Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-15 / 1. szám
1955 január. "KRÓNIK A” 5-ik OLDAL Szerkesztői üzenet Kaptuk a következő levelet: Igen tisztelt Szerkesztőség, engedjék meg, hogy egy olyan kérdéssel forduljak Önökhöz, amely bizonyára minden magyar embert érdekel. Jómagam mindig legitimista meggyőződésű voltam s elvileg ma is az vagyok. Nemrégiben azonban ismerőseimmel beszélgetve olyan kijelentést hallottam, amely — ha igaz — az. ezidőszerinti legitimista párttól el fog téríteni. Egy ismerősöm — neve nem tartozik ide s különben sem lényeges — azt a kijelentést tette előttem, hogy a második világháború alatt II. Ottó Őfelsége azért tudott együttműködni a szövetségesekkel, mert kívánságukra már eleve föladta az ezeréves határok elvét s elfogadta, hogy Romániával, Csehszlovákiával és Jugoszláviával a jelenlegi keretek között együtt haladjon. Ismerősöm azt állította, hogy erről pozitív információi vannak s azokat megbízható forrásokból szerezte. Én nem tudtam állítását megcáfolni S az a tény, hogy magam is hallottam, hogy fivérei az angol hadseregben szolgáltak, nővére pedig Roosevelt elnök titkárnője volt, megerősítették előttem, hogy egy ilyen együttműködés II. Ottó és a szövetségesek között valóban létesült. Márpedig az USA, Anglia és Franciaország köztudomás szerint a trianoni, szerződés alapján álla- ,v nak, Szovjetoroszországról nem is beszélve. Kérem a t. Szerkesztőséget, válaszoljanak erre a kér- W?, ;t 0.7,,. Őfelsége feladta az ezeréves határokat? Ha kényesnek tartják a kérdést, nem ragaszkodom a lapban való válaszhoz, magánlevélben is szívesen veszem. Kiváló tisztelettel TELJES NÉV ÉS CÍM, * * * Kedves olvasónk, mint látja, a témát nem tartjuk kényesnek és készséggel válaszolunk kérdésére itt, a Krónika olvasótáborának nyilvánossága előtt. Örülünk, hogy felvetette és ezzel alkalmat adott rá, hogy a legitimista mozgalom ellen folytatott rágalomhadjárat egy újabb állításával végezhessünk. Ügyesen megfogalmazott "»híresztelés ez is, amelyet azért ágyaztak a valóságnak megfelelő részletek közé, hogy ezzel is elkihetőbbé tegyék* Mert valóság az, hogy II. Ottó két fivére a brit légierőknél szolgált a második világháborúban és igaz,'hogy Etelka főhercegnő Roosevelt1 elnök mellett dolgozott. Bizonyos az is, hogy a szövetségesek komolyan foglalkoztak egy olyan politikai koncepció tervével, amelynek keretein belül a,.gémet nyomás alól felszabaduló középeuropai területek hatásosabban lesznek megyédhetőkj esetleges jövőbeli támadások ellen, mint az utódállamok közös erőfeszítésekre, életképtelennek bizonyult rendszerében. És bizonyos az is, hogy ebben a kérdésben II. Ottó tanácsát kikérték és véleményét meghallgatták. Mindeiíj igaz, minden történelmi tény és mindebből egészséges és nagyjelentőségű következmények is adódtak volna, ha a háború vége másként alakul. Churchill hatalmas történelmi munkájában lépésről-lépésre követni lehet azt a folyamatot, amely a nyugati szövetségesek tájékozatlan jéhiszemüségén keresztül a Szovjet hatalmi politikájának győzelméhez vezetett. Teherán, Yalta és Potsdam után Középeuropában az orosz érdek maradt az egyetlen és korlátlan ur és minden észszerű terv, jobb jövőt biztositó elgondolás háttérbe szorult. A háború elején még egy méltányos és időtálló középeuropai rendezés alapjára helyezkedő nyugati diplomácia az idő múlásával és az orosz igények fokozódásával egyre kevesebb ellenállást tanúsított a céltudatos moszkvai presszióval szem ben s az angol-amerikai együttműködés hiánya folytán végül olyan helyzetbe jutott, hogy legmarkánsabb képviselője, Churchill ezt a jelképes jelentőségű címet kényszerült adni müve utolsó kötetének: “GYŐZELEM ÉS TRAGÉDIA.” Minden, amiért II. Ottó és a legitimista mozgalom dolgozott a háború alatt, igy semmisült meg meg egy világkatasztrófa tragédiájában s nincs nyugati államférfi, aki azonosítaná magát a történtekkel. Ennyi az igazság, kedves olvasónk, az ön ismerősének állításában, lássuk, mi az amit az ártó szándék és rosszakarat az igazságba belecsomagolt? A cöléoíit‘S ó-VTitfts p« iönilíM«' 1 Hn hogyu Ottó és a szövetségesek között összeköttetés állott fenn és, ha 2. tény az, hogy a szövetségesek a háború előtt és után a trianoni szerződés alapján állottak, akkor logikus következtetésként lehet állítani, hogy 3. ilyen összeköttetés csak úgy jöhetett létre, hogy II. Ottó is a trianoni szerződés alapjára helyezkedett. A következtetés levonásával nincs is baj, az állitásba azonban mégis belecsúszott két döntő jelentőségű hiba. Az első az, hogy bár a szövetségesek a második világháború előtt és után általában ragaszkodni iparkodtak a trianoni szerződéshez — Münchenben ugyan ez alól az általános szabályaiéi is tudtak kivételt találni — a háború ALATT terveikben és a jövőre vonatkozó elgondolásaikban egyáltalán nem befolyásoltatták magukat általa. És II. Ottó tárgyalásai épen ebben az időben, a második világháború ALATT folytak, amikor a jövő kialakulása a fegyveres küzdelem eshetőségeinek függvénye volt s amikor nemcsak a határok voltak cseppfolyós állapotban, hanem államok léte, vagy nemléte is kérdésessé válhatott, A bizonytalanságnak ebben a légkörében határkérdésekre vonatkozó biztosítékokat kérni épen olyan illuzórius lett volna, mint adni, hiszen a szövetségeseknek nemcsak a végső döntés idején előálló hadihelyzettel, de saját eltérő hadicéljaikkal is számolnjok kellett. És számolniok kellett az első világháború legna-A TERROR TÍZÉVES JUBILEUMA. Moszkva magyarországi csatlósai most ülték meg a ‘‘debreceni országgyűlés ’ megalakításának, helyesebben Debrecen elfoglalásának tízéves emlékünnepét, a kálvinista Róma” történelmi nevezetességű nagytemplomában. Az egész parlament ’ leköltözött erre a napra Debrecenbe és a nagytemplomban tartotta ülését. Ezer vendéget hívtak meg, köztük főként az u. n. Hazafias Népfront választmányának tagjait és sok pártbérenc falusi embert. A falust férfiakat rámás csizmában, a nőket fekete fejkendővel, jelmezes népi statisztériául vonultatták fel és utána megvendégelték. A vezetők számára külön gála-fogadás volt. Megjelent az orosz követ is, ami fölötte érthető, mert a tiz év előtti nap csak az oroszok számára jelentett örömet, a magyarnak a tragédia teljességének gyász-nyitánya volt. A vörös quislingek e felsereglésének főszónokai Rákosi Mátyás, a kommunista párt első titkára ’ és Nagy Imre a bitorlókormány elnöke voltak. A londoni Times debreceni jelentése szerint az ovációk központjában Rákosi Mátyás állott. Kijelentette, hogy az “uj szakasznak” a kommunizmust ideiglenesen bizonyos mértékig felvizező rendelkezéseit teljesen helyesli, továbbá, hogy ‘‘nem kell aggódni” a Hazafias Front megalakítása miatt, mert a hatalom a kommunista párt kezében marad. Az utóbbi iránt sohasem is volt kétségünk, többi közt mert a Hazafias Front nem egyéb, mint néhány terrorizált polgári emberrel való szépitgetése a kommunista diktatúrának: a bevezényelt embereknek semmi tényleges cselekvőképességü szerepük nincsen. Rákosi hozzátette, hogy ‘‘lépéseket” fognak tenni azok ellen, akik az “uj szakaszt” a párt gyengesége jelének magyarázzák, vagyis újabb terrorral fenyegetődzött. Mi mást is tehetett volna, hiszen a megszálló orosz haderő védelme alatti terror volt és marad az egyetlen fegyverük, amellyel tiz év előtt elkezdték rémuralmukat és máig is fenntartják! A debreceni ünnep a tizéves fegyveres terrorrkorszak jubiláris-cécója volt a megszentségtelenitett nagytemplomban! A londoni Times tudósításából világosan kitűnik, hogy az ünnepség egyik politikai célja az volt, hogy Rákosi újólag fedezze a Moszkvából a gazdasági válság enyhítése reményében feldiktált “uj szakaszt” és ezzel úgy lássék, mintha nem állna fenn ellentét a párt bal- és jobboldali szárnya között. Rákosi jóváhagyta ugyan az “uj szakaszt” de értésre adta, hogy a párt diktatúrája változatlanul folytatódik, értsd a “Hazafias Front” csak homlokzati firlefanc, uj pártról, különvéleményről, ellenzékről a jövőben sem lehet szó. Nyilvánvaló, hogy a baloldali kommunisták az “uj szakasz” ellenzését akarták kifejezésre juttatni a Rákosi, a régi marxistaleninista-stalinista oskommunista, az “uj szakasz” bevezetésénél le- Vcficoti mi ríi j Wi mc i • i'#ík ... ttuiwcC—nJ-ir v- OttNtfk múlna, azonnal véget vetnének az engedményeknek. ... Ez azonban pártügy. A nemzet, ha tehetné, pokolba kergetné úgy a jobb- mnt a baloldali kommunistákat, az egész pártot, a Kreml mindenféle rendű és rangú hajcsárait. A nemzet teljes tudatában van a maga szabad életjogának, igazságának és lelki ellentálló ereje töretlen. Erkölcsi erői hatalmasabbak, szilárdabbak, fénylőbbek mint valaha, de — erkölcsi erőkkel nem lehet legyőzni a megszálló oroszok tankjai, bombázói számlálhatatlan sokaságát. Erkölcsi erőkkel nem lehet kivívnia a felszabadulást. Csak a Nyugat szolidáris, nagy fegyveres megmozdulása segítségével rázhatja le a moszkvai kommunista erőszakuralom bilincseit. Reméli, hogy a szuperbombák használatát mindkét oldalon mellőzik, nehogy kölcsönös legyen a kipusztitás, de a tudás és vitézség lehessen a döntő fegyver. Az óriási túlerővel szemben a magyar kitartás egymaga nem győzhet. Biztató, szép nyugati szavak helyett tettek, megváltó tettek kellenek! A nemzet nem ment Debrecenbe, nem volt ott a nagytemplomban! E fájdalmas negatívumnál többet nem tehetett tizéves szenvedései, keservei, Kálváriája évfordulóján és csak magában sóhajtotta Nyugat felé vetett pillantással: Mikor, jaj, mikor jönnek már?! gyobb tanulságával, amely Középeuropa területén mutatta be a legmeggyőzőbben A HÁBORÚ ALATT KÖNNYE L M Ü E N OSZTOGATOTT LEKÖTÖTT SÉGEK KATASZTRÓFÁLIS KÖVETKEZMÉNYEIT. A második világháború ELŐTTI és UTÁNI magatartásuk tehát semmiképen sem hozható kapcsolatba a háború ALATT elfoglalt álláspontjukkal. De van egy második hiba is az állításban, az, hogy bármilyen logikus következtetés igényével jelenik is meg, SEMMI POZITÍV TÉNY, SEMMI BIZONYÍTÉK, EGYETLEN NYILATKOZAT, KÖNYVIDÉZET, VAGY DIPLOMÁCIAI ÉS TÖRTÉNELMI OKMÁNYGY ÜJTEMÉN YEKBE KERÜLT ADAT SEM TÁMOGATJA. Memoárok, tanulmányok, politikai és hadtörténeti értekezések ezrei tárgyalják a második világháború történetét és elevenítik fel legjelentéktelenebb epizódjait is, de erről a kérdésről egy sem emlékezik meg közülük. Az állítás tehát — pletyka, kedves Olvasónk. Ki tudná megmondani, hogy került szárnyra, ki a szerzője? Csak egyet lehet tudni, de ezt bizonyosan, hogy — ártani akarnak vele, ártani a magyar ügynek, éket verni magyar és magyar közé, gyanút kavarni, bizalmatlanságot kelteni. Terjesztőit tehát, ha megint találkozik velük, ennek megfelelően fogadja, kedves Olvasónk. Levelét hálásan köszöni, Önt szeretettel üdvözli A KRÓNIKA szerkesztősége.
