ő nagyobbat és többet akart, ő magukat a népeket akarta összeházasíta* ni és a rokonság kötelékeivel egymáshoz kötni. Tömegével hívta meg a németséget országába és nemcsak személyileg látta el őket kiváltságokkal, hanem politikai végrendeletéül adta, hogy minden ott élő nemzet nyelvi jogait tartsák tiszteletben. Végrendelete volt menedékünk ezer évé és záloga és biztosítéka hazatérésünknek ma is. Áldassék szent emléke. j Waiblingen, (Németország) HARTMANN JÁNOS
