Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-15 / 8. szám
6 'K R Ó N I K A” 1955 augusztus tották az isteni segítség és az örök boldogság ígéretével, raa önmagukat ámítják vele, hogy kibírják az életet? lelkiilete az, miből, mint májusi gyöngyvirágból tavaszi illat, fölszáll küzdelmes életünk diadalmas ereje: az isteni remény. 3. 5. Napjaink divatos bölcseleté, az exisztenciálizmus, egy hasznos szolgálatot bizonyosan tett az emberiségnek; akaratlanul is rámutatott a hitetlen ember metafizikai árvaságára. Az existencialista gondolkodás egyik képviselője, a francia J. P. Sartre szerint, az ember akaratán kívül itt találja magát beletaszítva ebbe a világba. Létének nincs semmi külső értelme, semmi célja. Ha valamiért érdemes élnie, az személyes szabadságának teljes kifejtése: a szabad döntés biztosítja egyedül arról, hogy létezése hiteles, az élet tényleges valóságának megfelelő. Ez a szabadság teremtő erő: önmaga belső mivoltát, de külső világát is általa alkotja meg az ember. Szabad döntésének azonban semmiféle külső szabálya vagy objektiv normája nincs. Isten létével együtt az erkölcsi törvényt is tagadja Sartre. Beletaszitv.a a létbe, cselekednem kell: ösztönös szabadsággal választanom kell a nélkül, hogy valaha is meg tudnám okolni döntésemet. Épen ebben rejlik az emberi lét tragikuma, mert, ha hiányoznak is a külső motívumok, cselekedeteim nem merő szeszélyből fakadnak, hanem valami meghatározhatatlan felelősségtudatból s annak szülöttéből: a névtelen szorongás érzéséből. Ez a szorongó félelem, az angoisse exist énei eile, határozza meg helyes emberi magatartásomat, teszi hitelessé és valódivá emberi létemet. De lehet-e más az emberi lélekben kínos nyugtalanságnál, amikor fogalma sincs és nem is lehet, arról, hogy mi a lét értelme, mégis ő maga kénytelen értelmet adni saját létének és minden más létezőnek. Egyedül van tehát sötétségbe, értelmetlenségbe, belső gyötrelmek közé taszítva. A nagy Semmi zsákmánya: ez az ő existence authentique-je. A keresztény exisztencialista, Gabriel Marcel, természetesen nem lát ilyen sötéten. Az örök Forrás, a végső Beteljesülés és a jóságos Gondviselő hitével már nem tekinti az embert a világmindenség árvájának. A lét nem értelmetlen többé, mert evilági ellentmondásai az örök Harmóniában oldódnak fel. Isten Lelkének leheletére az exisztenciális szorongás természetfölötti reményben szabadul fel. Pontosan a remény érzése az, ami karját Isten felé táró optimizmusával legtalálóbban jellemzi a hivő ember evilőgi exisztenciáját. Az ő existence authentique-je, ha földi létének félhomályában, ha el-elhagyatva, ha könnyben ázott szemmel is, de Prohászka püspök jelmondatát lobogtatja: Dum spiro, spero! Mig élek, remélek! 4. A remény kétségtelenül föloldja lelkűnkben a metafizikai árvaság szorongó érzését. De kérdés: helyes emberi magatartás ez? Megfelel létünk igazi értelmének, végső valóságának? Vagy inkább csak a gyáva és önző ember hiú önámitása, aminél hitelesebb is, nemesebb is a nitzschei extremer Stolz? Szóljon róla maga a lélek. “Isten rokona vagyok. Eszméje föl sem ébredhetett volna bennem ha nem volnék hasonló hozzá. Szellem vagyok: az abszolút Szellem kicsiny tükörképe”. “Égen és földön, emberben és nagytermészetben, egyéni sorsban és egyetemes történelemben ámulva pillantom meg a kitervező, megalkotó, gondviselésével irányitó Elme fémjegyeit. Az apadás nélkül forrásozó életben, a szinek és formák, anyag és szellem pazar változatában döbbenve sejtem meg a lét mérhetetlen Forrását, szuverén Urát és Teremtőjét”.' “Nem képzeletem szülötte vagy Te, Uram, hanem a legigazibb Tény és a legteljesebb Valóság! Végtelenül fölülmúlsz mindent, mi evilági, de jelen vagy mégis, mint örök Eszme és fönntartó Erő, minden teremtményedben. Jelen vagy bennem, is jobban, mint én önmagámban: bensőbb vagy legbensőbbnél, én Uram, Isten!”. “Te vagy értelmem fénye! Benned látom meg anyag és szellem egymásba fonódó csodálatos rendjét; Benned a törvény és szabadság, egyén és közösség egymásépitő bölcs rendeltetését. Az ellened lázadt bűnben értem meg a történelmi irracionálét, az ember tragédiáját, s Benned annak végső földerítését és boldog megoldását”. “Te vagy belső sugallatom! Benned ismerem fel valódi önmagamat, az Isten-képe-embert, Benned igazi hivatásomat: Szentek legyetek, amint én is szent vagyok! — mondja az Ur”. “Te vagy titokzatos erőforrásom! Benned ujul meg nap-nap után ez az igazságra, szeretetre, szentségre és boldogságra született istengyermek, mig testi mivoltom lassan foszladozik rólam”. “Te valóban jelen vagy bennem, Uram, de én olyan ritkán Tebenned. Pedig epedek utánad, mint bujdosó otthonára, mint gyermek anyja ölére. Minél tudatosabb bennem fölséges valóságod, annál kevésbbé elégíti ki a külső világ, vagy korlátolt önmagam: annál égetőbb a vágyam Teutánad”! “A Szeretet vagy Te, Uram, a jóságos örök Atya, ki megkönyörülve embernyi árvaságomban, magadhoz vonzol! Végy birtokodba, Istenem! Töltsd be szomjúságomat Önmagaddal, mindörökre”! Eddig a lélek szava: az igazságé. Az Isten-vágy és Isten-keresés nem szellemi opium, sem olcsó vigasz vagy jámbor önámitás, hanem a lét valóságának megfelelő, leghitelesebb emberi magatartás. Nem természetes-e, hogy amikor Ady szavaival élve — lelkem roskadozva viszem, még égetőbben jelentkezik az Isten-szomjuságom? Nem itt a forrás, ahol a bujdosó magyar is enyhülésre lel? Igen: a vallás Remélj a reménytelenségben is! Isten keze tud nagypénteki sötétségből is húsvéti fényt fakasztani: halálból uj életet. Ez az isteni remény téged is megvált keserves sorsodtól, bujdosó magyarom! Igaz: nem illő Krisztus misztériumát egy nemzet sorsának szimbólumává tenni. Krisztus keresztje tövén bünbocsánat fakad s a husvét mennyei föltámadásunkat, az örök Isten-közösséget hirdeti. De nem is külsőséges jelképről van szó, amikor a magyar sorsot a megváltó halállal és föltámadással hozom kapcsolatba. Mélyebb teológiai igazságról. -1946 tavaszán missziós utón jártam az Alföldön. Egyik tanyaközpont felé vitt a kocsi. Feszület állt az ut mentén. Amint kalapot emelve rá pillantottam, láttam, hogy a Krisztus félkarja hiányzik. István bácsi, a kocsis, ostora nyelével odabökött feléje: “Most vesztette el karját a háborúban. Nyomorult egy ország ez, — tette hozzá mintegy önmagának — itt még a Krisztus is újra szenved”! Szivén ütöttek a csendes szavak. Visszanéztem a félkarú feszületre. Juhász Gyula Tápai Krisztusa jutott eszembe: együtt szenved a szegény néppel záport, fagyot, nyomorúságot, — s még a háborúban is megosztja sorsát. Igen: Krisztus újra szenved, folytatja szenvedését hivő népében, hiszen egy test, egy kegyelmi közösség vele, ahogy az Apostol tanítja. Nyomorultak csak akkor vagyunk, ha mi nem szenvedünk Krisztussal, Krisztus szellemében. Akkor szenvedésünknek nem lesz többé megváltó ereje. Nemzeti tragédiánk, keserves bujdosásunk beteljesedett végzetté lesz, miből nincs krisztusi föltámadás. Keresztünkből nem fakad élet. Hogyan kell Krisztussal szenvednem? Szeretnem kell a szenvedést. Súlyos szó. Lehet-e egyáltalán szeretni? Kétségtelen: egészséges lélek önmagáért nem szeretheti a szenvedést. De szeretheti Krisztusért. Érted, Uram, ki szerettél engem s önmagadat adtad értem. Érted, kinek keresztjén a szenvedés, mint Isten megváltó ereje jelenik meg. Érted vállalom a tragikus magyar sorsot, a bujdosó élet keserű kenyerét. Bünbánattal, vezeklő alázattal, készséges lélekkel. Ez a megváltó szenvedés. A halálból igy lesz élet. Az átkozódó latorból igy megvilágosult istengyermek. A reményvesztett, bujdosó magyarból élő reménnyel jövőbe induló magyar. Az élő remény uj lélekkel tölt el: meddő siránkozás, üres hazafiaskodás, gyűlölködő testvérharc helyett mélyebb hittel, tisztább erkölccsel, nemesebb nagyratöréssel, szorgalmasabb tanulással, lelkesebb munkával, önzetlenebb közösségi érzéssel s mindennek virágaként: a szolgálat krisztusi szellemével. Mire való az élet, ha nem arra, hogy odaadjuk? — kérdi egy modern krisztuskövető. Add oda te is, nagylelkűen! Hivatásod, hogy készséggel vállald sorsodat s uj emberként állj a magyarság krisztusi szolgálatába. Ez megváltásod újra, bujdosó, árva magyarom! HEGYI MÁRTON. A DÉLI HARANGSZÓ 500 ÉVES JUBILEUMA. Az Amerikai Magyar Szövetség felkérte Washington székesegyházainak vezető lelkipásztorait, hogy Eisenhower elnök négyhatalmi tárgyalásaival egyidőben szólaltassák meg harangjaikat a magyar és általában a vasfüggöny mögötti népek feltámadásába vetett hitük nyilvános megvallásaként. Ugyancsak kérte az AMSz, hogy ennek jelentőségét templomaikban híveikkel ismertessék. Felhívta az AMSz az egyházi vezetők figyelmét, hogy a négyhatalmi tárgyalások, a genfi konferencia történetesen ugyanarra az időpontra estek, amikor Hunyadi János nándorfehérvári győzelmének 500 éves jubileumi éve kezdetét vette. Fél évezreden át ennek a magyar győzelemnek az emlékére kondulták meg a müveit európai országok harangjai, mert hiszen hosszú évszázadokon át népünk véráldozata biztosította a zavartalan fejlődést az erről oly könnyen megfeledkező nyugateurópai államok számára. Az amerikai magyarság központi szerve ezzel megnyitotta a Hunyadi emlékévet, melynek során az Atlanti Óceán partvidékétől a californiai San Juan Capistrano hires turistazarándokhelyig minden adódó alkalmat megragad az 500 éves forduló hangsúlyozására. A Szövetség más magyar egyházi és világi törörülésekkel karöltve, mindenkor a legteljesebb egyetértést keresve igyekszik betölteni ezáltal is feladatát. A Hunyadi jubileum részleteire még visszatérünk. # # * A Münchenben immár hosszabb idő óta működő német-magyar Ideiglenes Előkészítő Bizottság Baranyai L. Gusztáv festőművész, a Magyar Kulturális Szövetség elnökének összehívására, julius hó 22-én, a nándorfehérvári győzelem 499-ik évfordulóján ünnepi ülést tartott. Az ülésen résztvettek a müncheni és a madridi Szent Ferencrend képviselői, a müncheni Magyar Katholikus Egyház község vezetősége, a Német- Magyar és a Magyar Kulturális Szövetség képviselői. LAPUNK New Yorkban a yorkvillei újságárusoknál, az East 79-ik és 86-ik uccákban és környékükön lévő ujságstandeken, valamint a Kerekes-féle könyvkereskedésben (208 E. 86th St.) és Kosmos könyvboltban, 1582 First Ave. is kapható.
