Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-08-15 / 8. szám
1959 Augusztus KRÓNIKA 3 Ottó örökös-király előszava KORCSMÁROS NÁNDOR “KRISZTUS KERESZTJÉTŐL A MI KERESZTÜNKIG’’ CIMíí KÖNYVÉHEZ Korcsmáros Nándor, az egykori Pesti Hírlap munkatársa, töl>l>, mint negyven éves munkásságra visszatekintő magyar író és hírlapíró, aki 1957-ben menekült ki Ma* gyarországról “Krisztus keresztjétől a mi keresztünkig” főcímmel' és “Kell-e az emberiségnek a kommunizmus” aleímmel erős antikommunista könyvet írt, amely magyar és német nyelven jelent meg, de készül angol kiadás is. A németnyelvű kiadáshoz OTTO örökös-király a következő előszót írta: Negyvenegy évvel ezelőtt e hónapban egy egyéves önkéntes Itadettaspiráns állt királya, — az én atyám előtt. A fiatalember a lövészárokban könyvet írt, kis képeket a katona mindennapi életéből, tele emberiességgel, megértéssel és szeretettel. E szellemben találkozott az akkor még kevésbbé ismert szerző és egy nagyhatalom uralkodója, aki a szó legigazabb értelmében ember és frontkatona volt. Ezért az uralkodó sajátkezüleg írt bevezető sorokat a munkához, — ami azon időkben elképzelhetetlen volt. _Azóta sok víz folyt le a Dunán. Forradalom, háború, totalitarizmus, idegen megszállás, — sötét, vigasztalan idők. A király a kötelesség teljesítésének és hajthatatlan eskü-hűségének áldozataként fiatalon hányt el, míg a kadettaspiránsból ismert, szabadszellemű újságíró lett, s ma a magyar írók nesztora. Az utolsó években Korcsmáros Nándor ismét a harcvonalban állott. Az élet Moszkva diktatúrája alatt a demokrata és a szabadszellemű emberek számára mindennapos küzdelem, a ‘Aenni, vagy nem lenni?''’ harca. S miként valamikor, közel félszázad előtt, úgy most is a lélek lövészárkában könyv született, melyet a szerző 1957 őszi napjaiban átlépve hazája határát, magával hozott az emigrációba. Ez a mű, amely napjaink pergőtüzében jött létre, más, mint azon első alkotás, amely egy még emberséges korszak terméke volt. Politikai, történelmi és bölcseleti felismerések foglalata. De benne is megtaláljuk az ember iránti szeretetet, a hitet jogaiban és szabadsága megbecsülését. Akinek szemlélődései oly széles eszmei térre terjednek ki, mint Korcsmáros könyve, helyenként ellentmondással kell találkozzék. Amikor az 1917 évi, távoli eseményre emlékeztetett és kért, hogy az előszót megírjam, egyúttal azt is kérte, hogy netán eltérő nézeteimet se hallgassam el. E kívánságnak szívesen leszek eleget. így többi közt nem oszthatom a szerző véleményét az Egyház szerepéről, kezdve Pál apostolnak az Er tanításaihoz való viszonyától. Nem kétséges, hogy az Egyház mindig emberi, fölötte emberi volt. De szerepét nem lehet túlnyomóan a szociális harc és a gazdasági küzdelem perspektívájába állítani. A terrorról szóló, kitűnő tanulmány pedig azt a tételt állítja fel, hogy a terror mindig csak egy kisebbség műve. A kommunizmus esetében ez igaz is. De veszélyes volna ennek alapján liílságosan általánosítani. Amikor kiragadom ezt a kérdést, teszem, mert lényeges a jogállam szempontjából, amelynek megteremtése úgy a szerzőnek, mint nekem különösen szívünkön fekszik. E közös célt viszonylag könnyű volna elérni, ha a többség akarata mindig igazságos volna. Sajnos, azonban létezik a többség terror ja is, például a négerek és zsidók elnyomása és a vallásüldözések esetében. Ez a terror, amely kísérlet eltérő felfogások, vagy fajidegen csoportok képviselői alkalmazkodásra kényszerítésére, lényegesen veszélyesebb, mint a kisebbség erőszak-uralma, mert a többség terrorja többnyire a formai jogszerűség külsőségeivel rendelkezik. Az ebből származó nagy probléma a kisebbségek, — különösen a népszerűtlen kisebbségek — törvényes jogainak védelme, s ennélfogva, oly intézmények megteremtése, amelyek kellő tekintéllyel rendelkeznek ahhoz, hogy adott esetben az igazságosság nevében “Nem”-et is tudjanak mondani a többségnek. E probléma megoldásától függ, hogy sikerül-e el jutnunk AZ IGAZI JOGÁLLAMHOZ, vagy sem? Ez itt szabadon kifejtett felfogásbeli különbségektől eltekintve, a jelen munka legtöbb tételével csak egyetérteni lehet. A természet jogban, a szabadságban és az emberi jogok elsőbbségében való hit már a körülmények miatt is, amelyek közt a mű íródott, fölötte szépen jut kifejezésre. A totalitarizmus éjszakájában különösen fénylőn világítanak ezek az örök értékek. E könyv a legnagyobb fontosságát azonban azzal éri el, hogy világos, logikailag megdönthetetlen formában mutatja fel a holserizmus reakciós jellegét. Túlságos sokan vannak köztünk itt Nyugaton, akik a kommunizmusban haladást látnak, a jövő irányzatát vélik felismerni. Korcsmáros bebizonyítja, hogy Moszkva tanai a legkezdetlegesebb ősidőkből származnak és az emberi fejlődés mihamar túllendült rajta. A kommunizmus kiváltképpen reakcionárius, mert kísérlet a. kőkorszaknak a huszadik században való szellemi feltámasztására. Vigasztaló perspektíva, hogy Moszkvának éppen ezen kell hajótörést szenvednie! E felismerések fényénél ismét világosan látható, mennyire túlbecsüljük a szabad világban fennálló, saját ellentéteinket. Kétségtelenül programmszerű különbségek állnak fenn szocialisták, konzervatívok, liberálisok, vagy monarchisták és köztársaságiak közölt. De fel kellene végül is ismernünk, hogy nézeteltéréseik, — egy élő demokrácia ez egészséges alapja, — eltörpülnek a nagy közös érdek mellett. Egy viszálykodó család tagjaihoz hasonlítanak. De lényegben egyek maradunk. Mindnyájunknak szent a szabadság és a jog, annálinkábh, mert e végső értékekei most Keletről veszélyeztetik. Zárt frontot kellene alkotnunk napjaink totalitarizmusának sivár reakciójával szemben, — nem utolsósorban azon jog kiküzdésére, hogy az elért győzelem után folytathassuk az egymásközti vitát. Ez a mélyebb értelme annak, amit e könyv szerzője nekünk mondani akar. Korunknak igazi dokumentumává válik ezzel, azon elpusztíthatatlan bizalmunk kifejezésévé, hogy a végküzdelemben az emberiesség győzni fog ellenségei felett. OTTÓ ★ (Greif-Ujváry Kiadó, München engedélyével.) Monies Béla enaléhére Június 21.-én, egy pécsi kórházi ágyon utolsót dobbant KOVÁCS BÉLA. a magyar parasztság elfogadott, vallott és nem rátukmált vezetőjének elfáradt szíve. Teste még ki sem hült a mecsekaljai temetőben, halotti arcvonásai mögött máris megindult az áldatlan tülekedés. Magukénak követelik azok, akikhez sohasem tartozott. A bizantinizmus szótárának émelyítő frázisaitól dagályos nekrológokban, beszédekben, emlékezésekben zavarják síri nyugalmát — otthon is, itt is, — olyanok, akikben a feltámadó lelkiismeret és a végképpen soha el néni csitítható önvád szólal meg, s a szavak és gondolatok belső szövetéből néha elő-elővillan a mentegetődzés, a régi bűnök szépífgetése. Persze akadnak mások is: lármás ügyeskedők, a gyászban is lehetőséget szimatoló közéleti stréberek, javíthatatlan önmaguk-jelölte vezérek, Moszkva felé kacsintgató szemérmes szerelmesek, akik mind, mind a tiltakozásra képtelen szegény Kovács Bélából darabolnak érveket szellemileg keshedt elméleteik, vagy politikai rigolyáik alátámasztására. A kegyeletet sértő lárma mögött pedig a pótolhatatlan veszteség fájdalma markol bele az immár kolhozokban arató parasztságnak, s a megmaradt régi, hűséges barátoknak szívébe, akik sohasem váltak méltatlanná hozzá, nem árulták el, nem adták el sem gyengeségből, sem gyávaságból, legkevésbbé — aljasságból. Ki is volt Kovács Béla? írták, mondták róla az elmúlt napokban, hogy vezéri képességekkel megáldott politikus, bölcs államférfiú, közéleti vezéregyéniség, a reformkorszak nagyjainak kései utódja, stb. — volt. Megijedünk a túlzott bőkezűséggel osztogatott szuperlativuszoktól. Annál is inkább, mert az elmúlt másfél évtizedben annyi bádogemberkére és érdemtelen ripacsra ragasztották rá ezeket a dí- ’ szító jelzőket. Jól emlékezem arra a bűnesetre, amikor az egyik mostanában divatos emigráns nagyság Rákosi Mátyást 1915-ben a magyar nép Gondviselésrendelte vezérének aposztrofálta. Hagyjunk hát fel az' olcsó ajándékokkal és szögezzük le az egyszerű, tiszta tényt: Kovács Béla politikai és magánéletében is a tisztességnek, a becsületességnek és hűségnek példaképe, ő maga az igazságnak védelmezője, hazájának és egyházának önzetlen, bátor fia és a kommunizmus elleni harcban rettenthetetlen katonája volt. Oly vezér, aki nemcsak a tömegek élén, hanem főként belső erkölcsi tőkéinek jogán, a tömegek felett állt. Fajtájának, a magyar parasztságnak legszebb erényei tűntek fel benne ősi tisztaságukban, amikor ránkszakadtak a lélekcserélő esztendők: gerincek puhulása, jellemek szétmálása és általában az a szomorú folyamat, amelyet egykor Széchenyi István “halk elaljasulás”-nak nevezett. A nagy kerítő, a kommunizmus, kitűnő pszichológiai éleslátással megállapította, kit, hogyan lehet odacsábítani, vagy kényszeríteni a moszkvai faló fara mellé, hogy segítsék, csúsztassák, tologassák és abrakolják Debrecentől Budapestig. A szégyenletes művelet kitűnően sikerült. Az elmúlt másfél évtized történetírójának számára igen nehéz feladat lesz annak megállapítása, hogyan történhetett meg, hogy a moszkvai faló egykét esztendő alatt otromba patái alá szoríthatta az egész országot, bár a parasztságnak csaknem egésze, a középosztálynak túlnyomó többsége, s a munkásságnak nagyobb része elutasította magától a kommunizmust. Nehéz lesz meghatározni azt is, hogy ebben a “népi demokráciának” patentírozott nagy elzuhanásban mennyi része volt Rákosi és társai körmönfont fogásainak, mennyi a politikai pártok, különösen pedig vezetőik (tisztelet a kivételnek) tehetetlenségének és gerinctelenségének, végül, mekkora felelősség terheli a nyugati hatalmakat érthetetlen és állandó deferálásuk miatt az előretörő keleti barbarizmus előtt. Az 1956. esztendő tavaszán y
