Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-15 / 6. szám
1959 JUNIUS KRÓNIKA 3 tősége tárul fel előttünk. » Mozgalmunk, nagy Bíborosunk útmutatása szerint ezt az utat járva bízik, hogy népeket, nemzeteket nemesítő munkájának hatása nem marad el, hanem egy szebb, boldogabb világnak megyünk elébe, melynek neve: Modern Keresztény Világrend! Dr. DOBOLYI LAJOS a Magyarok Mindszenty Mozgalma általános vezetője Gondolatok a legitimizmusról EGY KORÁBBI CIKKEMRE KAPOTT LEVÉL KAPCSÁN Irta: Dr. JÉKEI BALOGH GYÖRGY A franciák egyik legnagyobb erénye, az amnyérzékük. Voltaképpen nem más ez, mint önmérséklet. Fegyelmezett érzék az esztétikum iránt, amely érzék az esetek nagyobb részében rátalál a helyes, ízléses, igaz: az ARÁNYOS kifejezési formákra az emberi együttélés, s az emberi megnyilvánulások sokféle területein. Én nem tartom valószínűnek, hogy ez a sajátosság veleszületett, mintegy geológiai tényezőkön alapuló tulajdonsága volna a francia nemzetnek. Sokkal inkább hiszem, hogy sok-sok dolgos nap és álmatlan éjszaka szellemi erőfeszítéseinek az eredményei: szellemi tőkék tehát és szellemi vagyonok akkumulálódtak, majd öröklődtek e társadalomban merőben szellemi síkon a generációk sorozatán át. Az efféle tőkék és vagyonok megszerzése, éppúgy, mint az “öröklése”, fenntartása a nemzedékek során, egyedül: kemény tanulással és emésztő töprenkedések fáradalmaival. s nem élettani események, vagy jogi procedúrák által történik, avagy történhetik. E- gyedül: tanulás és gondolkodás együtt, adja a műveltséget, a műveltség az ízlést, az önmérsékletet, az önmérséklet a helyes arányok tudományát, s végül a kifejezés — mindenfajta kifejezés — artisztikus módját. Mindez természetesen nem jelenti távolról sem azt, hogy eleve kizárassék — jelen esetben az írásbeli — kifejezések sorából az afféle stílusbeli megnyilatkozás, mint “vakmerő valótlanság”, avagy “a kisujjából szopta”. Sőt ellenkezőleg. Megfelelő és illő alkalmakkor nagyon is “arányos” lehet az efféle kifejezések használata. Ha — mondjuk így — a kölcsönös szellemi miliő egésze teszi stílusossá az ilyfajta megnyilvánulásokat. Jelen esetben azonban bizonyos, fölöttébb jogosnak érzett szkepszis él bennem e kölcsönös szellemi miliő “arányosságát” illetően ... Ekként, azaz figyelemmel mindarra, amiket a fentiekben mondtam és illetve: amiket ki nem mondtam, nyilván fölöslegesnek látszik a hozzám intézett levélben írottakat érintő mindenfajta reflekszió, távolról sem az OBJEKTÍV ellentétek mélysége, de sokkal inkább a szubjektív világok között mutatkozó távolságok miatt. Hogy mégis felelek, az merőben csak a MÁSOK OKULÁSA céljából történik. Talán szerénytelenség nélkül merhetem állítani, miképp e magatartásommal nem lépem át a “hatáskörömet”, lévén a helyzet az, hogy ama szerény tálentumokat, amelyeket nekem predesztinált az idők kezdetén az Isteni Akarat, a mások javára is kamatoztatni egyaránt MAGYAR és KERESZTYÉNI KÖTELESSÉGNEK látszik előttem.. . ★ Tehát: ‘‘...igaz a tétel, hogy a legitimizmus, mint elnevezés, pontatlan és népszerűtlen” — írja az én levélíróm, s állítottam én is cikkemben. — “Sokkal helyesebb lenn a “habsburgizmus” elnevezést használni” — folytatja — “értve ezalatt a Habsburg családi érdekek mindenek előtt való kiszolgálását.” Nos, ami a szót, az elnevezést illeti, ezzel kapcsolatosan hadd szögezzem le: meddő dolog a szavakon való nyargalás. Magam is, első cikkemben e témát érintve, nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati - propagandisztikus szempontokra gondoltam. Noha. tagadhatatlan, elvileg sem tartom e szót megfelelőnek, mert egyfelől nem fejezi ki eléggé pregnánsan — ha szabad így mondanom: — a mozgalom teljes tartalmát, másfelől meg, több is belefér a fogalomba, amit ez az elnevezés jelöl, mint amiről egyáltalán szó lehet, amikre általában gondolni tudhat a gyakorlati politika — ma már... Azonfelül valóban hiszem, amint írtam is, hogy a magyar monarchikus mozgalom, amely születésekor a legitimizmus elnevezést kapta, az idők folyamán a nevével együtt, bizonyos “antipatikusan aulikus ízt” kapott. Ez a jelenség azonban szerintem nem annyira abban leli magyarázatát, miképp annakidején egy pár magyar mágnás is “cégjelezte” e mozgalmat, (szegény grófok, végre ők is csak emberek; nemde? S az ú.n. legitimizmusnak mindig voltak TÖMEGEI is Magyarországon, ha numerikusán kisebbségben is, de MINŐSÉGILEG: többségben. ÉS EZ A LÉNYEGES.) hanem és sokkal inkább kell az aulikus jelleg szülőokait keresni, abban az anakronisztikus hiperlojalitásban, ami különösen a két világháború közötti epigon korszakban virágzott ki a magyar közélet minden terrénumán, s ami 1945 után oly mérhetetetleniil megkönnyítette a kommunisták ügyét is minálunk. Igen, mifelénk, s főként a politikai közélet stílusában — ami bizonyos mértékben terrorizál — s a jelszavakban — ami fertőz Ottó örökös - király titkárságának közleménye Őfelsége titkársága a következő szöveg közlésére hívta fel szerkesztőségünket: "A Krónika folyó év: áprilisi számában egy beszéd lett leközölve, amely egy évvel ezelőtt hangzott el Né* metországban, Őfelsége jelenlétében. Ez a szöveg oly ki* jelentéseket is tartalmazott, amelyeket protestáns hon* fitársaink félreérthettek és magukra sértőnek találhattak. Leszögezni kívánjuk, hogy Őfelsége nem ismerte előre a beszéd szövegét. Válaszában Őfelsége nyomban, félremagyarázhatatlan szavakban kifejtette, hogy a felekezeti ellentétek ideje lejárt és hogy itt az ideje, hogy a keresztény és keresztyén magyarok összefogjanak. A múlt esetleges sérelmeit felejtve, egységes erővel kell dolgozniok egy olyan jövő Magyarországért, amelyben a hagyományos vallásszabadság és a felekezetek egyen- ' lő jogai helyre lesznek állítva. Utalt arra is, hogy a mai rendszer börtöneiben nemcsak katolikusok szenvednek hitükért, hanem evangélikusok, reformátusok, unitáriusok és izraeliták is. Minden felekezeti elfogultság ellenkezik a Magyar Királyság eszméjével és ezeréves hagyományaival.“ — például a tragikus sorsú és boldogult kormányzónk lassan a Hunyadi János magaslatáig emelkedett a különböző “egységes” pártok nagyon is erőszakos ízű propagandájában; avagy Szálasi nemzetvezetőnk, aki műveiben és szónoklataiban napjainkig is a legtehetségesebb Karint hy-tanítványnak bizonyult, ami t.i. a halandzsát illeti, — sokkal nagyobb vezér volt és nemzetiszccialistább magánál Hitlernél is, s hogy Rákosi ‘‘apánk” személyesen nem nőtt túl — nemcsak vastagságban, de — “nagyságban" is a legmindenhatóbb Sztálinon, az merőben magának Rákosinak tudható be éspedig a saját jól felfogott érdekében. (Bíztató jel volt azonban odahaza az ötvenhatos szabadságharc. A megtaposott magyar gerinc ismét felegyenesedett, s a kushadó szolgának hitt nép bebizonyította, hogy Ur akar és tudna is lenni a saját portáján.) A hiperlojalitás azonban itt kint, s még a legitimisták sorában is mintha tovább kísértene. Helytelenül, károsan és fölöslegesen, mint minden — aránytalanság. “örökös Király”: olvasom néha a Krónikában is. Az osztrák császárnak voltak örökös tartománvai, amelyeknek a császár “örökös ura” volt. Magyarországnak azonban sose volt örökös királya. Ha ilyen értelemben használja valaki az “örökös király” elnevezést, az egyszerűen az örökös tartományok közjogi színvonalára süllyeszti le MA — holott magukban e tartományokban is idestova 100 éve megszűnt ez a közjogi állapot — az etelközi szerződésben gyökerező magyar alkotmányt és ennek szellemét. (Márpedig a szó, legalábbis megtévesztésre alkalmas.) Szerény nézetem szerint tehát helytelen, sőt káros is ez, a magyar fülnek egyébként is szokatlan, érzelmivilágunknak pedig enyhén dagályos —■ hódolat. Ha meg e szó a “választott” király ellentéteként hangsúlyoztatnék, z olyan szélmalomharc volnae, amiből még a drék Don Qquihote is sokat tanulhatna, lévén a helyzet az, hogy még az elmúlt “szabadkirály választó” korszakban is — gondolom — Gömbös Gyulán és Edelsheim- Gyulai grófnén kívül (politikai méltatásnak legyen ez eleg ...) alig gondolt valaki is komolyan egy efféle eshetőségre. Ily értelemben tehát teljesen fölösleges is ez az idegen csengésű, sőt grammatikailag is hamis megkülönböztetés minden eddigi magyar királytól, annál is inkább, mert én úgy érzem, hogy a legelsősorban is érintett személy: maga az “örökös Király” sem hallja, vagy olvassa szívesen e titulust az: ‘APOSTOLI KIRÁLY” helyett... Hogy a legitimizmus szó valóban nem megfelelő, nem a teljes tartalmat átfogó megjelölés, bizonyítja az én levélírómnak a — ha nem is objektív és enyhén primitív — gondolatmenete is, ami a legitimizmust egyszerűen habsburgizmusnak látja, vagy érzi. Holott itt alapjaiban és mindenekelőtt: sokkal TÖBBRŐL van szó. A legitimizmus ugyanis, első renden, soha ezt a nevéből kevésbbé lehet érezni, egy ősi ezeresztendős intézmény, a Királyság iránti érzelmi és ÉRTELMI ragaszkodását jelenti mindazoknak, akik "legitimisták”, azaz jóval többnek, mint akik egyáltalán ennek hiszik és tudják magukat. Elsősorban a helyszűke az oka annak, hogy bővebben niscs alkalmam a magam gondolatmenetét e tárgyban kifejteni, s csak a végső, de kategorikus megállapításra vagyok utalva, hogy t.i. a királyság intézménye mind a távoli, mind a kevésbbé távolabbi múltban egyaránt: A MAGYAR NAGYHATALOM
