Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1955-03-15 / 3. szám

4-ik OLDAL "KRÓNIKA'’ 1955 március. 1955 március Nagy ábrándos csöndben szövöm a sok álmot. Szorongó kebellel, szedem a virágot, az álmok virágát. Messze-messze visznek, káprázatos álmok, egy édes szép multat s egy szebb jövőt látok, szabadság világát. Látok dicsőséges, szabad magyar multat. Tiszta becsülettel megtett igaz utat, bol őseink jártak. Párduc kacagányos vitézek nagy harcát. Csatatüzben égő harcosok hős arcát, kik győzelmet vártak. Győzelmet arattak, — a Hazáért éltek. Szabad Hazájukban, mind csak jót reméltek, az Istenben bíztak. Hős karjuk megvédte a gyönyörű Hazát. Küzdve diadallal verték ellenhadát. Mint tigrisek vivtak. Ma ott nem tigrisek, hanem gyáva nyulak, élősdi zsarnokok, szurony mögé bújnak, amely védi őket. Gyönyörű országnak, nemes vérét szívják, fiai viselik a nehéz rabigát s életükre törnek. Magas nagy palota, nádfedelü kis ház, bennük ma a bánat, szomorúság tanyáz, bu van rájuk írva. Mindegyiknek van ma, halottja vagy rabja s nincs a szép országnak ma egy kis darabja, hol népe ne sírna. Dördül az ég messze, itt is ott is sorba, ott messze távol, hol a szabadság szobra messzire világit. Moraj hallszik halkan, vihar előjele. Indul vésszel, tompán megtorló fellege, látom már villámlik. El íc§;á seperni: 1__­miiáuli. Szabaddá teszi maja a gyönyörű Hazát. Népek sokaságát. Szabad napsütésben szövöm majd az álmom, az édes Hazámat, nagynak, szépnek látom. Mária országát! Hollandia. KÉKY BARNA. rejtette el őket. A sok közül csak egy nevet említek: Szekfü Gyula, zsidó származású feleségével a püspökség szanyi kastélyában ta­lált menedéket. Külön kell szólni a győri gettó felszámolásáról. Amikor hire jött, hogy ennek lakóit is deportálják, engedélyt kért a belügyminiszter­től, hogy személyesen megjelen­hessen a gettóban. A belügymi­niszter az engedélyt olyan formá­ban adta meg, hogy egy kijelölt pap bemehet, de maga a püspök nem. Alighogy ez a hir megérke­zett, a rendőrség értesítette őt, hogy a Gestapo a papot sem en­gedi be. Gondolkodás nélkül vet­te kalapját s irodaigazgatója kísé­retében elment a Gestapo győri főhadiszállására. Két fiatal tiszt fogadta s közölte vele a Führer utasítását, mely szerint a gettóba pap nem léphet be. Vilmos püspök csak azt kérte a két tiszttől, mond­ják meg a Führernek az ő üzene­tét: Az Isten törvényei a Führert is kötelezik, Isten és a világ itélő­­széke előtt felelni fog! Hazaérve azonnal táviratozott a belügymi­niszternek, hogy a Gestapo meg­akadályozza engedélyének végre­hajtását. A belügyminiszter újból engedélyt adott egy pap részére. A püspök saját autóját bocsájtotta rendelkezésére s azzal küldte őt a gettó elé. Három óra hosszat vá­rakoztatták a papot, mire közölték vele, hogy Baky államtitkár a belügyminiszter rendeletét meg­változtatva nem engedi be a papot, így dolgavégzetlenül kellett visz­­szatérnie. Nem érdektelen annak feljegy­zése sem, hogy papjait s általuk az egyházi intézményeket, a legszi­­gorobban utasította, hogy a kor­mány által felajánlott zsidó erede­tű vagyontárgyakat el nem fogad­hatnak. Akkor is, ma is sokan kérdezték s egyre kérdezik: érdemes volt-e magát exponálni, nem egyszer életét, szabadságát kockára tenni? Vilmos püspöknek gyakran sze­mére vetették, hogy “zsidó-barát” s magatartása még jóhiszemű ke­resztények előtt is túlzottnak tűnt. Csak kevesen láttak bele igazán leikébe, kriszálytiszta szivébe, mely felülemelkedett előitéleteken, általánosításokon és a faji és nem­zetiségi keretek mögött mindég az egyént, az embert kereste és szol­gálta. Küzdelme nem egy fajnak szólt: az embert, az Isten képmá­sát, a halhatatlan emberi lelket és ennek istenadta jogait védte. Tud­ta, hogy ahol ezek az alapok meg­lazulnak, ott nincs megállás, ott a gyűlölet, az elnyomás átterjed más fajokra, nemzetiségekre, ott meg­szűnik az ember méltósága. Az emberi együttélés alapjait védte, amikor saját szabadságát kockáz­tatta az üldözöttekért, amikor gá­tat akart vetni az emberi jogok megsemmisítésének. A szenvedé­lyek elhomályosítják a tiszta lá­tást, ma éppenugy, mint akkor. Vilmos püspök szeme a jövőbe látott: aggódó lélekkel szokta mon dani: aki szelet vet, vihart arat! Nem sok időbe tellett s a hatalom akkori birtokosai, miután befejez­ték kegyetlen müvüket, hozzá for­dultak, hogy fegyvertársat találja­nak benne a jog, az emberi mél­tóság védelmében az orosz had­­sereg garázdálkodásai ellen. Akik olyan keményszivüek voltak, most az irgalmas szamaritánus szerepé­ben jöttek, akik szemrebbenés nél­kül nézték százak és ezrek gyöt­­relmes kimúlását, most ez emberi méltóság védelmezőivé léptek elő. Vilmos püspök most sem mondott nemet: együtt dolgozott megalá­zóival, vállalta a bűnös rendszer­rel való kooperálás vádját — ugyancsak a halhatatlan lélek, Is­ten törvényei és az ember jogai védelmében. Öttagú papi bizott­ságot küldött ki a kormánybizott­ság mellé, az orosz katonák által véghezvitt embertelenségek meg­állapítására. Borzalommal olvasta a kapott jelentéseket, mert az ál­­latiasságnak s az emberi elvadu­­lásnak eddig elképzelhetetlen pél­dáit kellett látnia. Örökké optimis­ta, idealista lelkülete ettől kezdve némileg kétkedővé vált, mert az események mögött olyan lelket kellett látnia, mely nem sok re­ménnyel kecsegtetett a várva-várt békére! MOST TÍZ ÉVE .. . A tragédia rohamléptekkel kö­zeledik. Köröskörül égő falvak, az ágyuszó nappal is tisztán hallat­szik már. A püspök autóját a főis­pán már korábban “megmentette” s most két géppisztolyos pártszol­gálatos bejelentés nélkül kedvenc fogatát viszi. Nem az anyagi érték pusztulása fáj neki, az elbánás barbár módja szomoritja el. SS katonák terherautókra rakják a maradék bort, a sertéseket, mintha minden az övék volna. Az uj világ moraja egyre közeledik. Az ágyuk már az ősi vár hatalmas falait döngetik, a hi­dak robbanása alapjaiban rengeti az évszázados bástyákat, a csou­­katorony gránátoktól tépetten mu­tatja vérző sebeit a szenvedő vá­ros felé. Nagyszerda. Délután 3 óra. Máskor az “officium tenebrarum” ideje. A gyertyák helyett ma az egész templom áll lángokban. Mi­re Jeremiás siralmai elhangzaná­­nak, a torony aranyló keresztje a mélybe zuhan. Milyen igazi “offi­cium tenebrarum” ez a mai! Vil­mos püspök megrendültén borul az óvóhely pihenőjére s keservesen siratja jegyesét, székesegyházát. Vele együtt ezrek és ezrek mond­ják ma szívből a Misereret! De nincs idő még az imádságra sem: már itt állnak az uj világ ka­tonái. Géppisztolyok, revolverek szegeződnek a melleknek, értel­metlen kiabálásokra a kezek ma­gasba lendülnek s kezdődik a sza­kadatlan motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Éjjel-nappal szemé­lyesen őrt áll az ajtóban. Már öt­hat zsebórát — külön e célra vette — leadott, de mindég újak jönnek, követelőznek s géppisztollyal han­­da-bandáznak. A püspök türelme határtalan: jóságos szeme hol mo­solyog, hol szikrázik az elszánt­ságtól. A percek hosszú óráknak tűnnek, lassan, igen lassan múlik az idő. Alighogy hajnalodik, Vil­mos püspök misére készül. Nagy­csütörtök. Az utolsó vacsora nap­ja. Vilmos püspök utolsó szentmi­séje a pincében. Megrendítő és mégis boldog percek, az Olajfák hegye s a katakombák hangulata! S mégis, mintha mindenki Husvét­vet véget a Nagypéntek. A harci zaj egyre távolodik, csak néha­­néha kattan a kertben még a gép­pisztoly, de a nyugalom csak nem akar visszatérni. Egymásután özönlenek a katonák, hol egyen­ként, hol csoportosan, fosztogat­nak, követelőznek. Vilmos püspök állja a harcot: velük megy a pin­cébe, a toronyba, mindenütt ott van, ahol veszély fenyeget. Hol szelíd kérő szóval, hol elszánt ke­mény határozottsággal állja útju­kat. A helyzet azonban egyre ki­látástalanabb. Hire jön, hogy megérkezett a parancsnokság. Azonnal elküldi irodaigazgatóját a parancsnokhoz, kérve őt, hogy ad­jon védelmet a katonák garázdál­kodásai ellen. Ő tartotta vissza a népet a meneküléstől s most saját házában kell a túlzottnak hitt hírek valódiságát átélnie. A parancsnok válasza hihetetlennek hangzik: ilyen célra nincsen katonája, egyébként, a katonák azt tehetik, ami nekik jól esik! Ugyanakkor követeli a nyilaskeresztes vezetők névsorát s bujdosó németek kia­dását. Amig e párbeszéd tart, a katonák már valóban azt teszik, ami nekik jól esik: már kiszemel­az összes nőket akarják munkára vinni, majd az összes férfiakat, Vilmos püspököt is beleértve. Első céljuk a férfiak és nők elválasztása volt. Vilmos püspök mindakettőt hatá­rozottan megtagadja. Idős höl­gyekből és férfiakból összeállítja a kért létszámot, akik hajlandók a kívánt munkát elvégezni. De öregek nem kellenek a katonák­nak. Már több mint egy órája tart a küzdelem, a hangulat egyre fe­szültebb, géppisztolyokat szegez­nek a püspöknek, de ő rettenthe­tetlen marad. Erre eltávolítják a lámpákat, csak a sarokban pislá­kol némi fény. A püspököt felhú­zott géppisztollyal hajtják le a pincébe. Éppen akkor érkezik ha­za irodaigazgatója s vele együtt indul lefelé a lépcsőn. A püspök lelke háborog: nem érdekli, mit mondott a parancsnok. Csak egy pillanatig marad lent a pincében s már indul is felfelé a lépcsőn. Halotti csend. Egy férfi kérleli a püspököt, ne exponálja magát annyira, mert még baj lesz belőle. Vilmos püspök gondolkodás nél­kül válaszol: akiket rámbiztak, azokat minden körülmények kö­zött megvédem! Alig fejezte be szavát, amikor megszólal unoká­ról álmodnék. . . Keserves, küzdelmes éjszakának ték áldozataikat. Először

Next

/
Thumbnails
Contents