Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-15 / 9. szám
1954 szeptember. IKOWiKA' 3-ik OLDAL UJ ISTENÁLDÁS A KIRÁLYI CSALÁDBAN Regina főhercegnő, Ottó trónörökös hitvese szeptember 13-án leány-ikergyermekeknek adott életet a würzburgi (Nyugat-Németország) egyetemi klinikán. Zíita anyakirályné a főhercegnő mellett van. Az egyik gyermek neve Monica lesz, a másiknak neve fölött, amikor e sorokat írjuk, még nem döntöttek. A keresztelő szeptember 19-én lesz az egyetemi klinika kápolnájában.A trónörökös pár első gyermeke, Andrea Mária főhercegnő 1953 májusában született. A Krónika és híveinek tábora magyar szivük egész melegével kívánnak szerencsét a trónörökös párnak. Isten áldását kérik Reájuk és gyermekeik jövendő életutjára. Isten Kegyelme vezérelje mielőbb Őket egy szabaddá lett, magyar hazába, hogy a szabad földön élő és az otthoni hontalanokkal együtt dicsőséggel építhessék fel a boldog, szabad, uj Magyarországot! A KÖZÖS HADSEREG-TERV KUDARCA A francia képviselőház augusztus 30-án 319 szavazattal 264 ellen levette a napirendről a nyugateurópai közös hadsereg-egyezmény jóváhagyásáról szóló javaslatot, amellyel Mendés France miniszterelnök kifejezetten nem azonosította magát. Ez a határozat megpecsételi az Amerikától három év óta szorgalmazott egyezmény sorsát mert egyértelmű azzal, hogy Franciaország elveti azt és igy a közös hadsereg nem jöhet létre. Az 1952-ben kötött egyezmény értelmében hat ország, Francia, Olasz és Nyugat-Németország, valamint Belgium, Hollandia és Luxemburg 1,200,000 főnyi hadsereget állítottak volna fel, amelybe tizenkét német divíziót építettek volna be. A németek már múlt évben jóváhagyták az egyezményt, mig a franciák halogatták a döntést, noha Dulles külügyminiszter ismételten is a segély megvonásával fenyegette meg őket, ha elvetik a tervet. Győzött az a nemzeti szempont, Hogy nem adnak fel semmit az ország külpolitikai és katonai függetlenségéből, ami valóban együttjárt volna az egyezmény megvalósulásával. Anglia nem volt hajlandó résztvenni az egyezményben s a franciák aggódtak, hogy a közös hadsereg irányításában a német befolyás került volna túlsúlyba. Hozzájárult ehhez a franciák begyökerezett félelme a német militarizmustól, amelyet a Szovjet fölötte igyekezett még meg is növelni. Többi közt az utolsó napokban lengyel csatlósával kölcsönös segitségi szerződést ajánltatott fel a franciáknak a német militarizmus feltámadása ellen. A javaslat bukása nagy diplomáciai siker a Szovjetnek és Amerika számára az európai politikájának jelentékeny revíziója szükségét veti fel. Eisenhower elnök kijelentette, hogy "az Egyesült Államok komoly kudarcot szenvedett, de bátorságunkat nem szabad elvesztenünk.” Bízni kell abban, hogy végül sikerül olyan megoldást találni, amely szilárd fallanxba egyesíti Nyugateurópa országait a közös veszély, a kommunista világimperializmus ellen. A kommunista-ellenes népeknek egy táborban a helyük és erőiket a maximumra kell fokozniok, hogy rá lehessen térni a felszabaditási politikára, mert enélkül Nyugateurópa élete állandó lidércnyomás és rettegés volna és a világ sohasem jutna nyugvópontra. A vég nélküli félelemnél jobb a vég félelem nélkül! íjí íJÍ tjí Az Egyesült Államok népe megütközéssel értesült a Quemoi elleni támadásokról és sokfelé lehet keserű hangokat hallani, hogy az indokinai háború még alig fejeződött be és máris Formosa elfoglalása fenyegetésével gyakorolják a "békés együítlétezést” a kommunisták. Egyre inkább tudatosodik az amerikai népben, hogy a kommunistákkal való ellentéteknek sohasem lesz végük és előbb utóbb le kell vonni az elviselhetetlen helyzet következményeit. De nem tartott két napig sem. Az összes tiszt urak odajöttek, még az őrnagy ur is és vége volt a sok ennivalónak. Hogy hívták a gazdáját — kérdeztem. D’Mercsa főhadnagy ur, ügyvéd volt civilben. Micsoda egy magyar katona volt az kérem! Hogy szaladt az árokban a kézigránátos ládákkal. Kiabálta, kidobni a kézigránátokat! Ő maga is dobálta őket, csak úgy izzadt leié. Pár olasz mégis beugrált az árkunkba, hogy lőtt a pisztolyával!! Én még olyan gyerek féle voltam, talán 19 se egészen, csak lapultam mögötte. Az Isten áldja meg, ahol van, valahová délre való volt Hunyadba, már nem is emlékszem a városka nevére. Pesten váltam el tőle tizennyolc ősszel, amikor vissza jöttünk a frontról. Megölelt, igen nehezen váltunk el. Na de minek is beszélek annyit, tessék egy kis friss túrót, ebéd után még elmegy, még be is pakkolt, hogy vigyük haza. Olyan szívesen adta, nem lehetett visszautasítani. Aztán elköszöntünk. Később még többször találkoztam vele lent a faluban. Igen derék magyar ember volt, csak a vallása volt: keleti. És ez a "keleti”-ség döntő volt. Egy másik alkalommal Jádremetéből keletre indultam térképezni. Korán reggel indultunk és egyszer dél lett, mire felértünk az 1100 m. magas hegygerincre. Ki is fáradtunk, meg az ebédidő is itt volt. A közelben megpillantottunk egy kristálytiszta vizű forrást, mindjárt le is telepedtünk melléje és falatozni kezdtük a magunkkal hozottat. Odébb, vagy háromszáz méterre egy tagbaszakadt ember terelgette hosszuszőrü birkáit. Pár perc múlva arra nézek megint, látom, hogy közeledik felénk. Hoszszu nyelű fejsze volt a karjára akasztva. Pár pillanat múlva "Adjon Isten jó napot” hangzik mögöttem. Adjon Isten, üljön közénk, kínáltam meg hellyel az üde, zöld fűben. Mi járatban volnának erre felé az urak, tán nincs valami baj? Nincs itt semmi baj — nyugtattam meg. Mert ilyen féle emberek, mint maguk, bizony nem is tudom, hogy jártak-e erre felé — mondja. Hát bizony, körülbelül hatvan évvel ezelőtt járhattak erre felé, amikor ezt a területet feltérképezték, de az a térkép már nagyon elavult és most újat csinálunk, — hogy mindjárt értésére adjam jövetelünk célját. Idegenszerüen, de kifogástalanul beszélt magyarul. Inge ujjai felgyürve, jobb alsó karjára Szent Koronás címerünk, az ezred számával, ahol szolgált, bal alsó karjára egy női fej volt — nem éppen művészi kivitelben — tetoválva kék festékkel. A címer alatt "Jobb karommal védem a hazámat”, e női fej alatt "Bal karommal ölelem a babámat” felírás volt. Hogy hívják öregem? Fazekas Mihály vagyok — kérem. Isten éltesse, de szép magyar neve van, Pesten sokan megirigyelhetnék — tettem hozzá, örülök, hogy még itt fönt is magyar emberekkel találkozom. Nem válaszolt. Ilyen szép magyar névvel csak magyar lehet valaki és ilyen tökéletesen is beszél magyarul! Restelkedve, akadozva megszólal végre: "Keleti vagyok” — kérem. Az nem fontos mondottam, a vallása lehet bármi az embernek, a nemzetisége attól független. Nem tudom, hogy megértette-e, amit mondottam, mert erre a magyarázatomra sem válaszolt. Amint igy beszélgettünk, észre sem vettem, hogy jött, csak leguggolt mellettünk valaki. Oda néztem, idős ember volt, úgy hetven-nyolcvan között. Hosszú, zsíros, fénylő haja a vállára omlott, rövidszáru pipa a szájában, lábszára valami lábszártekerővei volt betekerve. Nem szólt semmit. Kérdezem Farkast, talán nem beszél magyarul az öreg? Keveset, meg nagyot is hall — mondja ő. Mindjárt gondoltam, hogy most végre egy eredeti románra akadtam és meg is kérdeztem Farkastól, hogy hívják az öreg bácsit? Katona Tógyernek — volt a válasz! Ejnye, a keservit, hát miket tanítottak nekem az iskolában! Az öreg Katona Tógyer is az én véremből való! Mindig azt olvastam, hallottam, hogy a magyarok a síkságokat, dombvidékeket és a völgyeket szállották meg, mig a magaslati legelőkön román pásztorok terelgetik nyájaikat. íme, ott a másik hegyen a Fehér, itt a Fazekas és Katona terelgetik. Katona vallását már meg sem kérdeztem, úgy is tudom, mi lett volna a válasz. A nemzetiségét sem. Amint igy tovább érdeklődöm körülményeik iránt, mekkora a legelője, hány birkája van, stb., mondja, hogy éppen a hegygerincéig az övé a legelő, mivel hogy azon túl már Kolozs megye van és az már Virágmezö határához tartozik. Ott a gerincen túl már Erdély van — magyarázza Fazekas. Meghökkentem kicsit, hát erre nem is gondoltam! Hát persze, hogy itt kezdődik Erdély, hiszen Bihar és Kolozs megye határán vagyunk! Még egy kicsit szégyellem is magamban magamat, hogy ez a Fazekas nevű pásztor oktatott ki engem, a térképészt, hogy itt kezdődik Erdély! Persze, persze, ez a hegygerince jut le a Királyhágóra. Igen ám, de a "jelkulcs” csak megye - határábrázolást ir elő, országrész - határ nem létezik, mivel hogy az ország egységes és az országon belül a megye a legmagasabb közigazgatási területegység. Erdély is csak egy tájegysége az országnak, akár a Dunántúl, az Alföld, a Felvidék és valamennyi közül csak a Dunántúl van abban a helyzetben, hogy a Duna határozott vonalakat húz közte és a szomszédos Tájegységek között. Még bent a Térképészeti Intézetben is azt mondták, indulás előtt, hogy megyünk Erdélyt térképezni: én már két hónapja ezen a vidéken térképezek abban a szent meggyőződésben, hogy Erdélyben járok s most az öreg Fazekas nevű román téritett észhez, hogy Erdélyben még életemben nem is jártam, nem hogy térképeztem volna. Ekkor eltünődem azon is, hogy azt a Trianont ránk erőszakolták ugyan és “Nem, nem soha”-ztunk eleget, olvastuk a villamosokon, a munkahelyeken, iskolákban és mégis el tudta tolni a földrajzi fogalmakat és még szakemberek agyába is berögződött, hogy Nagyvárad, Nagyszalonta, stb. Erdélyben vannak. Sőt itt emigrációban is olvassa az Erdélyi Szövetség időnkénti megnyilatkozásait, a sorok között szin tén azt olvasom ki, miszerint ők is Erdélynek tekintik a Nagy Magyar Alföld tekintélyes darabjait. Ezt onnan gondolom, mert kb. egy éve olvastam tőlük, hogy Erdélyben svábok is élnek. Én pedig Ferenc József idejében is úgy tudtam, de még ma is, hogy Erdélyben szászok élnek Szeben, Brassó, Kis- és Nagyküküllő, valamint északabbra Beszterce-Naszód megyében és apró szigetecskékben másfelé is, de a svábság legkeletibb települési helye a Bánság és Szatmárban tizennyolc község. Meg kellett kezdeni a munkát, elbúcsúztunk Fazekas és Katona magyar vérü és nevű "román” testvéreinktől. Fazekas estefelé megleste hazatérésünket és ránk erőszakolt szép, friss levelekbe burkolt kb. két kilónyi juhturót. Ezután pár hétre átköltözködtem a Drágán folyó völgyébe, hogy ott folytassam munkámat. Ez már valóban erdélyi föld volt. Festői szép völgyben zúgva rohant a Drágán a Körös felé. Átköltözködés közben betértem egyik közbeeső falu közjegyzőségébe, ahol a jegyzővel és segédjegyzővel beszélgettem és érdeklődtem a helyi viszonyokról. Nem volna itt semmi baj, mondja a jegy ző, nagyon derék nép ez, csendes, szorgalmas, tisztelettudó, nem rosszabb magyarok, mint románok, csak jó kereset legyen. A háromnegyed részének szebb magyar neve van, mint nekünk, csak a vallásuk okoz nagy gátlást nekik. Itt van egy román pap, az meg f
