Krónika, 1957 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1957-05-15 / 5. szám

A 1957 május. “KRÓNIK A’ tett az Amerikai Vörös Kereszt a magyar szabadságharc menekültjeiért? BESZÁMOLÓ A CAMP KILMER BEN IDEIGLENES OTT­HONRA TALÁLT HONFITÁRSAINK ÉLETÉRÖL. Az Egyesült Államok elnöke Dwight D. Eisenhower utasítá­sára az amerikai hadsereg a New Jersey államban, New Brunswick város közelében fek­vő “Kilmer" nevű katonai tá­bort bocsájtotta rendelkezésére az Amerikai Vörös Keresztnek, valamint az NCWC katoli­kus) CWC (református) IRC (nemzetközi), a lutheránus, a zsidó (HIAS) Tolstoy Founda­tion, stb. segítő szervezeteknek, hogy az Amerikában menedé­ket találó magyarokat lakással, élelemmel, ruházati cikkekkel, a szükséghez képest kórházi kezeléssel, gyógyszerrel, stb. ellássák, itt élő rokonaikat fel­kutassák és az amerikai életben való elhelyezkedésüket meg­könnyítsék. E sorok írója december ele­jétől április végéig minden szom baton 8 órán át teljesített tol­mács szolgálatot a Vörös Ke­reszt irodájában. Bő alkalma nyílt megfigyelni, mily fogad­tatásban részesültek a mene­kültek akkor, amikos ügyes­bajos dolgaikkal sok töprengés, lótás-futás és utasítás után be­nyitottak az Amerikai Vörös Kereszt kistábori, majd később a nagy táborban berendezett 712-es irodájába. A Vörös Kereszt kétemeletes épületének földszintjén volt a fo­gadó iroda. Eleinte két, később egy önkéntes hivatalnok lajstro­mozta a jelentkezőket. Fényképes igazolványuk alapján egy 3-szor 5 incs méretű kartonkártyára irta fel a nevüket, születési évüket (a házastársak és gyermekek nevét is családos jelentkező esetében) majd ellátta a kártyákat sorszám­mal és a kikérdezettet leültette a kényelmesen fütött tágas váróte­remben. A székek és padok mellett bőven volt olvasnivaló. A magyar lapokon kívül a gazdag kiállítású amerikai képes folyóiratok színes illusztrációiban gyönyörködtek, talán először életükben, azok a szerencsések, akik már túl voltak a bevándorlás első izgalmain. Amikor sorra kerültek, egy ön­kéntes vörös keresztes felvezette őket a felső emeletre, „ahol... az egyenruhás hivatásos vöröske­resztes hivatalnoknő és magyar tolmácsa mosolyogva , kínálták hellyel és . néhány kedves szóval igyekeztek őket megnyugtatni. Mert kevés kivétellel valamennyi izgatott állapotban került fel a második emeletre. “Mit tehetünk Önért" volt az amerikai kérdés magyar fordítá­sa. Mennyivel bátoritóbb ez a kérdés, mintha igy hangzott volna még a legudvariasabb formában js: “Mit kíván vagy mit óhajt Ön tőlünk?" Magyarunk zavara egy­szeriben elmúlt. Hiszen már eddig is érezte az Amerikai Vörös Ke­reszt szeretetét. Még Magyar­­országon, a dúló harc idején meg­jelentek a Vörös Kereszt élelmi­szer és gyógyszerszállió teher­autói. Ausztriában pedig a Vörös Kereszt konyhákat, barakkokat rendezett be, gyógyszert, ruhát, stb. osztott ki a menekülteknek, a sebesülteket pedig gondozásba vette. Amikor magyarunk a Mc Guire repülőtérről a táborba érkezett, a Vörös Kereszttől kap­ta tiszta uj alsóruháit, uj cipőjét, stb.És most újból kap valami se­gítséget? “Nagybátyámat keresem, csak nevét és lakóvárosát ismerem. Szeretnék vele érintkezésbe lép­ni" hangzott a válasz. A másik asztalnál ez volt a ma­gyar problémája! “Eltörött a szemüvegem, nem látok nélküle’’. alkalommal mindent megtett, hogy a hozzáfordult honfitársunkon se­gítsen. Jóelőre beszerezték az összes amerikai nagyvárosok te­­lefoncimtárait. Ha a keresettnek nem volt telefonja, az ottani vagy a városhoz legközelebb fekvő fi­ókjához sürgönyözött és utasította a helyi igazgatót, hogy a keresett nagybácsit vagy rokont azonnal keresse fel, értesítse őt arról, hogy rokona a Camp Kilmerben van és beszélni szeretne vele. A legtöbb esetben három napon belül meg­jött a válasz. Ilyenkor a tábor hangszóróján a magyarul beszélő amerikai katona (azt hiszem, hogy George volt a neve) beleszólt a mikrofonba, amely a tábor főbb pontjain elhelyezett megafonokkal elvitte örömhírt jelentő szavait. “Figyelem, figyelem. Kovács Já­nos, szíveskedjék jelentkezni az Amerikai Vörös Kereszt 712-es számú épületében. Ismétlem: Ko­vács János, stb." Gyakran előfordult, hogy a tá­liKPRPllIi ■ —— «. m .»«su­bában lakott, aggkori nyugdíjból élt és uj rokonának segítség he­lyett csak tehertétel lett volna. Az első időben, tehát november végén és december elején jobbára a szabadságharcos ifjak érkeztek a táborba. Egy ilyen friss szállít­mány alkalmából a jóléti osztály vezetője három Vörös Keresztes autón vitetett ki vagy húsz férfit és nőt, hogy New Brunswickon egy cipőüzletben uj cipőket vásá­roljak nekik. Megbízó levelével a zsebemben kijelentettük magunkat a katonaságnál, kihajtottunk a kapun és bementünk a városba. Bizony, bizony, utitársaimnak szeme-szája elállt a bámulattól. Előbb a sok egycsaládos szép ház látása szerzett nekik nagy gyö­nyörűséget, azután benn a város­ban a sok autó, csillogó üzletek és a magyarul beszélő rendőr. Igaz, szépszál fiú volt. Átengedett ben­nünket az uccasarkon, azután oda­jött beszélgetni a legényekkel. Sőt bejött a cipőüzletbe is és se­.-fTE 1 joME AMBBír" Képünk azt a jelenetet örökíti meg, amikor Tracy S. Voorhess, az Egyesült Államok elnökének személyes megbízottja, a Magyar .Menekültek Segélyző Bizottságának igaz­gatója búcsút mond annak a 33 magyar menekültnek, akik Camp Kilmert május 9-én, a tábor bezárásának napján elhagyták. Voorhe. s mögött állnak a tábor katonatisztjei és segélyző bizottság tagjai. A Fort Dix rezesbandája katonai indulókat fújt, utána a ma­gyar Himnuszt játszotta. Camp. John Kowsky, katholikus tábori lelkész átadta Brigadier General Sidney C. Wooten-nek XII. Piusz pápa őszentsége magas kitüntetését, a “Benemerente" érdemrendet e szavak kíséretében: “Az egész világ csodálattal adózott az Egyesült Államok hadseregének a magyar menekültek érdekében kifejtett irgalmas tevékenységéért, amelynek sikere főrészben Wooten generális vezetésének tudható be. Courtesy Perth Amboy Evening News. — Photo by George Molnár. Vagy pedig: “Feleségemtől elsza­kadtam. Őt Kanadába vitték a gyerekkel, Hogyan kerülhetnénk össze. Avagy: “Feleségem ugyan kapott uj cipőt, de tulnagy és töri a lábát. Nem lehetne kicserélni?” Voltak nehezebb problémák. Különösen, amikor a család egyik tagján a tüdőbaj jeleit mutatta a Roentgen (Minden menekültet a táborban Roentgen vizsgálat alá vettek.) Az első időben a Kilmer kórházában helyezték el a bete­geket, később a . Fort Dix és más kórházakba. El lehet képzelni, milyen aggodalom emésztette nem csak a beteget, de egészséges há­zastársát is, hogy igy elkülönítve kell élniök és még a látogatás le­hetősége is kizártnak látszott. Fe­lesleges mondanom, hogy a Vö­rös Kereszt tisztviselője minden borban tartózkodó Kovács Jáno­sok közül hárman is jelentkeztek. Igazolványuk alapján, amelyen rajt volt születési évük, hónapjuk és napjuk, kiválasztottam a sze­rencséset és az irattárban tartott korábbi jegyzőkönyvvel felküld­­tem a felső emeletbe, ahol a hiva­talnoknő a magyar tolmács köz­vetítésével beszámolt a jó hírről. Az esetek javarésze nemcsupán az amerikai rokonnal való telefoni beszélgetéshez, hanem a táborból való pár napon belüli eltávozás­hoz vezetett. Nagyon ritka eset volt, amikor az amerikai magyar nem jelentkezett örömmel és lel­kesen a Vörös Kereszt megkere­sése után. Ha volt ilyen eset (tu­domásom szerint egy) az annak tudható be, hogy az amerikai ro­kon igen öreg volt, egy kis szo­giteít a tolmácsolásban. A bolt tulajdonosa leültette vé­denceimet, mindegyiktől megkér­dezte milyen szinü és formájú ci­pőt akar. Valamennyi barnát és széles orrút kért. Nem volt kial­kudva, milyen magas árig mehe­tek, igy tehát a boltosra bíztam, mit ad. Amikor mindenki megkap­ta a maga pár cipőjét, én meg a számlát, kissé aggódtam, mert bi­zony a boltos a legfinomabb ci­pőkkel szolgált, párjuk 12, sőt 14 dollár volt, amiből a számlán 15 százalék árengedményt tüntetett fel. Hogy haszna kisebb legyen, kértem és kaptam a fiuk részére cipőkrémet és cipőkanalat, amiért a boltos nem számított. Emlékszem az egyik felcipő­­zöttemre. Azt hiszem Koloszár volt a neve. Vasutas volt és ma-I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents