Krónika, 1958 (15. évfolyam, 3-10. szám)
1958-03-15 / 3. szám
6 "K R ó N I K A" öntözésügyi Hivatal elnökévé. Ez a hivatal, miután közvetlenül a Miniszterelnöknek volt alárendelve, Kállaynak megfelelő függetlenséget és hatalmat jelentett és lehetővé tette neki azt, hogy a fontosabb politikai megbeszélésekben egy neki megfe-' lelő pozícióban vegyen részt. Kállay Miklós miniszterelnöki kinevezése, ahogy erről már a KRÓNIKÁ-ban beszámoltunk, azzal a hallgatólagos megegyezéssel jött létre a kormányzó és Bethlenék részéről, hogy Kállay kei'essen kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. Amikor Kállay Miklóst néhány nappal ezelőtt new yorki lakásán megkérdeztük, hogy vájjon nem volt-e vágyálom 1942-ben és 1943-ban a nyugati hatalmakkal megegyezést találni, a volt miniszterelnök ezt a jellemző választ adta a KRÓNIKA munkatársának: “Ha a nyugatiakkal való megegyezésre egy százalék lehetőség volt, akkor nekem ezt az egy százalékot kellett megjátszanom!” Kállay minden igyekezete, a “Kállay kettős” az angolszászokkal különbékét kötni, ennek az egyetlen százaléknak a százból való megvalósítására irányult. Az angol tudós, Macartney, Ghyczy Jenőnek, Kállay volt külügyminiszterének tulajdonítja Szvatkó Pál, az “Esti Magyarország” főszerkesztőjének az 1944 évi újévi cikkét, amelyben Szvatkó, illetve Ghyczy ezt a kérdést intézi a lap olvasóihoz: “Azon országok, melyek meg akarják adni magukat, hogyan tegyék meg ezt? Telefonon?” (II. 201, az eredeti magyar szöveg híjján az angol szöveg fordítása.) Ebben a néhány szóban (melyekért Szvatkó deportálást szenvedett) benne van nemcsak az egész magyar tragédia, hanem Kállay Miklósnak a személyes tragédiája is, letartóztatásával és fogságával és a keserű emigrációval, amelynek okát, tudatosan, vagy tudat alatt ő talán azokban a sorsdöntő napokban, 1943-ban és 1944-ben keresi. * * * A magyar különbéke kísérleteket, mielőtt az angol tudós könyve nyomán ismertetnők őket, két részre oszthatjuk. Első részük Kállay Miklós miniszterelnökségére esik. “Ez az ellenállás — hangsúlyozza a volt miniszterelnök, — a kormányzó tudtával és a miniszterelnök irányítása mellett folyt.” (II. 187 és Kállay: “Hungarian Premier” 300. old.) Macartney * könyve Kállay megállapítását igazolja. A különbéke kísérletnek második része Kállay internálása, majd elhurcolása, Sztójay Döme miniszterelnöksége (de Sztójay tudta nélkül) és Lakatos Géza miniszterelnöksége alatt folyt le. Az 1944 október 15.-én bekövetkezett puccs, Szálasi Ferenc erőszakos és a magyar alkotmánnyal ellenkező uralomrajutásával a Szövetségesek és Magyarország között minden megegyezést lehetetlenné tett. Magyarországon legelőször tehát Kállayék vették fel újra a kapcsolatot a nyugati nagyhatalmakkal. A külföldön, ezzel szemben, a legnagyobb jelentősége azoknak a megbeszéléseknek volt, melyeket a Trónörökös folytatott az Egyesült Államok elnökével, Franklin Delano Roosevelt-tel. A Trónörökös és Kállay tárgyalásai azonban mindvégig egymással párhuzamosan és egymást kiegészítve folytak le. “Roosevelt már 1940-ben bizalmasan kijelentette, hogy a Főherceg gondolatait pártfogolja (that he favored the Archduke’s ideas) mialatt a Britt kormány készen állt, hogyha nem is segíti elő, úgy legalább ne akadályozza meg a Habsburg restaurációt.” (II. 112.) Macartney leírja, hogy a megbeszélések idejére a Trónörökös Washintonban telepedett le, ahol kapcsolatban állt az Amerikai Szenátus és az amerikai politikai élet legfontosabb képviselőivel, közöttük elsősorban, magával az Egyesült Államok elnökével. Magyar részről a Trónörökös munkatársa Eckhardt Tibor volt, akinek a Trónörökös után a legjelentősebb összeköttetései voltak. (II. 113.) Eckhardt Tibornak az aktivitásával legközelebb, magától Eckhardt Tibortól nyert értesüléseink alapján kívánunk foglalkozni. Legyen elég itt anynyi, hogy Eckhardt amerikai útjának terve, — Macartney professzor feljegyzései alapján, — O’Malley Nagybritania magyarországi követének, a kormányzónál, 1941 január 26.-án tett látogatásán merült fel hivatalos formában. Ezen a találkozáson merült fel egy emigráns, tehát menekült magyar kormánynak a most már pozitív terve, azzal az elképzeléssel, hogy Bethlefi István Angliába és Eckhardt Tibor az Egyesült Államokba menjen. Az emigráns kormány székhelye London lett volna s miniszterelnöke Barcza György volt londoni követünk. Barcza követnek, amikor megkérdezte az angol kormányt, hogy mi lenne a hivatalos angol álláspont egy ilyen kormányt illetően, Sir Alexander Cadogan, az angol kormány külügyminiszterének állandó helyettese azt a választ adta, hogy ez a terv “megnyerné tetszését és a Britt kormány meg lenne tisztelve és elismerné a kormányt.” (Cadogan replied that H. M. Government “would be honoured, and pleased, and would recognise them as a Government”) I. 469. (Forrás: Barcza György személyes közlése Macarney-nek.) Nem tudjuk megállapítani Macartney köönyvéből, hogy ez a terv mennyiben volt Barcza személyes kezdeményezése s mennyiben tette azt a kormányzó a magáévá. A kormányzó, mint látni fogjuk, minden olyan megoldást ellenzett, amely az ő külföldre való távozásával volt kapcsolatos. Bethlennek, saját1958 március AZ ÖRÖKÖS - KIRÁLY AFRIKAI ÚTJA Ottó örökös-kirlly a ‘Compagnie Francais des Pétroles”, francia állami kőolajvállalat mebghívására Algier-ba repült, ahol a városházán a polgármester és Algier képviselője, M. Chevalier fogadták. Az algériai ügyek minisztériumában tett látogatás után, Ottó örökös-király a IIassi Messaud és Hassi Rmel térségben fekvő újonnan felfedezett nagy kőolajforrásokat, illetve földgázterületeket kereste fel. Ottó örökös-király, akit öccse Róbert főherceg kísért el, több napot töltött a Hassi Messaud-i táborban, megosztva a táboréletet a vállalat technikusaival és munkásaival, akik között több magyar is volt. Bajorországba való visszatérése előtt Ottó örökös-király Párisban az Európai Dokumentációs és Tájékoztató Központ francia tagozatának vezetőivel folytatott megbeszéléseket. magára vonatkoztatva, ugyanez volt az álláspontja. Eckhardt Tibor volt aztán az, aki 1941 kezdetén (a körülményekre itt is vissza fogunk térni) megkezdte útját az Egyesült Államokba, előre nem sejtett, sokévi amerikai tartózkodásra. Visszatérve most már a Trónörökös szerepének méltatására, Kállay Miklós 1942 végén, Wodianer Andor liszaboni m. kir. követen keresztül üzenetet küldött a Trónörökösnek (II. 128, Macartney könyve Kállay és Sigrav Antal ‘közös” akciójáról ír, Kállay ezzel szemben e sorok írójának nem tesz “közös” eljárásról említést) felkérve őt: “vájjon hajlandó volna-e kapcsolatot teremteni a magyar kormány és az Egyesült Államok kormánya között acélból, hogy (a Trónörökös) előkészítse Magyarország útját a németek elhagyására, hogy adott pillanatban a Szövetségesekhez csatlakozzon.” Kállay Miklós üzenete elkésve, csupán a következő év márciusában ért el a Trónörököst. Wodianer követ Kállay üzenetét ugyanis a Trónörökös egy portugál bizalmi emberének, Saldanha úrnak adta át közvetítésre, aki csak 1943 márciusában jutott el Washingtonba. (II. 143.) A Trónörökös válasza Kállaynak most már az volt, hogy hivatalos meghatalmazás nélkül nem tárgyalhat a magyar kormány nevében. Ezek után egész tavasszal és egész nyáron, ebben az ügyben, Budapesten -nem történt semmisem. (II. 160.) 1943 szeptember 20.-án, Wodianer Andor Eskhardt Tibornak egy hat héttel korábban írt jelentését küldte el diplomáciai futárral Kállaynak.. Eckhardt azt jelentette, hogy “Magyarország helyzete az utolsó időben annyit javult Washingtonban, hogy bizonyos készség mutatkozik (az Egyesült Államok részéről) a vele (Magyarországgal) való tárgyalásra.” Magyarországnak azonban, hangsúlyozta Eckhardt, “egy készséges ajánlatot kellene tennie az Egyesült Államokkal való cselekvő katonai együttműködésre” (a witting offer of active military co-operation with the U.S.A.). Ezeknek a feltételeknek az elfogadása esetén Magyarország előnyös bánásmódra számíthat, írta Eckhardt, hozzátéve, hogy Rooseveltnek magáévá kell tennie őket. 1942 október 1.-én és október 10.-én Eckhardt két újabb jelentést küldött Budapestre. A Trónörökös a Quebec-i konferencián, 1942 augusztus 17. és 24. között Roosevelttel és Churchillel tárgyalt. Mindketten azt mondották, jelentette Eckhardt, hogy ők “Középeurópa helyzetének konzervatív megoldásában hisznek.” 1942 október 1.-én Roosevelt egyedül fogadta a Trónörököst. Eckhardt jelentése szerint Roosevelt azt mondotta volna a Trónörökösnek, hogy amennyiben Magyarország okosan viselkedik (behaved intelligently), bizonyos lehet, hogy egész Erdélyt viszszakapja. A Trónörökös, —Írja Macartney, — neki, Macartneynek helyben hagyta azt, hogy Roosevelt neki ezen a találkozáson azt mondotta, hogyha Magyarország a Szövetségesekhez csatlakozik addig, amíg Románia a Tengelyhatalmakkal tart és Magyarország megszállja Dél- Erdélyt, ő Roosevelt, ebben az esetben hajlandó a magyar igényeket Erdélyre támogatni. (II. 192) 'Később azonban, — teszi hozzá Macartney — Roosevelt ezt a gondolatot elejtette, ha egyáltalán valaha a magáévá tette. Macartney soraiból itt egyébként nyilvánvalóvá válik az is (bár ez kizárólag az én személyes feltevésem), hogy maga a Trónörökös is bizonyos fokig kételkedett Roosevelt ajánlatának alaposságában. A Trónörökös sötétebben és mint az események igazolták, nagyobb realitással ítélte meg az eseményeket, mint Eckhardt Tibor. A Roosevelt-tel folytatott tárgyalásainak az anyagát a Trónörökös Károly Lajos főhercegen keresztül juttatta el Liszabonba.. A főhercegnek Sigray Antal ajánlatára a Trónörökös Washingtonban elintézte, hogy őt Liszabonban állandó jelleggel képviselje. Sigray joggal türelmetlen volt, — írja Macartney — hogy a tárgyalások olyan lassú ütemben haladtak előre és olyan kevés eredményt mutattak fel. (II. 192.) Kállay Miklós a Trónörökös és Eckhardt Tibor közlései alapján nem tudott határozni, s a döntő lépésre nem látott kedvező körülményeket. Más az év végéig nem történt, mint 1943 november 28.-án, egy okmányt juttatott el “úgy látszik” >— írja Macartney (II. 192.) — Kállay a Trónörökösnek, amelyet csak
