Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-15 / 8. szám
1955 augusztus “KRÓNIKA” 5 népe nemesek és nemhez nem tartozók, gazdagok és szegények együtt és egyaránt sűrű könnyhullatásokkal és jajjgatással siránkozának az árvák legkegyesebb atyja halálán és vala nagy és vigasztalhatatlan szomorúság. Pannonia minden részéből Fehér várra seregle a nép és sürü könnyhullatásokkal kísérte a királyi családnak a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt egyházában kijelölt nyugvó helyére a magyarok első és legnagyobb királyát. Midőn pedig dicső szent László királyunk uralkodása alatt az Urnák 1083. esztendejében VII. Gergely pápa ur hozzájárula, hogy azok teste, akik Pannóniában elvetették a keresztény hit magvait és szentbeszédeikkel, oktatásaikkal azt az Úrhoz térítették, felemeltessenek, dicsőséges Szent Jobbja, mellyel annyi jót teve, épen találtaték. Mi dolog atyámfiai, hogy minden egyéb tag eloszlék és a testnek meghamvadta után végkép eltünék, egyedül a jobb kéz csontjainak és bőrének idegeihez tapadtan tartá meg épsége dicsét? Úgy vélem nem mást akara az Isten rejtélyes szándéka ezen jelen történet által megmutatni, mint azt, hogy az emberszerető segedelem és alamizsna minden egyéb erények fölötti lépcsőre emelkedik. A szent férfiú jobbja méltán vala ment a rothadástól, melyben mindig a kegyesség virága diszlett, mely a szegényeket irgalmaskodással táplálta szüntelen, mert segedelmet nyujta az ügyefogyottaknak, megszabadító a rabság igája alatt sinylőket, a zarándokokat ruházta, az özvegyek és árvák ügyét sajátjának tekinté. * # # Imhol .. befejezem .. krónikámat szent István királyról. Úgy mondám el néktek egyszerű hűséggel, mintahogyan azt eleink drága örökképen számunkra megőrzék. Ti pedig a nagy király késő ivadéki, vegyétek hát észbe az ő erős nagy hitét, mellyel nemzetünk jövőjét Krisztusra épité. Vajh! az ő erényi, békés nagy türelme, kegyes, jámbor lelke bennünk utódiban megnem fogyatkozna! Vajh! ha e szép csillag, mit Isten kegyelme nemzetünknek gyujta, minden magyar szívben, hites szent erővel újra felragyogna! B. N. Magyar Sors -- Krisztusi Remény 1. A Magyar Sors: bujdosás. Mohi és Mohács, Arad és Trianon neve mögött a honjukat vesztett vagy hazájukban idegenné lett magyarok tízezreinek és százezreinek vándorbotja koppan; tragikus magyar századok bujdosó magyarjaié. Mindegy, hogy fizikai vagy szellemi értelmet adunk a bujdosásnak. Amikor egy-egy végzetszerü csapással részakadt a nemzetre a balsors, mindig volt, aki vándorbot után nyúlt és külföldön keresett menedéket, mások ellenben otthon adták magukat szellemi bujdosásra. Baljóslatként hangzanak Himnuszunkban e sorok: Szent István Intelmeiből A hit megtartásáról írtam neked az első parancsot. Akiknek nincs igaz hitük, vagy ezt jócselekedetekkel ki nem egészítik, sem itt nem uralkodhatnak tisztességesen, sem az örökélet részesei nem lesznek. Aki az Egyház méltóságát kisebbíti, vagy bemocskolja, az Krisztus testét megcsonkítja. . . Ha olyan ügy kerül eléd, aminek megítélése a te méltóságod elé való, bíráld el türelemmel és igazsággal. . . Az egynyelü ország gyönge és törékeny. Azért parancsolom néked, fiam, hogy az idegeneket és vendégeket jól tartsd, hogy igy nálad örömestebb lakjanak, mint másutt. . . Minden kor abban gyakorolja magát, amire való. Az ifjak fegyverben, az öregek a tanácsban. De azért a fiatalokat sem kell egészen kizárni a tanácsból. Kedves atyád rendeletéi legyenek mindig szemed előtt. Habozás nélkül kövessed erkölcsimet, melyek, látod, királyi méltóságomhoz illőek. Nehéz ■ lenne ez országban uralkodnod, ha a előttedvalók nyomdokában nem haladsz. Es az imádkozásról is beszélek néked, fiam. Az imádkozás a király üdvösségének legfőbb eszköze, az erények pedig a király koronájának ékességei. Az erények ura a királyok Királya. Kell, hogy a király jámbor és könyörületes és egyéb erényekkel tündöklő legyen. . . Légy könyörületes, kedves fiam, lelkem gyönyörűsége, ne csak atyádfiai, rokonaid, a hercegek, vezérek, gazdagok, szomszédok és az ország lakói, hanem a külföldiek és minden hozzádjövő iránt is légy kegyes, mert a kegyesség vezet a legnagyobb boldogsághoz. . . Légy könyörületes mindazokhoz, akik sérelmet szenvednek... Légy türelmes mindenki iránt, a hatalommal nembirók iránt is. . . Légy erős, hogy a siker el ne szédítsen s a szerencsétlenség össze ne törjön. . . Légy alázatos, hogy az Isten úgy itt, mint a jövő életben fölmagasztaljon. . . Légy tisztességes, hogy szándékosan soha senkit meg ne gyalázz. . . Ezeket és mindazt, amiket hozzáfűztem és irtani, tartsd meg fiam, ha már én nem leszek és akkor dicsőséggel uralkodhatsz magyari nemzetünk felettl . . . a hazában? A huszadik század derekán bujdosó lett újra a magyarság: külföldön jövevény, hazájában idegen. 2. A bujdosó előbb-utóbb beléfárad keserves sorsába. A hontalan magyar szive is elnehezedik a reménytelenségben. Végre, mint annak idején Kodály Zoltánból, belőle is feltör a népdal könnyes panasza: Szertenézett s nem leié Honját a hazában. Prohászka Lajos, minden torzító egyoldalúsága mellett is, ezt helyesen látta meg. A bujdosó szimbóluma tőle származik. Háború előtt megjelent Karakterológiája ebben a képben fejezi ki a magyar sors végzetszerüségét. A Magyar Szemle "Mi a magyar?” cimü gyűjteményes kötetének jeles irói, annak idején élesen bírálták ugyan a németes szemléletből fakadó torzításokat, de magát a szimbólumot elfogadták. Azóta újabb sötét tények bizonyítják a magyar sorstragédiát. Már maga a szörnyű háború, amibe érdekei és akarata ellenére sodródott a magyarság s a mögötte rejtőző megoldhatatlan dilemma: a “két pogány közt egy hazában” sorsszerű zsákutcája, elég bizonyíték erre. Ami pedig a háború után történt, aligha tekinthető másként, mint a magyar sors végzetszerü beteljesedésének. Mindszenty biboros-hercegprimás alakja úgy emelkedik fel a magyar élet őrtornyában, mint a tengernyi honját vesztett vagy hazájában idegenné lett magyar megszemélyesítője. De hiába követték milliók: “nem leié honját a hazában”. Az erőszak elnémította. 1949 Szent István napján beteljesedett végzetünk. Az apostoli kettős kereszt helyett vörös csillagot tűztek ki idegen kezek a magyar élet egére. Az uj alkotmány megszakítja a magyar állami élet szerves folyamatát. A nemzet, szabadságának és önrendelkezésének utolsó foszlányaitól is megfosztva, idegen hatalom jármába kényszerül. A magyar történelemben uj korszak kezdődik: az orosz hódoltság kora. Ez a hódoltság a török hódoltságnál annyival végzetesebb következményekkel fenyeget, amennyivel fejlettebbek a társadalom nevelésének és szervezésének modern eszközei. A hóditó ma már nem elégszik meg a leigázott nép politikai és gazdasági kiszolgáltatottságával: szellemét is uralmába akarja hajtani. Az uj urak nem titkolt törekvése, hogy a magyar eszményeket, életszemléletet és kultúrát fölcseréljék a bölcseleti és történeti materializmus eszményeivel, életszemléletével és kultúrájával. A magyarság lelki egységét, ami sohasem volt meg teljesen, az osztályharc emberhez méltatlan gyűlölködésével törekszenek még jobban megosztani. Az ifjúságot pedig a gép-kultusszal és a korlátlan technikai fejlődés misztikumával szédítik meg. Csoda-e hát, hogy ma annyi igaz magyar nem leli többé honját Én Istenem adjál szállást, Már meguntam a bujdosást, Az idegen földön lakást, Éjjel-nappal a sok sírást. Sorsának mostohasága elől Istennél keres menedéket, így van ez kinn a nagy világban, különösen ha magyar papra lel a a bujdosó magyar. Honi szó az oltártól, valami szívhez nőtt magyar egyházi dallam elég ahhoz, hogy egyszerre otthon érezze magát. Persze erősen egyénies, különállásra hajlamos természetével nehéz közösségbe gyűjteni. Mig a német ösztönösen csoportosul, a mieink csak a közös veszéllyel szemben állnak össze — vagy akkor sem. És belsőleg is tartózkodók: vallási érzéseiket szemérmesen takargatják, nem szeretik a közösség elé tárni, mint a szlávok. De ha felhangzik magyarul a Miatyánk, vagy felzeng a Boldogasszony Anyánk: a keményebb szivü is hiába küzködik meghatódottságával. A hontalan sors nyomorúsága, sajnos, elég sokat denaturál közülük: kivetkőzteti erkölcsi érzékükből vagy tompulttá teszi minden iránt, ami nem közvetlen testi szükséglet. A javát azonban épen a szenvedés téríti Istenhez. De igy van otthon is. A háború után elemi erővel jelentkező vallási érdeklődés semmit sem lankadt, inkább elmélyült. S annál inkább mélyül, minél fojtogatóbb a kényszer, mely a vallást a nyilvános életből kiszorítva, a templom négy fala közé akarja zárni. 46-ban még országraszóló ünnep volt a Szent Jobb hazaérkezése. 47-48-ban még tízezrek tolongtak a hercegprímás körül egy-egy Mária-napon. 49-ben már a templomba szorul a vallási lelkesedés, de az éjfélimisék hivőserege szinte szétveti Isten házának falait s a kiszorultak áhítata templomteret, utcát avat szentéllyé. Mindez a nyilvánosság előtt folyik. Amit inkább csak a jó Isten lát, az az egyre általánosabb törekvés a bensőséges lelkiéletre és a keresztény tanítás intellektuális elmélyítésére. Mi ez? Talán vallási mezben jelentkező ellenzéki politika, templomba menekülő reakció? — mint a másik oldalon emlegetik? Ha nem volna más, már réges-régen lelohadt volna tüze. Vagy talán menekülés a valóság reménytelenségéből a képzeletalkotta nagy Vigasztalóhoz? Igazolása a materialista opiumelméletnek? A forradalomban talajukat vesztett társadalmi osztályok kétségbeesett kapkodása egy segítő mennyei Kéz után? Tegnap a nyomorgó proletárt bolondi-
