Krónika, 1957 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1957-05-15 / 5. szám
6 KRÓNIKA” 1957 május. ‘KRISZTUSNAK ÚJBÓL FEL KELL TÁMADNIA AZ EMBEREK SZIVÉBEN.” XII. Piusz pápa több mint 300,000 főt számláló tömeg előtt mondotta el húsvéti szózatát a Szent Péter Bazilika erkélyéről. A szózat alaphangja, előzőektől eltérően, reményteljes volt. Most vihartól dúlt éjszaka van, de közeleg a napfényes hajnál. “A tudomány vívmányai, köztük az atomerőnek békés célokra való felhasználása, úgymond, az emberiség uj aranykorát fogja meghozni, ha le tudja küzdeni a nemzetközi gyűlölet és romboló szellem kárhozatos szokását.” Két év óta először, a Pápa nem beszélt az atomháború förtelmességéről, hanem az atomerőt és irányított lövegeket úgy említette, mint tudományos eredményeket. Hangoztatta, hogy Krisztusnak újból fel» kell támadnia az emberek szivében. “El kell távolítani a követ a sírról, amelybe az emberek az igazságot és jóságot akarják eltemetni. Az emberiség ma olyan, mint azon emberi test, amelyben a vér csak nagyon nehezen képes keringeni: az egyének, osztályok s népek ragaszkodnak megoszlottságukhoz, az együttműködés hiányához. Ha nem közömbösek egymás iránt, úgy gyűlölik egymást, összeesküdnek, harcolnak egymás ellen és elpusztítják egymást” “Krisztus kereszthalála és temetése csak úgy volt lehetséges, hogy barátai között volt egy, aki elárulta és sokan voltak, akik zavarodottan menekültek ellenségeinek fenyegetései elől. Csak korszérü, egyetértő, szervezett cselekvés változtathatja meg a föld arculatát és hozhatja megújulását és haladását.” “Jöjj el Urunk, Jézus. Az emberiségnek nincs elég ereje, hogy elmozdítsa a követ, amelyet maga helyezett leikébe visszatérésed megakadályozására. Küldd hozzánk angyalodat. Urunk és tedd fényes nappallá éjszakánkat. — Mennyi szív vár, or Urunk, mennyi lélek vágyik arra, hogy minél gyorsabban elérkezzék a nap, amelyen egyedül Te fogsz élni és uralkodni a szivekben!” gyár vasutas egyenruhában szökött át a határon november derekán, magával hozta fejkendős feleségét és két micisapkás fiát. Mind a négyen uj cipőkkel jöttek vissza a táborba. Láttam a vasutas arcán a meghatottságot és örömet. Mert amit viselt eddig, az vastag parasztcsizma volt. Vagy talán a vasutasok csizmája. És bizony, törte a lábát. Kevésbbé volt szerencsés az a dunapentellei magyar legény, akivel a sors összehozott a Vörös Kereszt használt ruha- és cipő raktárában. Ruha még akadt, ami rá való volt, de cipő nem. Mert hat lábnál jóval magasabb legény volt ez a magyarországi szobafestő és a jó Isten nagy lábakkal áldotta meg. Végre talált valami cipőt, amit örömmel húzott a lábára, annál inkább, mert a cipőn rászáradt festékcseppeket talált. “Valami szaktársé lehetett” mondta. “Sebaj, majd levakarom”. Barátjától, aki valami szveterrel vesződött, tudtam meg, hogy ez a szép szál festő az októberi forradalom első éjszakáján fegyvert szerzett és behatolt néhány társával az AVO épületébe, ahonnan a már kopaszra nyírt és kivégzés előtt álló pajtását kimentette. A részleteket is elmondta, azonban azok olyan természetűek, amelyek nem illenek e beszámoló keretébe. A Vörös Kereszt szeretettel karolta fel a táborba érkezett kis gyermekek ügyét. Épületének alsó földszintjén az igazgatónő Íróasztalán mindig bőven volt cukorka és nyalóka a kicsinyek számára. Volt sok jó (és kevésbbé jó) játék, baba, lapda és amiből a legkevesebb . . . puska. Csodálatos dolog, de a puska kellett volna legjobban. Az alig két éves fiúcska is puskát kért, de olyant, ami durran. Amikor nem volt puska (és legtöbbször nem volt) az ifjú szabadságharcosokat nyalókával békitettük ki. Mikulás előestéjén a Vörös Kereszt hódolt egy régi szép magyar hagyománynak. Csomagokat készítettek, tele cukorkával, gyümölccsel és . . . virgáccsal. Szallaggal feldíszítve adták át kis gyerekeknek. Karácsony előtti délután pedig a színházteremben, ahol a sarokban óriási fenyőfa állt tele csillogó dísszel, színes villanykörtékkel, karácsonyi ünnepélyt rendezett a kicsinyeknek, akiket a Mikulás vörös ruhájába öltöztetett, álarc alatt derekasan izzadó woodbridgei magyar rendőr, Nagy József és az önkéntes vöröskeresztes nők közreműködésével gazdagon megajándékozott. Egy sebesült salgótarjáni magyar szabadságharcos bányász betanította a kicsinyeket a “Mennyből az angyal lejött hozzátok” kezdetű régi magyar énekre és kedves élmény volt valamennyiünk részére látni és hallani azt a gyermeksereget, amely szüleiknek ezt az ismert, de tőlük eltiltott énekét oly boldogan fújta. A Vörös Kereszt nem feledkezett meg ezen a napon a betegekről sem. Önkéntes tolmácsaival sorra látogatta úgy a sebesülteket, mint a fertőző betegségben szenvedőket és valamennyi beteg egy neki való ajándékcsomagon keresztül érezte a Vörös Kereszt szivének melegét. Amikor már 2 vagy 3 szemüveg igénylő iratai az igazgatónő elé kerültek, Vörös Keresztes autó vitte őket New Brunswickra tolmács kíséretében, ahol a szemész a szemvizsgálat után elkészítette a pápaszemet és pár nap múlva felpróbálta. Eleinte borzasak voltak a Campbe érkezett ifjak. Október óta alig látott borbélyollót ennek a sok ifjúnak az üstöké. Valamennyi hátra fésülte a haját, Petőfi stílusában. De hátul a tarkó táján már Liszt Ferenc hajviseletéhez kezdett hasonlítani a magyar legény frizurája. A táborban még ekkor nem volt hajvágási lehetőség. Akadt azonban a menekültek között egy borbély, aki magával hozta a szerszámját és öt csomag cigaretta fejében vállalta a birkanyirást. Meg kell emlitnem, hogy minden 10 éven felüli gyermek, továbbá férfi és nő, egy bevásárló könyvet kapott a hadseregtől, amelynek fejében a kantinban (Post Exchange) hetenkint két és fél dollár erejéig vásárolhatott cigarettát, cukorkát, piperecikkeket, fényüzési dolgokat. Négy tagú családnál (mint például a már említett Koloszár esetében ez tiz dollárt jelentett). A magános legényeknél azonban a két és fél dollárból (S pakli cigaretta) nem futotta a hajvágás. Két ilyen Ferenc (az egyik Liszt, a másik II. Rákóczi) eljött panaszkodni a drága fodrász miatt. Egy-egy papirdollárral a kezükben visszaküldtem őket a fodrászmesterhez azzal a vészes fenyegetéssel, hogy ha azonnal meg nem nyírja az ifjakat ezért az összegért és le nem szállítja a hajvágás árát 4 pakli cigarettára, engedély nélküli iparűzésért az egyesbe utaltatom őt. Ugyanakkor kértem a Vörös Kereszt igazgatóját, hogy a már vészesen nővö magyar hajak megkurtítása érdekében tegyen valamit. Ennek meg is lett a foganatja. Attól kezdve minden héten szerdán a táborban katonaborbély műtermében díjtalanul vágták a férfiak haját. Cikkem végén statisztikai adatokat fogok közölni. Most a 18 éven aluliak problémájával akarom az olvasót megismertetni. Nagy felelősséget vállal magára az, aki teljesen idegen gyermeket akar örökbe fogadni, vagy pedig csak gondozni. Már pedig sok magyar gyermek, leány és fiú érkezett ide apa, anya, vagy testvér nélkül. Egy 12 éves pápai fiú a nagyobbakhoz csatlakozott a szökés idején és velük tartott mindvégig. Utasításom szerint a 18 éven aluliakat külön tartottam nyilván, mert e listára az Egyesült Államok szövetségi gyermekvédő irodájának volt szüksége. Voltak azután, mondhatom, gyermekházasságok is, ahol a menyecskének, még a férjének is, még iskolába kellett volna járniok. De a házasságot Magyarországon kötötték, szülői és állami jóváhagyással. Nem tudom, mi lesz a sorsuk, hiszen még nem érték el azt a kort, mikor rendes munkába állhatnak. A házasságról szólván, megemlítem azt is, hogy nem volt ritka eset a táborban a házasságkötés sem. Sőt. Egy napon távirat érkezett, hogy a táborból korábban eltávozott vőlegény aznap délután pappal a táborba fog érkezni, hogy szive választottjával megesküdjék. Amikor a megafon utján hozzánk hivatott leányzónak tudomására adtuk, legszebb mosolyával délután két órakor legyen a hármas számú színházteremben, mert jön a vőlegény és a pap, csaknem elájult a boldogságtól. Az is öröm volt, amikor egy 14 éves lányka a Vörös Kereszt irodájából először beszélt az édesapjával ... 12 év után. Az apa ,.. katonatiszt . . . katonáival Ausztriába szorult még 1945-ben, onnan hat évvel ezelőtt mint hontalan Amerikába került. Most pedig a szabadságharc alatt családja Ausztrián keresztül Amerikába. Bármilyen ügyben jött' a magyar férfi vagy nő a Vörös Kereszthez, nevét, születési adatait, barakjának számát, segélyző szervezetének nevét, a vele és rokonával folytatott beszélgetés tárgyát jegy zőkönyvbe foglalták, amelynek eredeti példányát a Vörös Kereszt irattárába helyezték, a másolatot pedig az érdeklődőnek átadták, hogy az NCWC vagy más szervezet hivatalnokának átadja. Ilyenformán a Vörös Kereszt irattára nyilvántartott mindenkit, aki hozzá fordult. A később ideérkezettek sok esetben a Vörös Kereszt irodától tudták meg, hogy rokonaik a tábort elhagyván, milyen városba és kihez mentek. * * * Az október 23-án kirobbant szabadságharc első napjaiban egészen addig, amig az oioszok Budapestről kivonultak, becsületes magyar ember nem hagyta el hazáját, noha az osztrák határ szabad volt, mert a határőrök elhagyták posztjaikat. Osztrák és külföldi újságírók szabadon mehettek át a határon. Aki magyar földről ezekben a puskaporos napokban kiszökött, annak félnivalója volt. Félt a magyar nép boszszujától. Hogy az osztrák hatóság hogyan kezelte ezeket a megugránsokat, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy igyekeztek elrejtőzni. Ha később, amikor az oroszok november 4-iki ellentámadása után az elsőkként érkező fegyveres vagy fegyvertelen szabadságharcosok, valamint a győri, soproni, magyaróvári, szentgotthárdi, stb. menekülők közé keveredtek és felismerték, az osztrák hatóságok mint kémeket letartóztatták őket. Alaptalan tehát az a feltevés, hogy a szabadságharc leverése után kimenekült magyarok első csoportja nagy részben ávós, vagy vezető kommunistákból tevődött volna össze, vagy pedig a Camp Kilmerbe érkezettek első csoportja ilyenekből állt volna. Úgy a salzburgi, mint a bécsi amerikai irodákban alaposan megnézték, kit engednek Amerikába. Mindenkinek igazolni kellett magát munka- vagy katonakönyvével, házasságlevelével vagy egyéb irataival, Ilyenek hiányában senkit sem hoztak ide. Ügyüket elhalasztották, amig valahogyan igazolni tudták azonosságukat. Arról hallottam, hogy Salzburgban egy ávost felismertek, akit azután az osztrák detektívek letartóztattak. Az amerikai újságok jelentettek egy hasonló esetet. Azt hiszem január derekán lefüleltek egy ávós férfit a Camp Kilmerben. Azzal védekezett, hogy csak ügyvédi, vagy ügyészi teendőket végzett az államvédelmi osztályon. Hagy mi lett vele, nem tudom. Noha nevét az újságok közölték, törzskártyát nem láttam a mi irodánk irattárában. Valószínűleg nem volt ideje, hogy hozzánk jöjjön amerikai rokonai vagy ismerősei után éradatait. * * * 1956 november 16-tól 1957 április 30-ig működött az Amerikai Vörös Kereszt a Camp Kilmerben. Nem lesz érdektelen, ha számok-
