Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-12-15 / 12. szám
4 “KRÓNIKA” 1955 december. A Megváltó megjelent XII. Pius Pápának betegsége legválságosabb órájában Az Osservatore Della Domenica, a Vatikánváros képes hetilapja, december 4-iki számában leírja a Pápa látomásának hiteles történetét főleg azért, hogy eloszlassa azt a sok bizonytalan és pontatlan híradást, ami ezzel kapcsolatban a különböző újságokban napvilágot látott. A Szentatya a múlt év november végén már nagybetegen tért vissza Rómába Castelgundolfo-ból. Betegsége annyira sulyosodott, hogy nem is tudott résztvenni a Vatikán szokásos adventi lelkigyakorlatán. Helyette szenvedésteli magányában elmélkedte szent Ignác elmélkedéseit. December elsején kimondhatatlanul erős fájdalmak lepték meg, ő azonban szenvedve is odaadással intézte tovább a küzdő Egyház ügyeit. Ezen a napon a Szentatya egészen tisztán hangot hallott, amely azt jelentette neki, hogy látomást fog látni. Ez a titokzatos Ígéret megvalósult a következő napon, tehát december 2-án a pirkadat legelső órájában: XII. Piusz pápa maga mellett látta az Ur Jézust, csendben, kimondhatatlan fenségben. A Szentatya biztos abban, hogy nem álmodott, hanem szemtől szemben látta Krisztus Urunkat. Teljesen ébren volt és teljes öntudatánál, amikor az Ur megjelent mellette. A Pápa azt gondolta, hogy a Mester azért jelent meg, hogy magához szólítsa. Szent Ignác fohászát folytatva imádkozott: “halálom óráján hívj el engem és juttass Magadhoz engem.” A Szentatya még aznap közölte a természetfeletti látomást néhány bizalmasával. Amikor aztán aznap este a Pápa állapota válságosra fordult, ezek a beavatottak egyszerre arra gondoltak, hogy a Mester valóban érte jött. Ez volt azonban a krízis tetőpontja s a Szentatya utána olyan hirtelen módon gyógyult, hogy sokan csodálatosnak mondották. Azóta is csodálatos munkabírással vezeti az Egyház hányatott, de a poklok minden erején diadalmaskodó hajóját. színezetű totalitarizmus további előnye abban rejlik, hogy a könynyebb utat jelenti, határozottabb, nem kell számolnia a kisebbségek felfogásával, mert ezeket vagy hallgatásra ítélik, vagy pedig agyonütik. A totalitarizmus gazdasági látszatvirágzásokat is létrehozhat. Feláldozza a kisebbséget és ily módon a zsákmányból rövid időre nagyobb darab kenyeret dobhat oda a többségnek; az arany tojást toló ludat öli le. Amikor a többség ráeszmél a turpisságra, immár túl késő, mert már önmaga is bekerült a csapdába. Az u. n. szabad országokban, a demokráciákban, már a látszatvirágzások végéhez értünk. Az ébredés még nem teljes. De a demokratikus jelszavak alatt befészkelődött totális állam gazdasági csődje immár küszöbön áll; és e csőd egykönnyen a máris megszükitett politikai szabadság végéhez vezethet. Már csak ritka esetben beszélhetünk liberális, azaz szabadelvű demokráciáról. A szabadságot ma már csupán időszerű, erélyes cselekvéssel menthetjük meg. Ehhez a szabadság fogalmát helyes távlatba kell állítanunk az emberhez, az ő érdekeihez és az államhoz, meg kell szabadítanunk minden propaganda-függvénytől és meg kell kísérelnünk a szabadság lényeges elemeinek kihámozását. A szabadság főtárgya az ember, az egyén. Születéskor olyan jogokkal bir, melyeket a közület el nem vehet tőle; ezek a természetjogok, így az ember magasabbrendü az államnál, mivel jogai Istentől származnak és sérthetetlenek. Az állam csak funkciót jelent az ember irányában, csak szükséges rossz; segédeszközként vállalja ama feladatokat, melyeket az ember fizikai vagy időbeli korlátoltsága folytán képtelen elvégezni. Az ember mint ősi faktor, mint a természetjog hordozója mindazoknak a funkcióknak a kifejtésére jogosult, amelyekre képes; az államnak csak akkor szabad beavatkoznia, ha a funkciókat az ember, vagy a természetes közületek semmiképen sem tudják, vagy akarják vállalni. E természetjogok a lényegesebb szabadságjogokat biztosítják az ember számára; e jogok felsorolása meghaladná jelen tanulmány keretét, de táblázatos lajstrom kényszerzubbonyába való szorításuk magát a szabadságot is korlátozná. Minden ilyen irányú erőfeszítés — csak emlékezzünk viszsza az olyan szerencsétlen szövegezésekre, mint pld. Roosevelt “Four Freedoms”-jára, — eddig sikertelen maradt. így sokkal biztosabb azt hangsúlyozni, hogy ez a szabadság az emberi alapjogból, az életjogból adódik. Hiszen az életjog nemcsak a személyes biztonságért kezeskedik, hanem egyben jelenti az ember jogát a további élethez, a családalapítás és gyermekek nevelése utján, lelkiüdvének megszerzéséhez a vallás és annak gyakorlata utján és végül a gazdasági szabadsághoz, vagyon szerzéséhez, megtartásához és továbbörökitéséhez. Az egyén e jogait csak az esetben lehet és szabad korlátozni, ha más személyek jogaival ellentétbe kerülnek. A közületnek csakis ilyen esetekben szabad ez emberi jogokat és szabadságokat korlátoznia. Az első természetes közületnek a családnak jogai, az egyén eme jogaiból és szabadságából erednek. Az emberi életjog részeseként, a család az állam keretében autonom és olyan jogai vannak, melyek a természetjogot elfogadó állam részéről meg nem támadhatók; ezek közül a legnemesebb az ifjúság nevelésének szabad joga. Egyesek tévesen állítják, hogy az állam a gyermek felett ősi, eredeti jogokat gyakorol. Ilyenek nincsenek és minden ezirányu követelés veszedelmes totalitarizmust jelent. A család feladata a gyermek nevelését irányítani és módját megválasztani; következésképpen a családfenntartóknak jogukban áll belátásuk szerint nevelő-intézeteket vagy iskolákat alapítani és támogatni. Az ifjúság nevelése nem az állam feladata; csak arra jogosult vigyázni, hogy a nevelés valóban meglegyen és ép ezért ellenőrizheti a magánosok által alapított iskolákat is. Az állam csak akkor szólhat bele a nevelésbe, illetve iskolák felállításába, ha azokat magánrészről — a családi vagy vallási közületek részéről — elhanyagolják, feladata tehát szubszidiárius jellegű. A vallásnak és a vallási közületeknek fontos szerep jut az ember életében. Az egyénnek, életjogainak magától értetődő folyományaként joga van vallásához és ennek szabad gyakorlásához. A vallás szabadsága a legjelentősebb emberi jog: a lélek és üdvössége fontosabb a testnél. E vonatkozásban egyház és állam között gyakori ellentétek merülnek fel, különösen azért, mivel az állam sokszor vetéfytársnak tekinti a vallási erőt. Az ilyen öszszeütközések azonban elkerülhetők, ha az állam illetékességének határát megtartja. A polgárok lelki ügyeibe való beavatkozás nem állami feladat, kivéve ha a vallás szabad gyakorlásának biztosításáról van szó. Igaz, hogy határterületek alkalmat adhatnak nehézségekre, igy például az iskolaügy és a házasság ügye; ilyen esetekben a megoldást az egyház és állam közötti bizalomteljes viszonyban kell keresni, addig ameddig egyik fél sem próbál a másik felett uralkodni. A lelki és világi hatóságok együttműködését ma gyakran ellenszenvvel nézik azok, kik az egyház és az állam elválasztását követelik; ez a szétválasztás logikus alapon áll fenn, mert a két tényező hatásköre különböző természetű. Ha azonban különváláson azt kell értenünk, hogy az egyház és az állam egymásról ne vegyenek tudomást, ez nem más, mint esztelenség, mivel egyszerűen keresztülvihetetlen. Az érintkezési felületek, mint az iskola, nevelésügy, házassági jog, olyan számosak, hogy a teljes elkülönítés nemcsak kizárt, de egyben esztelen és káros következményekkel is járhat. Sokkal logikusabb és igazságosabb lenne az együttműködést kölcsönös jogok megbecsülésére és a szubszidiaritás elvének elismerésére felépiteni. Elvégre az állam érdekében áll, hogy az egyházak a polgárok lelkiüdvét szolgálhassák, az egyházak viszont, amenynyiben a kölcsönös jogok megbecsülése fennáll, a világi hatóságokkal karöltve könnyebben tudnak megfelelni feladatuknak. Az ilyen, mindkét intézmény természetében rejlő együttműködésnek semmi esetre sem szabad elnyomáshoz vezetnie. Az államegyház rendszere épp oly veszedelmes, mint az egyház beavatkozása a világi hatalmat illető ügyekbe. Amig mindegyik fél lelkiismeretesen, illetékességének határán belül marad, egyiknek sem kell tartani szabadságának veszélyeztetésétől. Itt azonban megjegyezzük, hogy bár korábbi századokban mindkét részről történtek túlkapások, ez a veszély ma csakis az állam részéről fenyeget, mivel a totális állam alattvalóinak lelkét nem engedheti át más felsőbbségnek; nemcsak a testet akarja rabszolgává tenni, a gondolatok és lelkek ellenőrzését is törekszik elérni. Az összes egyházak elleni támadások a totalitarizmus lényegének felelnek meg, mivel az állami totalitarizmus és a vallás képtelenek egymás mellett békében élni. Ilyen körülmények között a vallásszabadság ma a legtöbb államban veszélyben forog, a népi demokráciákban pedig fel van függesztve. A vallásszabadság, a szabadság forrása; összeomlása véget vet az emberi jogoknak és a teljes rabszolgaságba jutásnak legbiztosabb jele. Az ember azonban nemcsak lélekből áll. Mig a szellemi szabadságok, vallásszabadság, gyermeknevelési szabadság, gondolat- és szólásszabadság bizonyára az emberi méltóság legfontosabb kellékei, az embernek másrészt az anyagi élet keretében is vannak elidegeníthetetlen jogai. Ezeket az államnak nem szabad bántania, hacsak mások jogait vagy szabadságát illetéktelenül nem károsítják. Az ember gazdasági és anyagi jogai között legfontosabb a vagyonszerzésnek, megőrzésnek és továbbörökitésnek szabadsága; ez kifejezője ama akaratnak, hogy a szabadságunkat anyagi önállóságunkkal támasszuk alá. A tulajdonjog nem korlátlan; kapcsolatban van mások életjogával, — aminek gátat kellene vetnie a vele való visszaélésnek, — ezen felül ama erkölcsi kötelesség is terheli, hogy az ember vagyonát nemcsak a maga számára, de mások javára is gyümölcsöztesse; ily irányú beavatkozásnak azonban csak kivételesen és elháríthatatlan szükségesség esetében van helye. A mai állam totalitárius törekvései az ember tulajdonjogát az el nem vitatható jogcímek ellenére is veszélyeztetik. Az uökori totalitarizmus nem tűr tulajdont; ez ugyanis kivonja magát az állam kizárólagos ellenőrzése alól. Bármilyen árnyalatú, totalitárius politikusok törekvése odairányul, hogy lehetőleg kikapcsoljanak minden szabad személyt és a managerek uj uralkodó osztályát — a bürokratákat — szembeállítsák a fizetett tisztviselők szürke tömegével, mely sanyarú életének fenntartása érdekében az államvezetés sorsától függ. A totalitarizmus tudatos vagy öntudatlan utegyengetői már most kísérlik meg a tulajdonjog védelmezését önzésnek bélyegezni és azt a gondolatot népszerűsítik, hogy a magántulajdon nem más mint lopás; igy törekszenek az állam főtulajdonjogát, a marxi eredetű államszocializmust feltűnés nélkül bevezetni. Ez a politika immár óriási léptekkel halad előre és veszélye annál nagyobb, minél gyöngébb lett az általa sújtottak ellenállása. Másfél évszázaddal ezelőtt az
