Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1955-08-15 / 8. szám

4 “KRÓNIKA” 1955 augusztus özvegyeket és árvákat A PÁPA A KOEXISZTENCIÁRÓL XII. Pius pápa, julius 29-én a Lechmezei csata ezredik évfor­dulója alkalmából németnyelü üzenetet küldött Freundorfer augsburgi püspöknek az Augsburgban tartott jubileumi ünnepségekre. A Lech­­mezei csatában tudvalévőén Ottó német császár legyőzte az őskori pogány magyarokat. A levélben állást foglal egy keresztény nyugat-keleti együtt­élés (koexisztencia) érdekében. Egyben pedig nyomatékosan óv a koexisztencia azon fajtájától, amelyet a kommunisták és tursutasaik propagálnak. “Amikor a koexisztencia kérdése szakadatlanul foglalkoztatja az elméket, — mondja Őszentsége levele, — a koexisztencia egyik formáját fenntartás nélkül elfogadhatjuk: a nyugati hívők imádkoz­zanak együtt Istenhez a nem csekélyszámu hivővei a Vasfüggöny mögött, hogy valamennyien teljes szabadságban egyesüljenek a sze­mélyi- és közéletnek Isten akaratával való teljes összhangba hozá­sára”. Keresztények nyugaton és keleten mondjanak közös imákat azon célból is, hogy “akik Isten és Krisztus nélkül akarnak építeni egy világot, találják meg az istentelenség hideg éjszakájából az utat vissza az igazság, igazságosság és szeretet napfényéhez”. A Pápa emlékeztet, hogy Ottónak a magyarok fölötti győzelme nem a magyarok kiirtását, hanem a kereszténységhez való megtérését eredményezte. “Ez — mondja a levél, — legyen jó ómen a mai idők­re”. Az igazi nyugati keresztények a szeretet és béke gondolatait kell táplálják “a Kelet népei iránt, amelyek az anyagéivá fogalmak uralma alatt” élnek a kommunista totalitarianizmus országaiban. Hangoztatta Őszentsége, hogy “a nyugati civilizációt ismét legnagyobb veszély fenyegeti”. Az egyház, mondotta, nem azonosítja magát egyetlen civilizációval sem, de kész a szövetségre bármely olyan civilizációval és kész elismerni minden oly kulturális elemet, amely nem áll ellentétben Isten akaratával és az emberi méltóság becsbentartásával. ® # ♦ Üdítő oázisként hat Őszentsége hangja a Genf utáni zsivajban, amelyben számosán mintha elfelejtették volna a Szovjet elmúlt 38 évének minden bűnét, szörnytettét és szinte már nem tudják, mit te­gyenek azon örömükben, hogy a Szovjet gangsterek barátságosabb hangot hallatnak és képmutató nyájassággal igyekeznek meggyőzni mindenkit, hogy nem azok a szörnyetegek, akiknek eddig ismertük őket. Frankenstein akkor is Frankenstein marad, ha barátságos arcot ölt magára, hogy kiszemelt áldozatát gyanútlanabbá tegye. Őszentsége intelme elsősorban a feledékenyeknek, a moszkvai pribékek olvadékony hangját, fraternizálását készpénzül elfogadók­nak szól, mert csak a szavak változtak, de nem a kommunista világ­uralmi célok. . . Hinni kell, hogy őszentsége mementója visszatéríti őket a veszélyes útról, amely a kommunistákkal és társutasaikkal való együttműködés kelepcéjébe vezethet. Isten kegyelme értésére adandja. Az Ur születése utáni 1000-ik esztendő karácsonyának ünnepén elhozatván az apostoli áldás, ko­rona és kereszt, a papság és a ma­gyar nép örömrivalgások között, egy szivvel, egy lélekkel kiáltotta ki s a szent kenettel fölkenve, a királyi méltóság jelvényeivel sze­rencsésen megkoronázó Istvánt, az Isten választottját. István pediglen — immár Isten kegyelméből a magyar nemzet fölkent királya, minden törekvé­sével azon vala, hogy népe leikébe Krisztus szelíd és igazságos törvé­nyeit minél jobban meggyökerez­tetné. Ennek okáért a pápa úrtól nyert apostoli hatalma erejében tervbe vévé, hogy a 12 apostol tiszteletére országában 12 püspöki széket állítana. így rendelé sor­ban Esztrigánt, hol maga is ud­varát tartá, főérseki széknek, mely nek alája tartozásnak a veszprémi, győri, nyitrai, váci és egri püspök­ségek, nemkülönben Fehérvár, hol családja és maga számára nyugvó helyül igen díszes nagy templomot rakata Boldogasszony tiszteletére. A déli részeken a hitben való megszilárdítás végett Kalocsán állita érseki széket, melynek a pé­csi, marosvári, bihari és erdélyi püspökségek tartoztak alája. A rakoncátlankodók fékentartá­­sára megraká országát királyi vá­rakkal, azok felvigyázását bízván derék ispánokra, kik a népnek tör­vényt mondanának. Hogy azon­ban országa ne csak ispánjai ke­mény keze alatt hajlana a jóra, mindenfelé kolostorokat is épitni rendele, azokat német, olasz és francia földről hivott szerzetesek­kel benépesítvén. így tőn gondos­kodást, hogy magyar ifjak szent oskolákban az igaz hit tudomá­nyában és munkás jámborságban megneveltessenek. Hasonlóként kegyes asszonya, Gizella királyné Veszpérm völgy ön alapita jámbor szüzeknek zárdát, hogy ottan a magyari leánykák neveltessenek keresztényi erkölcsök igaz jám­borságában. Tudván pedig a bölcs király, hogy Krisztus hitének fölvétele után a magyar népben is főikéi az óhajtás, kegyes zarándoklatokkal megtisztelni a keresztény világnak szent helyeit, Szentföldön, Bizánc­ban, Ravennában és Rómában za­rándokházakat állítva azokat gáz­­dagon megajándékozó, hogy az odaigyekvők semmiben szükséget ne szenvedjenek. Olyan nagy volt hire bölcs okos­ságának, hogy neve világszerte el­terjedt s ajkának ítéletei nagy di­csérettel lettek ismeretesekké. A legyőzöttekkel senki kegyesebben, a jámborokkal senki szelidebben nem bánt nála. Udvaíában igaz- Ságot és oltalmat talált a gyenge. Ezért jövének hozzá menedéket keresendő a messzi angol földről elűzött Edmund és Eward herce­gek, Bruno augsburgi érsek és még sokan sokfelől,' kicsinyek és nagyok. Hogy pedig megmutatná, meny­nyire kedveli a békességet, mely­­lyel Krisztus egyesité a világot, aláírásával és utódainak maradan­dó szövetségül ezeket határozó: senki mást ellenséges indulattal meg ne támadjon, szomszédját sen ki birói vizsgálat nélkül meg ne sértse, senki se nyomorogtasson. Vala pedig a király valamint igazságos, úgy hűséges férfiú minden cselekedeteiben és egyedül csak az Istenben bizakodó. Krisz­tus szegényeit, sőt azokban Krisz­tust magát olyan irgalmas és ke­gyes karokkal öleié, hogy egy jö­vevény és idegen sem távozott el soha tőle szomorúan, valami jó­tékony vigasztalás nélkül. Komolyságát, mely már gyenge éveiben tulajdona volt élete fogy­táig megtartó. Nevetésre majd so­hasem mozdító ajkát, meggondol­ván, hogy írva vagyon: a nevetés fájdalommal vegyül és a szertelen öröm kesernyésre változik. Ming­­dig akként jelenék meg, mintha Krisztus itélőszéke előtt állna. Bár nagy volt István király bé­keszerető, szelíd kegyessége, azt mégsem sinylé meg kardjának ha­talma. Az Ur 1030. esztendejében Konrád német császár orvul rá­törvén a magyarok országára ha­daival, csuful vissza üzete István seregei által. Olyannyira megbá­nó a császár balgaságát, hogy fiát küldé követségbe Esztrigán várá­ba az igazságtalanul megbántott magyar királyhoz, hogy az a Laj­­taköz s Morvamezőnek átengedé­sével tenné jóvá atyja mohó vét­két. Tudván pedig bölcsen, hogy a földi létben még a királyi méltó­ságnak sincsen állandó maradása, buzgón fontolgató elméjében, hogy kire is hagyhatná országát és abban Krisztus hitének szépen nyiladozó zsenge plántálás át. Egyetlen magzatát, akit az igen tudós és fölötte szent velencei Gellért szerzetes nevelget vala, számitá utódjaként. Gondoskoda tehát, hogy a királyi gyermek a nehéz kormány terhének viselésé­re igazhitű férfiak tanítása által minél alkalmattosabb legyen s azok oktatásait vele naponkint figyelmesen hallgattató. Atyai sze­relmének buzgóságától indíttatva maga is ira számára egy könyvet az erkölcsök neveléséről, melyben hiven és nyájasan intőleg szól hozzá, oktatván, hogy tartsa min­den más előtt a keresztény hitet, védje az egyházi rendet, tartsa tiszteletben a püspökök méltósá­gát, szeresse az országnagyokat és vitézeket, szolgáltasson igaz­ságot, ügyeljen minden tettében a türelemre, fogadja kegyesen és ápolja még kegyesebben a jövevé­nyeket, tanács nélkül semmit se tegyen, őseit szüntelen szeme előtt tartsa és példa gyanánt vegye, az imádkozás kötelességét teljesítse, a kegyességet és irgalmat a többi erényekkel együtt gyakorolja. Imre herceg, sajna, mindezen jó intelmeknek nem veheté hasznát, mert egy alkalommal, midőn férfi kedvteléssel vadászaton mulata, fölbőszült vadkan támadásának esék áldozatul. így a jeles ifjú az örök isteni végzés szerint, melynek mindenek engedelmeskedve hó­dolnak, Urunk születésének 1031. évében e múlandó életet az örök élettel cserélte fel s a mennyei la­kosok társaságába iktattatott. Sirató őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul nagy zokogással. Az elhagyott apa keservesen sóhajtozott, mert utódok nélkül magára maradva lelkében gyászolta. Nagy szomo­rúság gyötörte, mert atyjafiai kö­zül egy sem látszék alkalmatos­nak, hogy halála után országát a kereszténységben megtartsa. Sok imádságos virrasztása, a sok gond és bánat felörlék erejét és betegágyba dönték a kegyes ki­rályt. Látván négy igen előkelő udva­ri ember, hogy István király hosz­­szasan és súlyosan betegeskedik, minthogy még szivük hitetlenségé­ben tévelyegtek, gonosz tervet koholának s alkalmat törekedének keresni megölésére. Midőn már sötétedett, egyikük vakmerőén be­­lopózott a házba s a király meg­gyilkolására ruhája alatt csupasz tört rejtegeted. Midőn azonban lábujhegyen odalopakodott, ahol a király feküdt a tőr kiesék kezéből és a földre dobbanva megcsendült. A király ezt hallva kérdé: mi do­log ez? Az ember pedig megdöb­benve leborult, bősz szándékát bevalló s a király térdeit átölelve bocsánatért esedezék. A király a bocsánatért könyörgőt nem Ítélte el és vétkét könnyen megbocsáj­­tá. Mire ez parancsára bűne tár­sait kivallá. Másnap a király pa­rancsára megkeresték és eiévezet­­ték a cinkosokat, kik fölött Ítéle­tet téve szemüket kitolatta és bű­nös kezüket levágatta. így kerül e nagyfényre Vászoly hercegnek — aki csak nemrég bo­­csájtatott ki fogságából, melybe a király fiatalos kicsapongásai és balgasága miatt, hogy megjavít­sa, elzáratni vala kénytelen — szörnyűséges bűne. Amidőn tehát István király nem kételkedett többé, hogy elköltözé­sének napja közelget, mind magát, mind országát szüntelen esdeklés közti fogadással és bemutatással a Szeplőtelen Szűz Máriának, az Isten anyjának védelmébe ajánló, ki iránt a magyarok oly dicsérettel és tisztelettel viseltetnek, hogy e Szűz menny bevitelének ünnepét tulajdon nevének hozzáadása nél­kül nyelvükön Nagyasszony nap­jának mondják... Azután hivatta a püspököket és udvarának Krisztus nevével di­csekvő előkelőit. Először tanácsot tartva velük a maga helyébe állí­tandó király, tudniillik húga Ve­lencében született fia, Péter her­ceg felől, kit már régen hadai fő­vezérévé teve. Azután inté őket, hogy tartsák meg az igaz hitet, szeressék az igazságot és különö­sen őrködjenek a kereszténység uj ültetvénye felett. 1038. esztendő augusztus havának 15. napján Nagyboldogasszony ünnepén, éle­iének hetvenedik, uralkodásának negyvenkettedik évében meghalt. Egész Magyarország kobza si­ralomra fordult s az ország egész

Next

/
Thumbnails
Contents