Krónika, 1958 (15. évfolyam, 3-10. szám)
1958-04-15 / 4. szám
"K R ó N I K AM 7 1958 április VITA FORUM: A februári KRÓNIKÁ-ban egy “Végre egy álláspont, melyet mindnyájan követhetünk!” című cikket olvastam, amelyben Jeszenszky Imre i.t. honfitársunk befejezésül kérdi: “Ki követ engem?’’ Hát én követem őt! Engedje meg i.t. Szerkesztő Ur, hogy a cikkel szemben elfoglalt álláspontomat kifejthessem. Valóban általános a panasz, hogy a szabad földön élő magyarság nem tud egységet teremteni. Jeszenszky i.t. honfitársunk ennek okát abban látja, hogy a turáni átok nehezedik ránk, aminek folytán száz és száz egyesületben, irányzatban forgácsolódunk széjjel. Azt hiszem, az egész magyar emigráció — talán kivéve a legszélsőbb jobb és a legszélsőbb baloldalt — egyetért abban, hogy nemzetünk jövőjének eldöntésére maga a nemzet lesz hivatott, természetesen a nyugati értelemben vett demokrácia alapelvei szerint. Aki azonban ezt vallja, annak ezen álláspont minden konzekvencióját, egész magatartását — tehát a kifejtett propagandában is — le kell vonnia! Azt hiszem, Jeszenszky i.t. honfitársunk nem osztja azt az álláspontot, hogy a nemzet maga fogja meghatározni, miként kívánja a jövőjét elrendezni, vagy ha mégis, akkor nem vonta le az elfoglalt elv minden konzekvenciáját. Mert, ha azt mondom, hogy a nemzet fog dönteni, akkor szem előtt kell tartanom első sorban azt, hogy ez a nemzet döntése a valóságban miként fog megtörténni, lezajlani. Már pedig a nemzet nem fog átalakulni egy felsőbb rendű, egy szájjal és egy agy velővel rendelkező egyeddé, és nem fog egy túlvilági hang sem megszólalni, és nem fogja sem a felsőbb rendű egyed, sem a tűlvilági hang kijelenteni, hogy: “Én, magyar nemzet, ezt és ezt akarom!” így mi, a magyar nemzet tagjai majd nem is leszünk abban a helyzetben, hogy egyszerűen kövessük a “nemzeti akaratot.” Hanem mi, a magyar nemzet egyes tagjai, mi emigránsok is, ha a döntés idején otthon leszünk, fogjuk megmondani, mit akar a magyar nemzet! Szabad választásokon szavazni fogunk, még pedig titkosan! De mire fogunk szavazni? Azon programmok egyikére, amelyet az egyenlő jog alapján az erre magukat hivatottnak érző állampolgárok, jobbanmondva nemzettagok, esetleg ------ minthogy összefogásban rejlik az erő — pártok, (a párt nem más, mint az azonos programmot valló választópolgárok szerves egyságbe való tömörülése) megszavazás céljából a nemzet elé fognak terjeszteni A nemzet döntése tehát nem függetlenül tőlünk, hogy úgymond jam, nem SZUVERÉNÜL tőlünk, egyes nemzettagoktól, fog a saját jövője fölött Maga határozni, hanem csak a mi, egyes nemzettagok közreműködésével. E közreműködés első sorban programm adásból, és másod sorban a szavazásból áll. A nemzeti határozat pedig az lesz, amely az egyes állampolgárok, vagy pártok által előterjesztett programúira a nemzet egyes szavazó tagjainak a többsége szavazott. Mi emigránsok is a nemzet tagjai vagyunk, és ha a nemzet döntésekor otthon leszünk, a döntésben mi is részt fogunk venni, vagyis az egyenlő jogok alapján mi is, akár egyénileg, akár pártba szervezve, közre fogunk működni a nemzet dönté-'sében. Programmot így majd mi is előterjeszthetünk és mi is kötelesek leszünk szavazni! (Felfogásom szerint a szavazásban való részvétel jól felfogott egyéni érdek és hazafias kötelesség!) A nemzet által elfogadott programmot majd meg is kell valósítani. Mi következik ebből? Az, hogy a nemzet elé megszavazta tás céljából előterjesztett programmot jól át kell gondolni, tanulmányokat, stb. kell végezni, szóval a választásra jól fel kell készülni! Ehhez pedig idő kell. Helytelen álláspont tehát a patópáloskodás: “Ej, ráérünk erre még!” Nemcsak annak kell felkészülni, aki valamely pártba belép, vagy egyénileg akar a nemzet elé progrommot terjeszteni, hanem annak is, akinek a nemzet döntésében való közreműködése csak a szavazásban való részvételre szorítkozik. Mert csak ha tisztában van azzal, hogy mit jelentenek végső konzekvenciájukban a szavazás alá kerülő programmok a nemzet jövőjére nézve, adhatja le szavazatát ügy, hogy az meggyőződése szerint a nemzet javát szolgálja. ★ Azt hiszem, mindnyájan a nemzet szabad döntését akarjuk. A józan ész, de az UNO megállapítása szerint is, véleménynyilvánítási szabadság (ennélfogva ellenvéleménynyilvánítási szabadság) és teljesen szabad pártképződés ill. párt képezhetés nélkül nincs “nemzet szabad döntése!” Ha tehát azt mondjuk, hogy a nemzet, mégpedig szabad döntését akarjuk, akkor szem előtt kell tartanunk: a. ) azt, hogy a véleménynyilvánítási szabadságot és a szabad pártképezhetést biztosítsuk, és b. ) azt, hogy a döntésre hivatott nemzet nem rajtunk kívül álló, mondjuk, valami felsőbb rendű lény, hanem hogy mi magunk vagyunk a nemzet és hogy mi fogjuk eldönteni, mi, magyar nemzet (persze nem mi, az emigráció, de a többi nemzettaggal mi is, jelenleg emigrált nemzettagok is) azt, hogy mit akarunk. A turáni átok valóban ránk nehezedik. De az átok nem abban rejlik, hogy sokfélekép gondolkodunk és így sokfélekép képzeljük el nemzetünk jövőjét (és ha pártba szervezkedünk, csak Krisztus teli€Ímu€lt Mondjátok, énekeljétek egyre és egyre Ez az igazság, hinni kell henne. Ha nem lett volna üres a sír, igaz a hír, ma semmi sem lenne. Tamások rláridója, gyilkosok orgiája taposna gyöngyön, vetésen. Nem lenne ima, ének se özvegyi fátyol, csak varja, keselyű a nagy temetésen. Csak mondjátok egyre, egyre, mindig jobban, hangosabban, mindig többen, egyre többen, míg egyszer az értelmére minden ember rá nem döbben. Aki hallja, adja tovább, hívő a tamáskodóknak, bátor a gyárának, erős a gyengének, patak a folyónak, folyó a tengernek, színes a fehérnek, ember az embernek. Mert ez az igazság. Elsőnek a sír szája mondta Magdolnának, az apostolok füléhez ért, Tamást tértire kényszerítette, legyőzte Nérót, meghódította Rómát, s glóriás fénnyel dicsőíti meg a vért, mit vértanúk hullatnak érette. 1 ()5ll Hús vét ján. CS1GHY SÁNDOR sokféle pártról lehet szó), hanem éppen abban, hogy az isteni adottság folyamányaképeni sokféle gondolkodást meggátolni igyekszünk, más szóval, hogy azt a jogot, amelyet mi már a magunk részére igénybevettünk az által, hogy a nemzettel szemben követendő magatartásunkat már meghatároztuk, más részére — ha nézete eltér a miénktől — elismerni nem akarjuk. Másik megnyilvánulása a turáni átoknak az, hogy — ha a nemzet már azáltal döntött, hogy az eléje terjesztett programmok közül valamelyiket már elfogadta — a programmjaikkal kisebbségben maradottak a nemzet megtörtént döntésében megnyugodni nem tudnak, sokszor nem akarnak. Nem értek tehát egyet i.t. Jeszenszky honfitársunk ama állításával, hogy a turáni átok érvényesül, amikor a nemzetünk jövőjét illetőleg más-másképpen gondolkodunk és ennek folytán sok pártba alakulunk. Isten az emberiséget egyedekből teremtette, és minden egyednek külön-külön fejet és agyvelőt adott és minden egyed csak a maga agyával tud gondolkodni. A sokféleség tehát isteni adottság! Én ezt ember által megmásítsatatlan ténynek tekintem, ami az egyenlő jogok alapján csak a véleménynyilvánítási szabadsághoz vezet el. A véleménynyilvánítási szabadság következménye a sokféle pártképzés és ezzel a kör bezárult. Egyetértek viszont Jeszenszky Imre i.t. honfitárssal abban, hogy a magyar emigráció egységét jórészt a magukat “hivatottaknak” vélő “vezetők” gátolják meg. Persze én csak olyan egységre gondolhatok, ami az isteni adottságnak — sok agyvelő, sok elképzelés — nem mond ellent. Tehát csak oly egységet tudok elképzelni, amelyben véleménynyilvánítási és pártképzési szabadság van. Azt vélem, hogy az általam elképzelt emigrációs egység egy-egy levélváltás ideje alatt megvalósítható lenne, ha minden ‘ vezér” nemcsak szájával hirdetné, hogy a magyar jövő kialakítására nézve a nemzet szabad döntése lesz mérvadó, hanem ezt tettekkel is bizonyítaná. Szerintem a megvalósítható, demokratikus egység léttrejötte csak a “vezetők” becsületességén és tisztességén múlik. Nem tudok Jeszenszky . i. t. honfitárssal egyetérteni abban, hogy a magyar emigrációt, mely ma már ■— Jeszenszky szerint — legnagyobb részben a befogadó országának az állampolgára, nem érdekli és nem is érdekelheti a magyar belügy, a magyar pártpolitika. Én, személyemre nézve, nem találok kivetni valót azon, hogy egyes magyar emigránsok — hogy anyagi helyzetükön javítsanak — felvették a befogadó ország állampolgárságát, ha ezzel nem kerülnek magyarságukkal összeférhetetlen helyzetbe. Én abban csak az emigrálás egyik variációját látom — hiszen mindannyian emigráltunk — ha az illető lelkileg továbbra is a magyar nemzet tagjának érzi magát. Aki azonban az idegen állampolgárság felvételével magyar mivoltának is búcsút mondott, azt valóban nem érdekelheti Sés nem is érdekli a magyar belügy, a magyar pártpolitika. De aki nem vette fel az idegen állampolgárságot, vagy aki felvette bár, de lélekben magyar maradt és majdan, a felszabadulás után, a nemzet kebelébe vissza akar térni, azt •— szerény véleményem szerint ■— nagyon is órdekli a magyar befügy, a
