Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-15 / 9. szám
VOLUME XI. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1954 SZEPTEMBER. NO. 9. SZÁM. Végveszélyben a magyar kereszténység Szeptemberben vagyunk és az iskolák kitárják kapuikat a gyermekek s ifjúság seregei előtt, hogy a tudomány megszentelt falai közé fogadják, a tanulni, művelődni vágyókat, akarókat. A gyermeksereg kötelességszerüen ül az iskola padjaiba. A 20-ik század általános műveltsége megköveteli mindenkitől, hogy a tudományok alapismereteivel: írás, olvasás, szá molás, természetrajz, természettan, stb. — bizonyos fokig — tisztában legyen. Az iskola közvetiti a tudományok alapfogalmait, azért annak minden ember életében lényeges és fontos szerepe van. mire még érett és idősebb korban is, szives örömmel emlékezünk. Kevés azoknak száma, kik ne szeretettel és őszinte megbecsüléssel gondolnának vissza az iskolára, az iskolában töltött boldog évekre. Idők folyamán külömböző typusu iskolák keletkeztek az egész világon. melyek mindegyikénél egy cél lebegett az iskolatypus megalkotóinak szeme előtt, hogy az minél jobb, fejlettebb, a tudományok elméleti és gyakorlati közvetítésére minél alkalmasabb legyen. A 19-ik század második felétől keyzdve mostanáig, a szabadgondolkozás és szabadelvüség állandóan azon mesterkedett, hogy az iskolát elszakítsa a valláserkölcsös nevelés mindennél fontosabb kötelékeitől. Ez a destruktiv gondolkozás erős tápot talált a vallástalan szocialista tömegek között és sajnos a keresztény államvezetés elég hajlékonynak és ingatagnak bizonyult mindenütt, minek következtében legtöbb országban olyan visszás helyzet keletkezett, hogy a valláserkölcs és tudományos nevelés szétválasztását propagáló 5-K) százalékos szocialista atheista társaság mindig több és több eredményt vívott ki magának, holott beigazolást nyert, hogy a valláserkölcsi alapon működő u. n. felekezeti iskolák, nemhogy alól maradnának az állami iskolákkal szemben, hanem minden téren túlszárnyalják azokat! Hazánkban az iskoláztatás jogát évszázados alaptörvények biztosították. A magyar iskoláknak bölcsői, ugyanúgy mint a legtöbb keresztény államban, a felekezeti, szerzetes iskolákban találhatók meg és mégis már békében a magát "haladott szelleműnek” mondott istentelen társaság állandóan azon fondorlatoskodott, hogy a gyermek és ifjúság nevelésének kérdésében a valláserkölcsi vonatkozásokat visszaszorítva, lassanként az iskolából kiküszöbölje s ezáltal teret nyisson az istentelen, materialista életszemléletnek, mely nem tud szárnyakat adni az ember szellemének és lelkének, hanem az emberi életcélt rideg anyagi vonatkozásokban szemléli és éli! Vesztett háború, kifosztás és kommunista megszállás alatt 1948 augusztusban egy kormányrendelet jelent meg Hazánkban, mely egy tollvonással eltörölte a vallásos felekezeti iskolákat. Hiába volt a magyar nép 95 százalékának minden tiltakozása és'erőfeszítése a felekezeti iskolák megmentésére, a marxi istentelenség elérkezettnek látta idejét annak, hogy halálos csapást mérjen a kereszténységre! ... És ezzel kapcsolatban hallgassuk meg, hogy a börtönben szenvedő martyr Prímásunk: Mindszenty bíboros. 1948 augusztus 10-én kiadott Pásztorlevelében, miket mondott szeretett Híveinek! "Ismeretes, hogy ősi katolikus iskoláink elvételével számos paptanár, 4500 férfi és női szerzetes kivonul az iskolából, melyet rendje, a katolikus társadalom, vagy annak nem egy fejedelmi áldozatosságu tagja, századok folyamán emelt. Melyben nemzedék-sorok tanultak istenes felebaráti szeretet. Egyház és Haza iránti hűséget és előkészültek a földi és örökéletre. Ezért az iskoláért, valamint mások gyermekeiért a maga életét tisztán, szegényesen és engedelmesen éveken, évtizedeken át mindegyikük hősiesen áldozatul hozta. Úgy gondolták, a nagy életáldozat fölséges pillanatában, hogy ez a tanító-nevelő hivatás csak azzal az ásó-kapával szakad meg és ér véget, amely majd porhüvelyüket földdel betakarja. . . . Nem igy történt. Ami történt, ha nem is Isten akarata, mindenesetre megengedése. Megpróbáltatásunknak nem a legkisebbje. . . Értelmi, szivbeli, jellemi tőkéjük nem áll mostanában az ifjúság rendelkezésére. Vannak helyzetek, amikor a lelkiismeret mond megálljt!... Vadócba nem oltanak rózsát, hogy szebb legyen a föld. . . Nem könnyű a nevelői élethivatást az élet delén abba hagyni és felmerül a kérdés: hova, merre? ... Az Egyház szegény, hívei nem gazdagok földi javakban. És mégis segítünk egyetlen falat kenyerünk kel is. Dolgoznak uj tereken addig, mig a jó Isten úgy kívánja ’tőlük. Ők Voltak és maradnak Jézusé, Egyházé, Szent István országáé. A magyar szerzetes tanár- és ez áll a tanító világi papról és szerzetes nővérről is — úgy ide tartozik a magyar életbe, mint az eke, mint a mennyboltra a csillag. mint a koporsó, melyet a földbe sülyesztenek.” Milyen gyönyörű, drámai hangú megnyilatkozása a fenti idézet Mindszenty bíborosnak. . . Igen! Az iskolából kitaszított magyar szerzetes tanárok és tanítók ma más tereken dolgoznak: legtöbbjük súlyos börtönt visel, sokan rabszolga kényszermunkát végeznek! Ártatlan apácák százai mezítelen lábbal, vékony kis rongyokban dolgoznak fagyban, esőben, sárban, hóban és pusztulnak, vesznek! “haladott szellemű” iskolarendezők dicsőségére! És ezt a borzalmas keresztény üldözést: a hétpróbás kommunisták s a Krisztus Egyházának keresztrefeszitésén munkálkodók “fejlődésnek” merik nevezni! Szeptember van, a gyermek és ifjúság özönlik az iskola falai közé. Mennek rab Magyarországon is a kis magyar csemeték, az istentelen iskolába. De mennyi fájdalom és kétségbeesés mardossa szüleiknek lelkét, kik kénytelenek tűrni gyermekeiknek megmételyezését, erkölcstelen irányba való vezetését. Szabadvilágban élő magyarok! Nekünk kell félre verni a haragokat és szüntelenül harsogjuk a világ lelkiismeretébe: Végveszélyben a magyar kereszténység! Az a nép van végveszélyben, mely ezeréven át öntestével védelmezte Nyugatot, a keleti barbárhordák ellen!! Ne feledkezzetek meg erről szabad életet élő népek! És ne feledkezzetek meg erről a szomorú igazságról menekült magyar Édesanyák és Édesapák, hanem neveljétek gyermekeiteket ke resztényi szellemben, hogy felszabaduláskor képzett, jól felvértezett magyar keresztény harcosok térjenek haza, ahol az a nagy és szent hivatás vár rájuk, hogy újjáépítsék Magyarországot!! DR. DOBOLYI LAJOS. vétség azt mondja, hogy erdélyi kérdés van!” Kérdezem hát, melyik oldalon van az elszánt akarat? Nem vagyok erdélyi. Sem tagja az Erdélyi Szövetségnek. Csak zalai vagyok, de szivem Erdélyért dobog, talán jobban, mint az ország bármely más darabjáért. Valószinüleg azért, mert veszélyben van. Talán azért, mert szeretem odavetni magamat, ahol baj van, ahol veszély fenyeget. Erdélyt veszély fenyegeti, de vele együtt a magyarságot, szlovákságot, horvátságot és minden más tőle nyugatra eső népet. Erdély ügye tehát nemcsak az erdélyieké, különösen nem csupán az Erdélyi Szövetségé, hanem a latin kultúrához tartozó összes nyugati népeké, de elsősorban miénk, magyaroké, horvátoké és szlovákoké, azat a Szent Korona ősi népeié. I. ERDÉLY NÉPEI. Isten nem hagyja, ha mi nem hagyjuk! De miért ne hagyná, ha mi hagyjuk! Isten azoknak juttatja Erdélyt, akik jobban ragaszkodnak hozzá! * * * A trianoni világban nőttem fel. Erdélyt csak a tankönyvekből és tanulmányaimból ismertem. Erdélyt Romániához csatolták. A magyarságot mindenféle csalafiatalsággal, névelemzéssel, anyagi ereje gyengitésével igyekeztek eltüntetni. A Csonka-Országban élt az irredentizmus, a “Nem, nem, soha!” Akkor nem féltettem Erdélyt. Most, hogy kb. egy éve megalakult az Erdélyi Szövetség, féltem Erdélyt! Sok hozsannázó cikket olvastam az Erdélyi Szövetség programmjáról, célkitűzéseiről, azóta még jobban féltem Erdélyt! Mert egyik oldalon él a meg nem alkuvó akarat Erdély birtoklásáért, a másik oldalon alkudoznak. E két erő eredője merre fog mutatni? Amazok nem ismernek el semmit, emezek megértenek sok mindent! Erdély nem volt veszélyben mostanáig, most — megítélésem szerint — nagy veszélybe sodródott. Egy köztes megoldás is akkor jöhetne létre, amit az Erdélyi Szövetség nyíltan , tűzött zászlajára, ha két ellentétes egyenlő erejű irányzat küzdene Erdélyért. Az övéké a megalkuvás, a románoké a szilárd akarat. Visoianu igy mondta: “Erdélyi kérdés nincs! Erdély Romániához tartozik!” Az Erdélyi Szö-Nem vagyok erdélyi és hogy e helyen mégis hozzászólok Erdély ügyéhez, azt népeink biztonsága és boldogabb jövője érdekében azon a jogon teszem, mert nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy ismerem Erdély népét, földjét, talán jobban, mint az Erdélyi Szövetség legtöbb tagja. Áldom a sorsot azért, hogy olyan szolgálatba rendelt, amely alkalmat adott nekem Erdély tekintélyes részének völgyeit, bérceit a legrészletesebben megismerni, vele népeit is. A M. Kir. Honvéd Térképészeti Intézetnél teljesítettem szolgálatot abban az időben, amikor a líe hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
