Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-15 / 8. szám
4 “KRÓNIKA” 1955 augusztus özvegyeket és árvákat A PÁPA A KOEXISZTENCIÁRÓL XII. Pius pápa, julius 29-én a Lechmezei csata ezredik évfordulója alkalmából németnyelü üzenetet küldött Freundorfer augsburgi püspöknek az Augsburgban tartott jubileumi ünnepségekre. A Lechmezei csatában tudvalévőén Ottó német császár legyőzte az őskori pogány magyarokat. A levélben állást foglal egy keresztény nyugat-keleti együttélés (koexisztencia) érdekében. Egyben pedig nyomatékosan óv a koexisztencia azon fajtájától, amelyet a kommunisták és tursutasaik propagálnak. “Amikor a koexisztencia kérdése szakadatlanul foglalkoztatja az elméket, — mondja Őszentsége levele, — a koexisztencia egyik formáját fenntartás nélkül elfogadhatjuk: a nyugati hívők imádkozzanak együtt Istenhez a nem csekélyszámu hivővei a Vasfüggöny mögött, hogy valamennyien teljes szabadságban egyesüljenek a személyi- és közéletnek Isten akaratával való teljes összhangba hozására”. Keresztények nyugaton és keleten mondjanak közös imákat azon célból is, hogy “akik Isten és Krisztus nélkül akarnak építeni egy világot, találják meg az istentelenség hideg éjszakájából az utat vissza az igazság, igazságosság és szeretet napfényéhez”. A Pápa emlékeztet, hogy Ottónak a magyarok fölötti győzelme nem a magyarok kiirtását, hanem a kereszténységhez való megtérését eredményezte. “Ez — mondja a levél, — legyen jó ómen a mai időkre”. Az igazi nyugati keresztények a szeretet és béke gondolatait kell táplálják “a Kelet népei iránt, amelyek az anyagéivá fogalmak uralma alatt” élnek a kommunista totalitarianizmus országaiban. Hangoztatta Őszentsége, hogy “a nyugati civilizációt ismét legnagyobb veszély fenyegeti”. Az egyház, mondotta, nem azonosítja magát egyetlen civilizációval sem, de kész a szövetségre bármely olyan civilizációval és kész elismerni minden oly kulturális elemet, amely nem áll ellentétben Isten akaratával és az emberi méltóság becsbentartásával. ® # ♦ Üdítő oázisként hat Őszentsége hangja a Genf utáni zsivajban, amelyben számosán mintha elfelejtették volna a Szovjet elmúlt 38 évének minden bűnét, szörnytettét és szinte már nem tudják, mit tegyenek azon örömükben, hogy a Szovjet gangsterek barátságosabb hangot hallatnak és képmutató nyájassággal igyekeznek meggyőzni mindenkit, hogy nem azok a szörnyetegek, akiknek eddig ismertük őket. Frankenstein akkor is Frankenstein marad, ha barátságos arcot ölt magára, hogy kiszemelt áldozatát gyanútlanabbá tegye. Őszentsége intelme elsősorban a feledékenyeknek, a moszkvai pribékek olvadékony hangját, fraternizálását készpénzül elfogadóknak szól, mert csak a szavak változtak, de nem a kommunista világuralmi célok. . . Hinni kell, hogy őszentsége mementója visszatéríti őket a veszélyes útról, amely a kommunistákkal és társutasaikkal való együttműködés kelepcéjébe vezethet. Isten kegyelme értésére adandja. Az Ur születése utáni 1000-ik esztendő karácsonyának ünnepén elhozatván az apostoli áldás, korona és kereszt, a papság és a magyar nép örömrivalgások között, egy szivvel, egy lélekkel kiáltotta ki s a szent kenettel fölkenve, a királyi méltóság jelvényeivel szerencsésen megkoronázó Istvánt, az Isten választottját. István pediglen — immár Isten kegyelméből a magyar nemzet fölkent királya, minden törekvésével azon vala, hogy népe leikébe Krisztus szelíd és igazságos törvényeit minél jobban meggyökereztetné. Ennek okáért a pápa úrtól nyert apostoli hatalma erejében tervbe vévé, hogy a 12 apostol tiszteletére országában 12 püspöki széket állítana. így rendelé sorban Esztrigánt, hol maga is udvarát tartá, főérseki széknek, mely nek alája tartozásnak a veszprémi, győri, nyitrai, váci és egri püspökségek, nemkülönben Fehérvár, hol családja és maga számára nyugvó helyül igen díszes nagy templomot rakata Boldogasszony tiszteletére. A déli részeken a hitben való megszilárdítás végett Kalocsán állita érseki széket, melynek a pécsi, marosvári, bihari és erdélyi püspökségek tartoztak alája. A rakoncátlankodók fékentartására megraká országát királyi várakkal, azok felvigyázását bízván derék ispánokra, kik a népnek törvényt mondanának. Hogy azonban országa ne csak ispánjai kemény keze alatt hajlana a jóra, mindenfelé kolostorokat is épitni rendele, azokat német, olasz és francia földről hivott szerzetesekkel benépesítvén. így tőn gondoskodást, hogy magyar ifjak szent oskolákban az igaz hit tudományában és munkás jámborságban megneveltessenek. Hasonlóként kegyes asszonya, Gizella királyné Veszpérm völgy ön alapita jámbor szüzeknek zárdát, hogy ottan a magyari leánykák neveltessenek keresztényi erkölcsök igaz jámborságában. Tudván pedig a bölcs király, hogy Krisztus hitének fölvétele után a magyar népben is főikéi az óhajtás, kegyes zarándoklatokkal megtisztelni a keresztény világnak szent helyeit, Szentföldön, Bizáncban, Ravennában és Rómában zarándokházakat állítva azokat gázdagon megajándékozó, hogy az odaigyekvők semmiben szükséget ne szenvedjenek. Olyan nagy volt hire bölcs okosságának, hogy neve világszerte elterjedt s ajkának ítéletei nagy dicsérettel lettek ismeretesekké. A legyőzöttekkel senki kegyesebben, a jámborokkal senki szelidebben nem bánt nála. Udvaíában igaz- Ságot és oltalmat talált a gyenge. Ezért jövének hozzá menedéket keresendő a messzi angol földről elűzött Edmund és Eward hercegek, Bruno augsburgi érsek és még sokan sokfelől,' kicsinyek és nagyok. Hogy pedig megmutatná, menynyire kedveli a békességet, melylyel Krisztus egyesité a világot, aláírásával és utódainak maradandó szövetségül ezeket határozó: senki mást ellenséges indulattal meg ne támadjon, szomszédját sen ki birói vizsgálat nélkül meg ne sértse, senki se nyomorogtasson. Vala pedig a király valamint igazságos, úgy hűséges férfiú minden cselekedeteiben és egyedül csak az Istenben bizakodó. Krisztus szegényeit, sőt azokban Krisztust magát olyan irgalmas és kegyes karokkal öleié, hogy egy jövevény és idegen sem távozott el soha tőle szomorúan, valami jótékony vigasztalás nélkül. Komolyságát, mely már gyenge éveiben tulajdona volt élete fogytáig megtartó. Nevetésre majd sohasem mozdító ajkát, meggondolván, hogy írva vagyon: a nevetés fájdalommal vegyül és a szertelen öröm kesernyésre változik. Mingdig akként jelenék meg, mintha Krisztus itélőszéke előtt állna. Bár nagy volt István király békeszerető, szelíd kegyessége, azt mégsem sinylé meg kardjának hatalma. Az Ur 1030. esztendejében Konrád német császár orvul rátörvén a magyarok országára hadaival, csuful vissza üzete István seregei által. Olyannyira megbánó a császár balgaságát, hogy fiát küldé követségbe Esztrigán várába az igazságtalanul megbántott magyar királyhoz, hogy az a Lajtaköz s Morvamezőnek átengedésével tenné jóvá atyja mohó vétkét. Tudván pedig bölcsen, hogy a földi létben még a királyi méltóságnak sincsen állandó maradása, buzgón fontolgató elméjében, hogy kire is hagyhatná országát és abban Krisztus hitének szépen nyiladozó zsenge plántálás át. Egyetlen magzatát, akit az igen tudós és fölötte szent velencei Gellért szerzetes nevelget vala, számitá utódjaként. Gondoskoda tehát, hogy a királyi gyermek a nehéz kormány terhének viselésére igazhitű férfiak tanítása által minél alkalmattosabb legyen s azok oktatásait vele naponkint figyelmesen hallgattató. Atyai szerelmének buzgóságától indíttatva maga is ira számára egy könyvet az erkölcsök neveléséről, melyben hiven és nyájasan intőleg szól hozzá, oktatván, hogy tartsa minden más előtt a keresztény hitet, védje az egyházi rendet, tartsa tiszteletben a püspökök méltóságát, szeresse az országnagyokat és vitézeket, szolgáltasson igazságot, ügyeljen minden tettében a türelemre, fogadja kegyesen és ápolja még kegyesebben a jövevényeket, tanács nélkül semmit se tegyen, őseit szüntelen szeme előtt tartsa és példa gyanánt vegye, az imádkozás kötelességét teljesítse, a kegyességet és irgalmat a többi erényekkel együtt gyakorolja. Imre herceg, sajna, mindezen jó intelmeknek nem veheté hasznát, mert egy alkalommal, midőn férfi kedvteléssel vadászaton mulata, fölbőszült vadkan támadásának esék áldozatul. így a jeles ifjú az örök isteni végzés szerint, melynek mindenek engedelmeskedve hódolnak, Urunk születésének 1031. évében e múlandó életet az örök élettel cserélte fel s a mennyei lakosok társaságába iktattatott. Sirató őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul nagy zokogással. Az elhagyott apa keservesen sóhajtozott, mert utódok nélkül magára maradva lelkében gyászolta. Nagy szomorúság gyötörte, mert atyjafiai közül egy sem látszék alkalmatosnak, hogy halála után országát a kereszténységben megtartsa. Sok imádságos virrasztása, a sok gond és bánat felörlék erejét és betegágyba dönték a kegyes királyt. Látván négy igen előkelő udvari ember, hogy István király hoszszasan és súlyosan betegeskedik, minthogy még szivük hitetlenségében tévelyegtek, gonosz tervet koholának s alkalmat törekedének keresni megölésére. Midőn már sötétedett, egyikük vakmerőén belopózott a házba s a király meggyilkolására ruhája alatt csupasz tört rejtegeted. Midőn azonban lábujhegyen odalopakodott, ahol a király feküdt a tőr kiesék kezéből és a földre dobbanva megcsendült. A király ezt hallva kérdé: mi dolog ez? Az ember pedig megdöbbenve leborult, bősz szándékát bevalló s a király térdeit átölelve bocsánatért esedezék. A király a bocsánatért könyörgőt nem Ítélte el és vétkét könnyen megbocsájtá. Mire ez parancsára bűne társait kivallá. Másnap a király parancsára megkeresték és eiévezették a cinkosokat, kik fölött Ítéletet téve szemüket kitolatta és bűnös kezüket levágatta. így kerül e nagyfényre Vászoly hercegnek — aki csak nemrég bocsájtatott ki fogságából, melybe a király fiatalos kicsapongásai és balgasága miatt, hogy megjavítsa, elzáratni vala kénytelen — szörnyűséges bűne. Amidőn tehát István király nem kételkedett többé, hogy elköltözésének napja közelget, mind magát, mind országát szüntelen esdeklés közti fogadással és bemutatással a Szeplőtelen Szűz Máriának, az Isten anyjának védelmébe ajánló, ki iránt a magyarok oly dicsérettel és tisztelettel viseltetnek, hogy e Szűz menny bevitelének ünnepét tulajdon nevének hozzáadása nélkül nyelvükön Nagyasszony napjának mondják... Azután hivatta a püspököket és udvarának Krisztus nevével dicsekvő előkelőit. Először tanácsot tartva velük a maga helyébe állítandó király, tudniillik húga Velencében született fia, Péter herceg felől, kit már régen hadai fővezérévé teve. Azután inté őket, hogy tartsák meg az igaz hitet, szeressék az igazságot és különösen őrködjenek a kereszténység uj ültetvénye felett. 1038. esztendő augusztus havának 15. napján Nagyboldogasszony ünnepén, éleiének hetvenedik, uralkodásának negyvenkettedik évében meghalt. Egész Magyarország kobza siralomra fordult s az ország egész
