Krónika, 1956 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1956-06-15 / 6. szám
6 “K R Ó N I K A” 1956 junius. KALIFORNIAI MESSZELÁTÓ Dr. HERCZEGH JÓZSEF, református lelkipásztor. A Krónika hasábjain már többször ismertetett könyveket e sorok írója, olyan könyveket, amelyek elsősorban is az óhazai magyarság szenvedéseiről szólnak. Most nem egy könyvet akar ismertetni e sorok irója, hanem egy cikksorozatot, mely a Katolikus Magyarok Vasárnapjá-ban jelent meg. Remélhetőleg ez a cikksorozat megjelenik könyvalakban is, hogy még szélesebb rétegek ismerhessék meg. Kitűnő dolog lenne angol nyelven is kiadni e könyvet. SZEMTANÚJA VOLTAM. . . Irta: Szigethy György. A délvidéki magyarság kálváriáját és vértanuságát írja le Szigethy. Elsősorban az újvidéki állapotokról számol be, azonban ennek az egykori gyönyörű magyar városnak tragédiája az egész Délvidék kínszenvedésének tükre. 1944 október 22-én érkezett egy szovjet őrnagy, pár partizán “tiszt” kíséretében- Azért tesszük idézőjelben a “tiszt” szót, mert a balkáni csőcseléknek ezen vérszomjas rablóvezérei teljesen méltatlanok a katonatiszti névre. Utánuk mégérkeztek a nagyobb szovjet csapatok, majd pedig a “népfelszabaditó hadsereg” partizánjai, feleségestől, gyermekestől. Leginkább montenegróiak: “Crno Gorac’ -ok. Egy közös vonásuk volt: a hihetetlen szenny. A józanabb szerbek is megijedtek tőlük, ezt kérdezgetve: “vájjon milyen lesz az a szabadság, anjit ez az analfabéta, rongyos, tudatlan tömeg hoz?” MEGKEZDŐDÖTT A MAGYARSÁG TRAGÉDIÁJA. Akinek valamilyen személyes ellenségeskedése volt a magyar szomszédjával, az leszámolt szabadon. A gyilkosságok napirenden voltak. A szovjet “felszabadítóknak” a szerb csőcselék kedveskedni akart és mindjárt a bevonulás estjén utat mutattak nekik a magyar családok otthonaiba, a tiszta életű magyar leányok és asszonyok meggyalázására. Menekülő nők sikoltozásától, apák és férjek átkozódásától volt hangos sok-sok magyar otthon. Az összes elérhető magyarokat és németeket igyekeztek elfogni. A németeket családostól, beleértve a kis gyermekeket is. A magyaroknál inkább a férfiakat, de néhol az egész családot. Ezeket aztán gyüjtőtáborok pusztító nyomorúságának tették ki. A magyarokat leginkább a dunai téli kikötőbe gyűjtötték össze, ahol valamikor a magyar folyamőrség teljesített szolgálatot* Már 14-15 éves fiukat kitettek a pusztulásnak. Október 25-én, 1944-ben kezdődött meg a tömegmészárlás. Egy partizán tiszt egy szakasz részeg partizán kíséretében kiválasztott körülbelül háromszáz embert. Ezekkel eltűntek az éjszaka sötétjében. Negyedóra múlva géppisztolyok sortüze hallatszott. így végezték ki a magyar férfilakosság jórészét a felszabadítók. HANGZATOS CÍMŰ HIVATALOK. A balkáni csőcselék vezetői leghangzatosabb nevek alatt szervezték meg mészárlásaikat és rablásaikat. Csak egyet említünk e helyen: a, “Népvédelmi Osztályt!”. Ezek a szörnyű alakulatok minden kihallgatás nélkül tették tönkre a magyar otthonokat. A nők meggyalázása, rablások, fosztogatások és gyilkosságok leírhatatlan szenvedéseket okoztak. Amikor aztán a magyarok és a németek kifogyóban voltak, sor került a szerb értelmiség kiirtására is. Szigethy György részletesen ismerteti a magyar aera idején megjelent két magasnivóju újvidéki szerb lap egész személyzetének teljes kiirtását. Ez aztán folytatódott az egykor virágzó, mindenben bővelkedő Dél-Magyarország egész területén* Minden magyarnak neve a Népmozgalmi Nyilvántartó fekete listáján volt. Az 1945-évi fekete husvét, az utolsó nagy internálási akció ideje betetőzte az iszonyatosságok sorozatát. Megteltek az internáló és megsemmisítő táborok és a kórházak is, ahonnan senkisem jött vissza. PETŐFI BRIGÁD. Mindezek a mészárlások azonban nem elégítették ki “Titoszlávia” vérszomjas, magyarpusztitó hordáit. Felállították a Petőfi Brigádot, amelybe “önkéntesként” kellett beállni vagy tízezer magyarnak. Még jóformán fel se szerelték és ki sem képezték ezt az alakulatot, már is odavetették a visszavonulásában is kitünően felszerelt német hadsereg martalékává, a szerémségi Bolmány községnél. A tízezerből csak az a néhány maradt meg, aki megadta magát a németeknek. így irtották ki a délvidéki magyarságnak egyj nagy részét. SAJTÓSZABADSÁG “TITOSZLÁVIÁBAN”. A vörös terror országaiban, mint minden szabadságjoggal, úgy a sajtószabadsággal is a legnagyobb visszaélés történik. Az árva délvidéki magyarság számára egy Keck Zsigmond nevű vörös újságos adott ki lapot ezzel a hamis címmel: “Szabad Vajdaság”. A magyarság alig olvassa. Ezért 1946-tól “Magyar Szó”-ra változtatta meg Keck Zsigmond a lap címét* A lapnak azonban igy sem volt sok olvasója. Megjelent azonban egy nyugati szellemű magyar újság is “Titoszláviá”-ban, Zágrábi Magyar Újság címmel. A magyarság felkarolta a lapot. Keck Zsigmond és vörös társai nem nyughattak. A lap szerkesztőjét Magyarországnak való kémkedés cimén följelentették és a vörös bíróság huszonöt évre kényszermunkára ítélte. Ez egyenlő a halálos ítélettel. Amint a sajtó terén csakis a vörös propagandistákat tűrik meg, ugyanúgy a politikai életben is csak ilyen alakok szerepelhetnek. A vajdasági terület parlamentjében éppen úgy, mint Belgrádban. Ezeket a magyarul beszélő vörös árulókat mutogatják azután a külföldi megfigyelőknek. Fennen hirdetik, hogy ezek képviselik a magyarságot. Ezek mondják, hogy a magyarok oly jól érzik magukat “Titoszláviában”, hogy nem kívánkoznak vissza az anyaországhoz. Ezeknek az álmagyaroknak magyarárulása csak addig tart, amíg teljesen kihasználják őket. Aztán bekerülnek a süllyesztőbe. AZ UTCAI TITKÁRNŐK HATALMA. A legkisebb faluban is az utcai titkárnők rendkívül fontos szerepet játszanak. Bátran el lehet mondani, hogy a magyar falvakban és városokban a csőcseléknek eme leányai élet és halál urai. Az élelmiszerjegyektől kezdve a lakásokig minden az ő jóváhagyásuktól függ. Ők hajtják közmunkára is a kirabolt magyarságot. A személyazonossági igazolvány is az ő jóváhagyásukkal készül. * * * Ha helyünk engedné, külön kellene megemlékeznünk a “Népi Rendőrség”-ről. Önként jelentkező tagjait a rablási lehetőség csábította, vagy szadista ösztöneik kielégítésére kerestek alkalmat. Sokat a magyarság és németség iránti gyűlölet vezetett. A rendfenntartástól az internáló táborok őrzéséig minden az ő kezükben van; a “hóhér-munka” elvégzését is ezek az önkéntesek látják el. Ezek Tito leghübb szolgái. Számuk óriási. “Az 1944 őszén önként jelentkező milicistáknak keze a délvidéki magyarság és németség gyilkolásától véres. Mivel a hóhér-munkát önként vállalták, felelősségük súlya teljes”. Lapunk terjedelme nem engedi meg, hogy nagyobb részletességgel ismertessük Szigethy Györgynek beszámolóját a délvidéki magyarság szenvedéseirői* Reméljük, hogy a cikksorozat rövidesen napvilágot lát könyvalakban úgy magyar, mint angol nyelven és nem csak magánosok kezében, hanem a könyvtárakban is nagy érdeklődéssel forgatják annak lapjait. TITO MOSZKVAI ÚTJA. Szigethy György írását nagyon aktuálissá teszi az, hogy a jugoszláv diktátor: Tito most látogatott el Oroszországba, hosszú esztendők után. Nagy örömmel borult a vörös édesanya szivére, hiszen minden vörös szlávnak dajkáló anyja Moszkva. A muszka vörös diktátorok nagy örömmel és lelkesedéssel ölelték szivükre a hazatért vörös fiút. A fogadtatások mindenhol nagyszabásúak voltak. Ezek a nagyszabású fogadtatások annak is kifejezést adtak, hogy soha többé egymástól a vörös szlávok el nem szakadhatnak: örök hűséget fogadtak egymásnak. Egy haszna bizonnyal megvan ennek a nagy testvéri ölelkezésnek. A Nyugat végre kezdi látni, hogy nincsen semmi különbség a szláv bolsevizmusban, akár Oroszországban élnek a fővezérek, akár a Balkán félszigeten. Maga Eisenhower elnök is kijelentette, hogy Tito megsegítését alapos megfontolás tárgyává kell tenni. Meg kell állapítani, hogy vájjon méltó-e a még segítésre Tito marshall, a Moszkvával való meleg ölelkezés és fogadtatás után. Bárcsak Eisenhower nyilatkozata ne csupán elröppenő szó lenne, hanem megindítaná azt a mozgalmat, amelynek eredménye Tito megsegítésének abbahagyása lenne. Hiszen súlyos tragédia az, hogy ezt a véreskezü diktátort az amerikai dollármilliók állították talpra. El kell jönni annak az időnek, amikor “Titoszlávia” felbomlik alkotó részeire és a meggyötört magyarság is visszatérhet az anyaország kebelére* “HISZEK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN!” 1920 óta minden junius negyediké gyásznap a szenvedő magyarság számára. A trianoni békeparancs napja ez. Akkor kezdődött a dunavölgyi népek szörnyű tragédiája, amelyet betetőzött a vörös diktatúra borzalma. A magyarságra még a török hódoltságot is meghaladó iszonyatos rabszolgaság szakadt. Ez azonban kiterjedt most már a testvérnépekre is. Junius negyedikéről bár fájó szívvel, de nem kétségbeeséssel emlékezünk. Hitünk szerint el kell jönni annak az időnek, amikor bekövetkezik a vörös diktatúrák csődje. Hiszen maga Eisenhower elnök is gigantikus bukásnak — “gigantic failure” — nevezte a bolsevizmust. Minden magyarnak veleszületett kötelessége, hogy teljességgel átérezze és hirdesse mindenhol Eisenhower elnök megállapítását. Tito moszkvai látoga-
