Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-15 / 6. szám
4. KRÓNIKA 1959 JUNIUS JÁNOS PÁPA MAGYARORSZÁGI EGYHÁZI SZAKADÁS VESZÉLYÉRŐL XXIII. János pápa pünkösd ünnepén a Szent Péter Bazilikában a vespera szertartáson váratlan szentbeszédben ostorozta a kommunista Kínában és Magyarországon mutatkozó egyházellenes helyzetet, amely mindkét országban azzal fenyeget, hogy a terrorizált lakosság egyrésze hűtlenné válik az Egyházhoz. “Magyarországon, — mondotta XXIII. János, — az egyháznagyok mind súlyosabb és bonyolultabb beavatkozás terhét viselik. Törekvések érvényesülnek, hogy olyan papokat erőszakoljanak fel a népre, akiket a Vatikán nem fogad el.’ Vatikáni belső információk szerint a Szentatya arra célzott, hogy az egyes egyházmegyék ügyeinek vezetésére a püspök mellé, — amennyiben a püspök még egyáltalán helyén van, — a Szentszék által kifogásolt, kommunista papokat helyeztek hatalomba. E papok az ű.n. ‘‘Opus Paci” ál-békemozgalomhoz tartoznak, amely békepropaganda címén a mai erőszakhelyzet véglegesítése mellett van, de a papságnak csak kis részét foglalja magában. Mindszenty bíboros hercegprímás tudvalévőén 1956 november 4.-e óta mint politikai menekült, híveitől elszigetelve a budapesti U. S. követségen tartózkodik. A 71 éves Grősz József kalocsai érsek, a Püspöki Kar ügyvezető elnöke súlyos kórházi műtét után lábbadozik, s több más püspök, mint Péteri József (Vác), Badalik Bertalan (Veszprém), Szabó Imre (Budapest) internálva vannak elhagyott falvakban. A Szentatya beszédében hangsúlyozta, hogy a magyarországi és kínai katolikusok szenvedései “fájdalommal és szomorúsággal” töltik el. ügyét jelentette, a jelenben — és illetve esetleg már a közeli — jövőben pedig talán A NEMZETI ÉLET FENNMARADÁSÁNAK az ügyét fogja jelenteni. Mindazok előtt, akik valóban és helyesen ismerik a magyar történelmet, s korunk nemzetközi problémáit is bizonyos történelmi (és persze földrajzi) felkészültséggel közelítik meg: mindez világos. (Megnyugtatásul a levélírómnak közlöm: nem áll egyedül a történelem ú.n. mélyebb vonulatainak hiányos ismeretében. Elsőkézből származó, szomorú tapasztalataim vannak e téren: saját gyermekemnak, aki a népidemokrácia ú.n. általános iskoláját, majd középiskoláját, utóbb érettségi vizsgáját általában mindvégig “ötös” számjelzéssel, azaz a fordított orosz gondolkodás szerint: kitűnően abszolválta Budapest egyik legjobb hírű iskolájában, törtéselmi tudása — ÖSSZES VOLT OSZTÁLYTÁRSAIVAL EGYÜTT — oly GYATRA, hogy csak szégyenkezni tudok miatta. Továbbmegyek: bár magam jórészt még a monarchikus időkben, az akkori Magyarország egyik leghíresebb középiskoláját végeztem el, s legkedvesebb tantárgyam épp a történelem volt, mégis keresztül estem — ha nem is ilyen fokban, de lényegileg ugyanezen a — történelmi-seidüléses elmekóron, amiben most a levélíróm szenved. Hála Istennek, hogy ez a betegség — ellentétben az igazival — nagyon is ★ A királyság INTÉZMÉNY tehát. Mindenek előtt erről van szó. S amikor erről beszélek, azt hiszem nem tévedek, ha azt állítom, hogy a magyarságnak még mindig, MÉG MA IS legszámottevőbb rétege: A PARASZTSÁG, most is — hogy jobb híjján ezt a lapos kifejezést használjam — KIRÁLYPÁRTI. S ugyancsak az, többségében, egy másik, számban jóval kisebb, de minőségben ugyancsak elhatározó fontosságú réteg: az INTELLEKTUEL. Szándékosan nem használtam az értelmiségi megjelölést, mert már az ú.n. Horthy korszakban értelmiséggé lépett elő a néptanító, avagy a Máv főraktárnok, a népidemokráciában pedig már a vállalati bérelszámoló, avagy a húsipari technikumot végzett budapesti “halbstark” is. Mindez a világért sem akar sértő, de még csak lekicsinylő sem lenni akár e foglalkozásokkal, akár pedig egy, vagy több ily munkákat űző, meghatározott egyénnel szemben. Mindössze jelezni akartam — és szegényes eszközeim miatt talán ügyetlenül és nem-szerencsés félreértésekre okot adóan — azt a VESZEDELMES szellemi nívósüllyedést, ami közvetlenül az első világháború után az egész nyugaton, s így náunk is bekövetkezett, valamint azt a még további és már szándékos nívó- SÜLLYESZTÉST, amit a lenini doktrinér korlátoltság szabadított rá a bolsevik iga alatt sínylődő népekre. Mert a teljes igazság végett azt is meg kell mondani, hogy már jóval a második világháború előtt találkoztam nálunk — ekként találkozhattam volna bárhol és szerte a nyugati világ egyéb tájain is, — például magasrangú bírákkal, lelkészekkel, avagy orvostanárokkal, akik “csak” az értelmiséghez, s nem az intellektuális réteghez voltak számíthatók ... Magyarországon, amelynek igazi, anyagi és szellemi súllyal rendelkező polgársága sohasem volt, a két legfontosabb társadalmi réteg a múltban a parasztság és az “arisztokrácia” volt, pontosabban a nagybirtokos arisztokrácia és az ehez simuló, ugyancsak nagybirtokos — vagy középbirtokos — dzsentri. (Ez determinálta az ország konzervatív — sokszor sajnos — retrográd jellegét is.) Annak a rétegnek azonban, amit összefoglaltan arisztokráciának lehet nevezni, mindenkor, a legtávolabbi múltba is visszanyúlóan, mindig volt egy bensőbb, szűkebb rétege, amely magasan képzett, európai, sőt világhorizontú, s ami fontos: a nemzeti közösség iránt mély felelősséget érző rétegnek mutatkozott. (A sort talán a legendás Bánk Bán nyitja meg és — hogy csak a legnagyobban és legrobosztusabbat említsem: — Tisza István zárja egyelőre le.) S az ország vezetésének gondja és — quasi — privilégiuma, a masszív paraszti alépítményre támaszkodva, nyugodtan mondhatjuk: NEHEZEDVE, ezeké volt. S azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a majdan felszabadulandó ország sorsa még egy jó ideig ugyancsak a paraszti réteg és az arisztokráciának — reméljük kevesebb osztály-terheltséggel — helyébe lépő INTELLEKTUÁLIS réteg kezébe lesz letéve. (A proletariátus alig egy pár évtizede kezdte érezni, s utóbb gyakorolni is a nemzeti közösséghez való tudatos hozzátartozandóságát. Ennek talán első megnyilatkozása épp az 1956-os szabadságharc volt.) S úgy hizsem, abban sem tévedek, hogy az érintett két réteg — amint már írtam — nagy egészében: királypárti. Természetesen a kérdést, hogy miként is vélekedik a magyar intellektuel, avagy a paraszt az államforma kérdésében, MA felvetni, egyszerűen ABSZURDUM volna. Eltekintve az ügy fizikai lehetetlenségétől, a paraszt és az intelligencia ma a puszta lét, az ÉHSÉG gondjaival küzd. Nincs érdeklődése egy afféle “luxus” iránt, mint: államforma. Ha azonban majd a legprimérebb gondok, így mindenek előtt is a szorosan vett: mindennapi betevő falat gondja (ami épp a parasztság szempontjából, több. mint tragikus, kétségbeejtően és megrázóan tragikomikus már) el fog múlni a nemzet feje felől, ha majd egy tényleges felszabadulás a rabszolgai kizsákmányolástól meg fogja váltani, s az élet némileg normális gazdasági mederbe terelődik, ha ekkor fogják előttük felvetni a kérdést, s ha szabadon, s félelmek nélkül felelhetnek, nincs kétségem a választ illetően. Körülbelül ezek volnának azok, amik a ‘‘legitimzmus” MÉLYEBB TARTALMÁT jelentik, — egyrészt, ★ Másrészt: Korunk nem vitásan a nagy politikai egységek irányában halad. Elsősorban, maga Európa. Ha léteznek is retrográd erők, s ma még nem is jelentéktelenek, amelyek e fejlődést önzőn, rövidlátón, s legtöbbször — főként ami a gazdasági erkölcsöket illeti — tisztátalanul, feltartóztatni akarják (az európai Eaton Cyrus-ok), a korszellem szükségszerűen elsöpri majd őket, amint az utcaseprők eltisztítják a tisztátalan emberek és oktalan állatok piszkait a járdák és úttestek kövezetéről. A kis politikai egységek, a kicsjny és kisközép nemzetek — s ne téveszszen meg senkit az esetleges egy pár, s inkább csak a szabályt erősítő kivétel — magukra maradva, “függetleneknek” maradva, bele fognak hullani a nagy egységek törvényszerű vonzáskörébe. Tehát: szinte már az unalomig hangoztatott kívánalom, s épp a dunai kis- és középnépek számára — ha a nagyok elnyelésétől szabadulni akarnak — miképp alkossanak önmaguk egy zárt naery egységet, hogy ílymódon kellő súllyal, igénnyel és befolyással — ami mind: a lét kérdését jelenti számukra — csatlakozhassanak a többi európai egységek hatalmi csoportosulásaihoz: egyenjogú és azonos erejű társként. És ezt az egységet — s éppen e szóban forgó népek kapcsán — a merő gazdasági és politikai ÉRDEK aligha tudja, avagy már csak TULKÉSŐN tudná létrehozni; ehez valami más is, nem pusztán materiális tényező, hanem valaminő, speciálisan ezeket a népeket összefogni tudó etikai komponens jelenléte is szükséges. A materiális, mondjuk a prózai érdek-koefficiens mellett és fölött, ilyen tényező csak egy képzelhető el: A TRÓN, A KORONA. A KIRÁLYSÁG INTÉZMÉNYE. Aminthogy nem lehet véletlen, hogy a világtörténet egész folyamata alatt létesült egyetlen ily nemzetközösséget épp egy királyság alkotta meg: az angol Korona. A Világbirodalmat etikailag csak a Korona és a Király személye TARTJA ÖSSZE. (Említésre méltó, hogy a KIRÁLY — származását tekintve — NEM angol...) És a gazdasági érdekek. Mennyivel szükségszerűbb, parancsolóbb és természetesebb azonban a gadasági érdekközösség a dunai népek között, mint — mondjuk — New Zeeland és Kanada között, ami megint csak a KORONA nagy összefogó erejét bizonyítja. És az európai integráció is — hitem szerint — jóval kevesebb méltatlan torzsalkodás, szűklátókörűség, kicsinyesség közepette — és hamarabb — jönne létre, ha az ÉRDEKELT NEMZETEK MONARCHIKUS ÁLLAMFORMÁBAN élnének. (Európában ezideig a legszorosabb kapcsolat a “Benelux” államok között létesült. Mindegyik monarchia.) A dunai népeket, első renden a volt MONARCHIA népeit is, maradandóan és a legkiegyenlítettebb módon, quasi: GARANTÁLTAN, egy MONARCHIKUS szervezet tudná az új' közjogi, politikai és gazdasági egységbe összefoglalni. Ez már a fent mondottakból, az említett LÉTEZŐ PÉLDÁKBÓL is nyílván következik, nem is említve e népek földrajzi helyzetét, a nagyrészben közös történelmi, kultúrális
