Krónika, 1957 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1957-01-15 / 1. szám

2 “K R ó N I K A” 1957 január. annyira fel lehetne lobbantani a Hitet, amennyire az ördögi gyűlö­let él bennünk, a Karácsony ünne­pét soha többé nem árnyékolná be azon emberek miatti bánat és fé­lelem, akik szervezetten követnek el irgalmatlan bűnöket embertár­saik ellen, hogy rabszolgává te­gyék őket és uralkodjanak rajtuk. Isten egyetlen embert sem terem­tett arra, hogy rabszolga legyen és azt akarta, hogy az Isteni Mes­teren kívül ne ismerjenek más mestert maguk felett, — és el fog jönni az idő, amikor a mai isten­telen, bünterhelt győztesek a hol­nap legyőzöttjei lesznek! — Nem félnek a Szovjet-tankok katonái, amikor az akasztott ma­gyar hazafiak árnyékában gyer­mekeket, mint rongybabákat dob­nak a hidakról a folyó árjába, hogy talán saját gyermekük figye­li őket? Hogyan tüzelhetnek Szov-AZ 1957-ES ESZTENDŐRŐL sokfelé az a vélemény, hogy “ve­szedelmes” év lehet, részben a kö­zépkeleti nagy feszültség miatt, részben ha az európai raborszá­gokban, kiváltkép Kelet Német­országban a magyarországihoz ha­sonló forradalom üti fel a fejét. Az utóbbi hetekben a világsajtó­ban sűrűsödtek a hírek, amelyek arról vélnek tudni, hogy Lengyel­­országban, Kelet Németország­ban, sőt még Csehszlovákiában is nyugtalanság jelei mutatkoznak. Arról is vannak híresztelések a sajtóban, hogy magában Oroszor­szágban is rendszer-ellenes han­gok és jelenségek észlelhetők s az orosz népnek nemigen tetszik, hogy Magyarországon vérfürdő­vel biztosították a kommunizmus további uralmát. Nyílt kérdés, hogy a hírek bír­nak e alappal és ha igen, nem e eltúlzottak azon propaganda cél­lal, hogy elleplezzék, hogy a Nyu­gat a magyar ügyben lényegileg nem csinált semmit és egyben azt a kétes látszatot keltsék a közhan­gulatban, hogy nincs is szükség a rabországok felszabadítására, hi­szen ime, innen is, onnan is jelen­tik a zavargásokat és más rendszer ellenes jeleket, legbölcsebb tehát kivárni, mig a kommunista mosz­kvai hódoltság önmagától össze­omlik a rabországokban, sőt mit lehet tudni, talán a Szovjetben is? A december eleji párisi NATO konferencián Brentano nyugatné­met külügyminiszter jelezte, hogy a Szovjetzónában mutatkoznak antikommunista rezgelődések és úgymond, a nyugat-németek ezt nem nézhetnék tétlenül, de a nyu­gatnémet kormány nem mulasztot­ta el, hogy óvja a zóna 17 millió lakosát, nehogy a magyarországi­hoz hasonló lépésre ragadtassák magukat, mert a Szovjet az ottani nagyszámú divízióival épp oly ke­gyetlenül leverné a szabadsághar­cot, mint Magyarországon tette. Ez emberséges figyelmeztetés volt Brentano részéről a keletné­met testvéreivel szemben. De kér­dés, összeegyeztethető e a rabor­szágok, közte Kelet Németország felszabadulása érdekével, a rabné­jet katonák gyermek-kórházakra, anélkül, hogy arra gondolnának, mi Volna ha saját gyermekeik is ott feküdnének? — Hogyan lőhetnek Szovjet­katonák gyermeküket karjukon hordó, védtelen anyák tömegébe, anélkül, hogy arra gondolnának, mi volna ha feleségüket és gyere­keiket ily hidegvérüen lőnek agyon, ha majd saját honfitársaik felkelnek ellenük? — Ki bizhat meg olyan ember­ben, aki Istent káromolja, hite a fegyveres erőszakon alapul, vallá­sa a gyűlölet és élet-törvénye a kegyetlenség? Mi tette az embere­ket ragadozó fnevadakká? Csak azt mondhatom, amit magam gon­dolok: amikor megtagadták és ki­hívták Istent és törvényeikben hadat üzentek a vallásosságnak, maguk pecsételték meg végzetü­pek felszabadulási vágya iránti szolidaritással? * * * HA KELET NÉMETOR SZAG talpra állna, a Nyugat ak­kor is megmaradna a jelenlegi passzív “békepolitikánál”, amely az atomháború veszélyével taka­­ródzva, eltűri a Szovjet leggazabb önkényét is? Egyszer már megtet­te, 1953 júniusában, hogy hagyta leverni a keletnémetek felkelését, de megtenné e újból, ha a forrada­lom sokai nagyobb arányuan or­szágosan törne ki és a nyugatné­metek, mint Brentano féli, beavat­koznának, sőt^nás rabállamok is csatlakoznának? Arra, hogy valamennyi rabál­lam egyszerre keljen fel a Szovjet gyarmati uralom és kommunizmus ellen, mint most kiderült, bajosan lehet számítani, mert közrejátsza­nak a nemzeti ellentétek is, ame­lyek nem szűntek meg a közös tragédiával sem. Lengyelországnak Németország­gal, Csehszlovákiának és Romá­niának Magyarországgal vannak igen érzékeny területi diferenciá­­ik, sajátos imperialista érdekeik, amelyeket a Szovjet igen előrelá­tóan igyekezett tovább fenntartani Az 1946-os párisi békekonferenci­án az oroszok talpalattnyit sem voltak hajlandók visszaadni Ma­gyarországnak Erdélyből, a Dél­vagy a Felvidékből, sőt minden erővel pártolták a csehek igényét a rajkai szögletre, hogy a Dunán­túlon is megvethessék a lábukat s eggyel több legyen az elválasztó ellentét, amely az “Osszd meg őket és uralkodj rajtuk” taktika jegyében fenntartja a régi diffe­renciákat azok között, akik pedig most egyaránt a világ legsúlyo­sabb gyarmati balsorsa, az orosz kommunista kolonializmus jármá­ban nyögnek. Az Amerikától alapított As­sembly of Captive Nationsban megférnek egymással az európai rabnépek menekült politikusai, el­halkulnak az érdek-ellentétek, sőt épen e napokban az ACN két értékes deklarációt adott ki a kö­zös legfőbb cél, a felszabadulás érdekében. Hasonló egyöntetűség­re volna szükség bent a rabor­szágokban is! A lengyelek azon­ban reszketnek a második világ­háborúban szerzett és máig is vitás német területeik, a csehek a Szu­­deták és a Felvidék, a románok Erdély miatt, mindhárman pedig fáznának egy keletnémet felkelés­től, mert siker esetén meghozná Németország egyesítését, egy uj erős Németország kialakulását, amely aztán vissza követelné te­rületeit a lengyelektől, a Szudetá­­kat a csehektől, sőt talán, mint a második világháborúban tette, po­litikai céljai érdekében támogatná a magyar békereviziós igényeket is. * # * ÉRTHETŐ, hogy az egyes rab­országok óvakodnak attól, hogy óriási túlerővel szemben ugyanoly szörnyű tragédiába keveredjenek, mint Magyarország, kivált, hogy a magyar eset megmutatta, hogy a Nyugatra nem lehet számítani. De az együttes cselekvés esetleg uj lendületet adna a történelem­nek. . . Feszélyező, innen, az Óce­ánon túlról előállni a kívánsággal, hogy félretéve az egyelőre idősze­rűtlen ellentéteket és csupán azt érezve, hogy mindnyájan egyazon, sülyedésre Ítélt hajón vannak, mint mindenekfeletti első célért (“First things come first”) fogja­nak össze egyidejű, hatalmas sza­badságharcos megmozdulásra, le­gyen az Elbától az orosz határig a szivek egyetlen lángtengere a rabnépek világa. De tény, hogy egyenként, mint “Einzelreisende­­rek”, külön-utasok aligha fognak valaha is felszabadulni s nagy kér­dés, nem e volna érdemes ily uj helyzetet teremteni a Nyugat fel­rázására? Utóvégre 91 milliónyi európai népekről van szó, akik erkölcsi és kulturértékben, szerényen mérve, legalább oly becsesek az emberi­ség szempontjából, mint ama kö­zépkeleti népek, amelyeknek a Szovjet-uralomtól való megóvásá­ra, igen nyomatékos, elszánt han­gú deklarációk tanúsága szerint, a mérvadó nyugati helyek poltiká­­ja sokkal nagyobb, messzebbmenő súlyt látszik fektetni. . . # # * A RABNÉPEK Szovjet-ellenes vulkanizálódására, a Vasfüggöny harcos döngetésére szüksége vol­na a szabadságharcos lelkületében nem, de akció-lehetőségeiben meg­csökkent magyar forradalomnak. A munkások alig dolgoznak, a termelés példátlan arányú szabo­­tálása tovább folyik a többi nép­­rétegek elszánt együttműködésé­vel. A tank-kormány elleni lelki ellenállás a teljes gazdasági ösz­­szeomlás felé sodorja a véreskezü bitorlók és moszkvai gazdáik neosztalinista uralmát, de Moszk­va máris igyekszik kölcsönökkel lehetővé tenni Kádár rendszere el­­tengődését. . . . Kruscsev Budapesten járt és az újjáéledő stalinizmusnak megfelelő utasításai szerint Kádár január 6-án kiadta programmját, amely orosz kivonulás, semlegesség és szabad választások helyett uj pro­letárdiktatúrát hirdet meg s ezzel csak olaj a nemzeti ellenállás tü­zére. A magyar szabad­­ságharcnak a Nyugat valami nagy lelki megújulása kellene! De lehet e erre számítani, amig mereven ra­gaszkodik ahhoz, hogy csak az Egyesült Nemzetekben, ezen, az orosz vétójoggal és más hátrá­nyokkal megvert “világ-intézmé­nyen” keresztül határoz minden mostani bajok dolgában? Sajnos, arra, hogy az Egyesült Nemzetek Moszkva yaltai szerződésszegése és az ezt követő tizenegy év gaz­ságai után még a mostani ször­nyű népirtás esetében sem állt a sarkára, nincs erkölcsi mentség. Nem mentség az atombomba sem, mert a Nyugatnak legalább annyi atombombája és hidrogén bombája van, mint a Szovjetnek és a Szovjet sokkal szorosabban van körülzárva a NATO repülő­bázisaival, mint Amerika. Nem először Írjuk, hogy miként a má­sodik világháborúban egyik fél sem alkalmazott gáz hadviselést, úgy most, a tulnagy és a vezetőket is személyükben veszélyeztető pusztítások elkerülésére, mindkét fél óvakodna az atom- és hidro­génbomba használatától. Az orosz nép legalább annyira fél az atom­fegyverektől, mint az amerikai és a Kremlben ezt jól tudják. A Szov jet egy atom rakéta háború fe­nyegetésével kicsikarta a Nasser egyptomi diktátor szerződésszegé­se elleni, jogos háború azonnali beszüntetését, de a Nyugat nem nyúlt valóban erélyes módszerek­hez a Szovjet magyarországi vér­fürdői, e legjogtalanabb aggresszió ellen, amely a yaltai szerződéssze­gés legbestiálisabb megtetézése, betetőzése volt! A Nyugat nem­csak Magyarországnak, de önma­gának is tartozott volna azzal, hogy sarkára álljon, mert mindaz, ami most történt, a yaltai szer­ződésszegés elleni határozott fellé­pés enyhén szólva, önmaga előtt is restelni való elmulasztásának tragikus, borzalmas következmé­nye volt! Az Egyesült Nemzetek alapok­mányában bent van, hogy célja a béke megóvása. De milyen áron? A béke nem lehet nagyobb, szen­­tebb cél, mint a szabadság és az igazság. Az alapokmány sohasem követeli feláldozásukat a béke kedvéért. Ma az Egyesült Nem­zetek, nem az igazi béke eszköze, hanem a szabadság és igazság ér­vényesülésének eltorlaszólója, akadálya. Krisztus a Béke Hercege volt. Senki soha, nála igazabb apostola nem volt a békének. De korbács­csal verte ki a kufárokat a tem­plomból! * * * VALAMI VÉGZETES hiba van1 azok politikájában, akik mai összetételében nagyratartják az E. N.-t és tüzön-vizen át ragasz­kodnak mostani szerepéhez. A szabadságszerető népeknek a Szovjet förtelmes magyarországi aggressziója jó alkalmul kellene szolgáljon, hogy véget vessenek a mai fonák helyzetnek, melyben a Szovjet jelenléte és vétójoga meg­béníthat minden tisztes igazságte­vő szándékot. Ha kiközösítik a Szovjetet és csatlóskormányait, az Egyesült Nemzetek azoknak lehet cselekvőképes táboruk, akik egyet akarnak, lélekben, jószándékok­ban egységesek. Csak igy lehet az emberiségre valóban áldásos az két! 1957 - a sorsdöntő esztendő?

Next

/
Thumbnails
Contents