Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-15 / 3. szám

1955 március. 3-ik OLDAL gat s ezzel lehetőséget kapott a javadalom felszerelésének szándé­kai szerint való felhasználására. Az egész felszerelést végrendele tdeg a mindenkori győri püspök­­re hagyta, azzal a kötelezettséggel, hogy ennek fejében évenként az egyházmegye gyárvárosaiban és ipartelepein házakat építsenek a munkások számára. Ugyanígy kö­telességévé kivánta tenni a min­denkori győri püspöknek, hogy a fundus instructusként kapott fel­szerelés fejében évenként a sze­gény egyházközségeket templom­­es plebániaépitésben rendszeresen segítse. Ez utóbbit személyesen is gyakorolta már s évenként körül­belül négy uj plébániának megfe­lelő összeget szánt erre. Ezekkel az intézkedésekkel lehetővé ki­várna tenni a legkülönbözőbb ter­hekkel megrótt s a legváltozato­sabb módón megkötött egyházi birtoknak az eredeti egyházi és szociális célokra való felhasználá­sát. Nemes elgondolásai már nem valósulhattak meg, mert a háború nyomában támadt világ nemcsak ot vitte a sirba, hanem az Egyház birtokállományát s nagy szociális lehetőségeit is♦ AZ ÜLDÖZÖTTEK APOSTOLA. Vilmos püspök egyénisége a nehézségekben, a küzdelmekben bontakozott ki igazi nagyságában. A jóság és szeretet embere a véql ső ig harcolt, ha elvekről volt szó. Nem ismert méltóságot, ha­talmat, mely megfélemlíthette vol­na: kilatastalanul, meg nem értve s sokszor támadva fáradhatatlanul küzdött hitéért, meggyőződéséért melyet semmi földi hatalomnak nem volt ha.land? alárendelni, háború utolsó évei számara is a harcnak esztendei voltak az igaz­ságért, az emberi méltóságért, a szabadságért. Ha évek távlatából e küzdelmes időket emlékezetünk­be idézzük, nem Vilmos püspök harciasságának akarunk emléket állítani, - ez ellenkeznék lelküle­­tével — hanem annak a kristály­­tiszta látásának s egy fertőzött vi­lággal szemben való önfeláldozó, bátor kiállásnak akarunk hódolni, mely szenvedélyessége mellett is mindég elvi sikon maradt s amely­nek még ellenfeleitől is megcso­dált alapvonása a lovagiasság és tárgyilagosság volt. Amikor Vilmos püspök 1941- ben a püspöki székét elfoglalta, a magyar törvényhozás, az egész kozelet az egyre fokozódó német nyomás alatt mindinkább jobbra tolódott. Az eleinte hangoztatott gazdasági indokok nyílt faji gyű­löletté s gyakorlati faji üldözéssé fajultak. A magyarországi katoli­kus egyház, a püspöki kar min­dent elkövetett, hogy ennek a fej­lődésnek útját állja. Amikor az ál­talános emberi szabadságjogokra, Isten törvényeire való hivatkozás eredmenytelen maradt, a püspöki kar az Egyház szentségeinek vé­delmében vette fel a harcot a faji gyűlölet ellen. Amíg az ország fuggetlensege némileg is fennállt, sikerült is olyan megszorításokat elemi a törvényhozásban, melyek bo alkalmat adtak a faji törvények gyakorlati enyhítésére. Hogy ezt a célt a püspöki kar minél ered­ményesebben szolgálhassa, meg­alakította a Magyar Szent Kereszt 'KRÓNIKA” Amikor február közepén hire jött, hogy Nagy Imre, a buda­pesti kommunista bitorlókormány miniszterelnöke “betegsége” miatt hosszabb időre "nem láthatja el hivatalát’’, senkit sem ért meglepetés. Malenkov bukásával esedékessé vált az ö távozása is, hiszen műkö­dése a malenkovi "uj szakasz” jegyében állt és kezdettől a kommu­nista párt szigorúan marxista régi gárdájának ellenzésével találkozott. Az engedmények, amelyeket Nagy Imre hozott a földművesek számára, nem emelték a mezőgazdaság termelési eredményeit és a földművesek együttműködését a kormánnyal. A földművesek éltek 3 j°99ak hogy kiléphetnek a kolchozokból, de kooperáció helyett természetes magyar észjárással arra törekedtek, hogy további enged­ményeket csikarjanak ki. Minden engedmény csak növelte újabb en­gedmény utáni kívánságukat. S mivel a mezőgazdaságnak és a köz­ellátási iparoknak a nehézipar fölé helyezése megbukott Moszkvában, biztos volt, hogy Nagy Imre kormányának napjai is meg vannak számlálva. A moszkvai kényurak még nem választották ki utódját, de már­cius 8-án a magyarországi kommunista párt már hivatalos nyilatko­zatban tagadta meg és megtámadta Nagy Imrét. Biztosan nem tették volna, Moszkva legkegyelmesebb engedélye nélkül. Rákosi és köre Nagy Imre országlása alatt Moszkva iránti lojális meghunyászkodás­­sal hallgatott, de most a Kreml urai levették a szájkosarat és a nyilat­kozatban kiadják minden elfojtott dühüket Nagy Imre ellen. Rákosi még Debrecenben, december 21-én úgy beszélt, mint aki elszivleli Nagy Imre politikáját, de ez sem volt egyéb Moszkva kedvéért elkövetett képmutatásnál. A nyilatkozat nyíltan megvádolja Nagy Imrét, hogy “letért a marxizmus vonaláról”, ami elsősorban a kolchozokból való kilépés engedményére vonatkozik. De vádolják az úgynevezett Hazafias Népfront megalakításáért is azt állítva, hogy ezt a részben polgári elemek bevonásával megalakított, de dominálóan kommunistákkal teli, kirakati papiros-szervezetet azért hozta létre, hogy hátvédül szolgáljon számára az "öreg marxista” kommunisták ellen és szükség esetén azokkal szemben reá támaszkodhassak. Ez utóbbi vád alighanem igaztalan, de nem érzünk sajnálatot Nagy Im­rével szemben, aki épp úgy kommunista mint Rákosi és amit tett, Moszkva báb-csatlósaként tette. Most bűnbakká teszik meg és még örülhet ha megússza börtön és bitó nélkül, miként egykori pufók moszkvai főnöke. Talán neki is megkegyelmeznek egy bűnbánó le­mondó levél fejében, — de ez még nem biztos. . . Annyi azonban alig­ha kétséges, hogy szerepét lejátszotta és az "uj szakasz” általunk előre átmenetinek mondott fejezete véget ér. A Rákositól is aláirt pártnyi­latkozat jelzi a sztálini politikához való visszatérést és így számolni kell azzal, hogy a magyar népre az eddiginél is súlyosabb megpróbál­tatások gyötrelmek következnek el. Március 10-én a központi pártnapilap, a Szabad Nép is már éles cikkben támadta Nagy Imrét ugyanazon a helyen, ahol nemrég még Nagy Imrének Rákosi ellen tett nyilatkozatai jelentek meg. A cikk, hasonlóan a párt-nyilatkozathoz, valóságos vádirat Nagy Imre ellen. Az antimarxismustól és jobboldali elhajlástól a párt elleni ak­namunkáig mindennel megvádolják. Vele együtt megrendült veiének, Jánosi Ferenc helyette népművelési miniszternek, Kovács István bu­dapesti első párttitkárnak, Vas Zoltánnak, a minisztertanács titká­rának, Béréi Andornak, a Tervhivatal elnökének és garnitúrája szá­mos más emberének Helyzete is. A párt baloldala ül ismét nyeregbe. Isten óvja magyar népünket! Egyesületet, a zsidó származású megkeresztelkedettek védelmi szer vét. Ennek legfőbb irányításával a püspöki kar gróf Zichy Gyula kalocsai érsek halála után Vilmos püspököt bizta meg. Vilmos püs­pöknek szívügye volt e megbíza­tás, mert lelke mélyéből átérezte a faji gyűlöletnek embertelenségét és kereszténytelenségét. Tevé­kenységét nem korlátozta a katoli­kus hívekre: a protestánsok és meg nem kereszteltek egyaránt gondját képezték. Érintkezésbe lé­pett a nem katolikus érdekvédelmi szervekkel, magával a Zsidó Ta­náccsal. Velük együtt tárgyalt, járt minisztériumtól minisztériu­mig, kért és követelt, korholt és tiltakozott. Állásra, vallásra való tekintet nélkül, csak egyért küz­dött: minél több embert megmen­teni a lelki és fizikai pusztulástól. Az általa kieszközölt mentesíté­seknek se szeri se száma s hogy Budapest s az oda menekült sok­ezres zsidóság elkerülte a pusztu­lást, azt elsősorban az ő fáradha­tatlan és hősies küzdelmének kö­szönhető. Amikor a németek elözönlötték az országot, a törvényes védelem egyre nehezebbé, majd egészen le­hetetlenné vált. A Gestapo csak az erőszakot ismerte, érvek, jog és erkölcs ismeretlen fogalmak voltak előtte. Vilmos püspök a nyílt erőszakra nyílt kiállással kí­vánt válaszolni: személyesen és levélben kérte, sürgette a herceg­prímást, hogy az Egyház nevében a püspöki kar ünnepélyesen ítélje el a faji üldözést s egyúttal fordul­jon a világ közvéleményéhez. A körlevél valóban el is készült, a ki volt tűzve, amikor a kor­­’i' Pv az Egyház lépésének súlyá­tól indíttatva tárgyalást kért a püspöki kartól. A gerecsei tárgya­láson Vilmos püspök is résztvett. Miután a kormány megigérte, hogy a deportálásokat beszünteti, a körlevél felolvasása, Vilmos püspök nagy bánatára elmaradt s különösen akkor szomorította el mélyen a körlevél közzétételének elhalasztása, amikor a kormány ünnepélyes ígérete ellenére né­hány nap múlva folytatta a de­portálást. Az egyetemes érdek mellett kü­lön gondját képezte saját székvá­rosának sorsa. A jó viszony, mely a helyi hatóságokhoz fűzte, re­ményt keltett benne, hogy lega­lább Győrött emberséges megol­dást sikerül elérnie. 1944 Pünkösd ünnepén éppen a székesegyházba indult, amikor az újság nagy cim­­betükkel hozta a győri gettó fel­állításának hirét. Vilmos püspök tervezett ünnepi beszéde elmaradt. Helyette olyan magávalragadó hévvel, meggyőződéssel, tőle szo­katlan éles hangon, Ítélte el a ma­gát kereszténynek valló kormány­zatot, a faji gyűlöletet, az ember­telenséget, hogy a zsúfolt templom hivőserege lelkileg mélyen meg­rendült. Aggódva várták, mi lesz ennek folytatása. Vilmos püspök a funkció után hazatért, azonnal Írógéphez ült s Jaross belügymi­niszternek levelet irt, melyben az ujságközleményre hivatkozással követelte a gettó felállításának elejtését. Levelében rámutatott ar­ra, hogy a tervezett megoldás mel­lett körülbelül 17 ember jut egy szobára. A minisztert tette felelős-NAGY IMRE BUKÁSA sé mindazért a betegségért, erköl­csi és anyagi kárért, mely ebből az embertelen intézkedésből szár­mazik. A levélre csak élőszóbeli üzenet jött: Jaross azt üzeni, hogy­ha nem tekintené Vilmos püspök egyházi méltóságát, iníernáltatná őt. Vilmos püspök csak azt vála­szolta: Állok elébe! Utolsó re­ménysége a helyi hatóságokban volt. Személyesen ment az érde­keltekhez, akik eddig mindég ki­tüntetésnek vették, ha nála lehet­tek. Nagy pálfordulás fogadta: ők is a gettó szükségességéről beszél­tek. Vilmos püspök alig tudott uralkodni magán. Amikor az illető urat kioktatta a kereszténységről, ahová az magát tüntetőén számí­totta eddig, kézfogás nélkül indult kifelé. A meglepett ur enyhíteni próbálta a helyzetet és megjegyez­te: Megértem, hogy neked, mint püspöknek igy kell gondolkodnod! Vilmos püspök ezt válaszolta: Ha Te katolikusnak tartod magad, akkor úgy kell gondolkodnod, ahogyan a katolikus püspök gon­dolkodik. Ha már nem sikerült a gettót megakadályozni, legalább leiki vi­gaszt próbált a szerencsétleneknek juttatni. Személyesen kereste fel oda zárt híveit, az illetékes plébá­nos mellé külön lelkészt is rendelt s meghagyta nekik, hogy kövesse­nek el mindent a szenvedések eny­hítése érdekében. Az emberi méltóságért vívott kemény harc csúcspontját a depor­tálásokkal érte el. Törvényes le­hetőségek már nem álltak rendel­kezésre. tlgy kellett cselekednie, ahogyan lehetett. A vár os közelé­ben lévő Gyula-majorba titokban bort és élelmet szállíttatott, hogy a kiéhezett, agyongyötört emberek fájdalmát enyhítse. Az ott műkö­dő, nem hozzá tartozó gazdatisz­tet megkérte, hogy minden rendel­kezésre álló élelmet osszon ki a deportáltak között, mindent meg­térít neki. Akiknek bátorságuk és szerencséjük volt a sorból kilépni, rendszerint hozzá menekültek. Külön szobákat tartott fenn e cél­ra. Esténkint megjelent a nuncia­­tura autója s ezzel visszaszállította őket Budapestre. Ha erre nem volt alkalom, a püspöki majorokban

Next

/
Thumbnails
Contents