Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-15 / 9. szám

2~ik,ukL “KRÓNIKA” 1954 szeptember. második bécsi döntéssel Erdély északi és keleti része visszakerült a Szent Korona birtokába. Amely­nek azelőtt 1022 éven át megsza­kítás nélkül a tulajdona volt. 1941-ben már a királyhágó vidé­két térképeztem, a Bihar hegység északi lejtőit, a festői Jád- és Drágán völgyét, a környéki feny­ves és bükkös erdőket, a csodála­tosan szép hegyi tisztásokat, a legelőket, utána a Nagyvárad és Nagyszalonta közötti alföldi pe­remvidéket, később Kolozsvártól keletre a Szamos völgyét, a bel­jebb fekvő Páncélcsék és Kolozs­­borsa vidékét, amelyek mind ma­gyarázat nélkül román színekkel vannak festve a néprajzi térké­peken. A térképész felmér és feltüntet mindent, ami föld felületén talál­ható és ábrázolja a hegyidomokat. Bejártam e vidékek összes gyalog­ösvényeit, bármilyen helyeken ve­zettek is. Megnéztem minden kis kunyhót, amelyeket fent találtam a pázsitos legelőkön, beszéltem a 'benne lakókkal, szóval nem ma­radt topografiailag egyetlen hek­tár sem, amelyet ne ismertem vol­na meg. Nem hiszem, hogy az Er­délyi Szövetség bármely tagja ezt állíthatná magáról. Hü tükörképét szeretném ■adni tapasztalataimnak, amelyeket ott szereztem. Adom természetesen térképész bajtársaim tapasztalatait is, akik más területeken szerezték tapasztalataikat s akikkel szerzett ismereteinket az őszi hazatérés után kicseréltük. Azonkívül elő volt írva a tér­képészek számára az “Országleiró Adatok” gyűjtése is, amely tartal­mazta mindazokat az adatokat, amelyek a térképen nem jutottak kifejezésre. Ide tartozott elsősor­ban a néprajz, népjellem-ismeret, stb. Egy szép május-eleji napon ér­keztem meg a jádvölgyi állomás­ra, Hatalmas térképész-ládáimat, melyek műszereket, mérőléceket, müszerlábakon magánpodgyászo­­mat is tartalmazták, a helyszínen szerzett alkalmi munkásokkal vi­tettem a vasútállomással szemben lévő kisvasutállomásra. A kis­vasút a Jád völgyében haladt fel a Bihar hegységbe. A román idők­ben fát szállított le a főállomásra. Most miután az erdőség nagyobb részét a bécsi döntésben Románi­ának Ítélték, az újonnan felfede­zett és feltárt bauxit bányákból az igen jó minőségű bauxitót szállították. Úgy tudtam, hogy tiszta román vidékre érkeztem; meglepett, hogy a kis mozdony vezetőjétől a rako­dó munkásokig mindenki kifogás­talanul beszélt magyarul. Gondol­tam, talán más vidékről való em­­rek, de érdeklődésemre kiderült, hogy mind környékbeli emberek, akiknek a nagyapjuk is itt élt a Jád és a Körös környékén. Figyel­mességük, barátságosságuk, szol­gálatkészségük meglepő volt. Ra­kodás után a kis mozdony prüsz­kölve vonszolta az öt-hat kocsit felfelé. A Jád zúgása, a hegyolda­lakból a kis zuhatagok csobogása idegmegnyugtatóan hatott. A hegyoldalak fenyői, fehér törzsű nyárfái, lent a folyó és a kis vasút mellett a tőből szerteágazó gyer­tyánfák festői képet tártak elénk. Végre, másfélórai ut után megér­keztünk Jádremetére. A lombok közül két kis fazsindelyes torony kandikált ki. Egyik a gör. kath., másik a gör. keleti templom. Ez a festői kis falu kb. három -kilo­méterre feküdt a “bécsi” határtól. Megérkezésemkor a kis vasút állomáson a csendőrőrs - és a határvadászőrs parancsnoka, mint két szobor álltak egymás mellett, csak a kakastoll lengedezett az enyhe tavaszi szélben. A kakastoll előtt a csendőr kalapon ott ragyo­gott a Szent Korona Országainak címere a felírással: “Királyért, Hazáért.” Eléjük álltam, fogadtam kemény tisztelgésüket és jelentke­zésüket. A csendőrőrs parancsno­ka mindjárt szállásomra vezetett. Legnagyobb meglepetésemre a görögkatolikus pap házába, aki rendkívül szívélyesen, mint régen hívták. Olyan kiválóan és magya­rosan főzött, hogy bármelyik du­nántúli, vagy alföldi háziasszony­nak dicséretére vált volna. A görögkeleti románoknak nem volt papjuk helyben, hanem vala­honnan messziről jött havonta egy szer istentiszteletet tartani. De vasárnapokon, amikor nem jön görögkeleti pap — kérdeztem — akkor azért a görögkeletiek is el­mennek az ön istentiszteletére? Ó dehogy, nem jönnek — válaszolta az öreg Főtisztelendő, — pedig sokszor hívtam őket, mert a szer­tartás egy és ugyanaz. Csupán csak az a külömbség, hogy mi i szertartásban a “Spiritue” (Szent­lélek) szót olvassuk, a görögke­letiek meg a “Duch” szót. Mind­kettő egyformán a Szendéiket je­lenti, de ők azt kívánják, hogy én értékelték. Ezt a gyönyörű vidéket négy hónapon át átbarangoltam, min­den fájára, bokrára, a tetőkön lévő eszténákra, az emberekre, arcokra tisztán emlékszem. A falu mellett emelkedett egy igen magas kopár oldalú hegy. Birkák, kecs­kék járták. A teteje hepe-hupás volt, ritkás facsoportokkal. Mun­kásaimmal beléptem egy kis házi­kóba, amely birkákat, kecskéket éjszakára elzáró karámmal volt körülvéve. Adjon Isten jó napot! Köszöntöttem be. Hozta Isten szá­zados urat! Hallottuk ám, hogy itt lent van a faluban, gondoltuk, hogy majd erre mifelénk is elve­tődik. Szóról-szóra igy van, vála­szoltam. És hogy a dél itt ért ben­nünket, itt megebédeltünk, mert bi zonyára találunk ivóvizet. Ahol m k maqijarsacj' es a nemetseg altat legalább 60f vagy annál nagyobb szazatokban bakóit terük be*. , , i fl románság által 60, iragy nagyabb százalékban la­­kott terítetek E2D ELY V:.--• \;:r-.JlLliu! A ^ /i* 60, vagy nagyobb százalékban magyar eredeti, h magyarnevá, görög szertartási romai katholi­kus románok, ak/k a magyar nyelvet is egyaránt jól beszélik-' , »••+»»** 1990-ben Becsben megvont határvonal. várt vendéget fogadott. Nyolcvan év körül járt az öreg ur. A csendőrörsparancsnoknak négy­­szemközt aggodalmamat fejeztem ki, amiért a román papnál készített elő nekem szállást. De ő meg­nyugtatott. A berendezkedés, az úti fára­dalmak kipihenése után kezdtem csak megismerkedni a ház népé­vel. Az öreg papon kívül még a házvezetőnő képezte a “házané­­pét”, aki, mint megtudtam a pap özvegyen maradt mennye volt. Az első ismerkedési beszélgetés közben kisült, hogy az öreg román pap nagybányai származású ma­gyar volt. A teológiát Esztergom­ban végezte, amire igen büszke volt és kedves élményét elmesélte. Később papi hivatását Szatmár, Szilágy és Bihar-megyékben vé­gezte. Mennyét és házvezetőnőjét Győrffyné Szilágyi Erzsébetnek is olvassam a “Duch” szót,, amit én nem tehetek meg, mert a szer­tartás szövegén nem változtatha­tok. Azt, hogy mi a római egyház­hoz tartozunk, — ami lényeges külömbség volna — nem kifogá­solják, csak a “Duch” szót. Mint említette, a görög keleti pap is szí­totta az ellentétet és óvta híveit a gör. kath. istentisztelet látogatá­sától. A görögkeleti vallást romá­nabbnak tartották a görög szer­tartási! róm. katholiküs vallásnál. Bár a görögkatolikusok románok­nak tartották magukat, a görög­­keletiek szemében nem voltak iga­zi románok, hanem olyan félma­gyarok! A falu központja mégis Fónagy kereskedő boltja és vendéglője volt, ahol főleg szombaton ,és va­sárnap, fizetés után volt nagy élet. A román pénz után az ezüst egy, két és öt pengősöket igen nagyra emberek, állatok élnek, ott kell lenni jó víznek is, toldottam meg a szót. Hogyne volna kérem. Ép­pen juhturó készítéssel foglalko­zott a család. Egy órácskát maradunk, aza­latt megebédelünk, kifújjuk ma­gunkat, aztán megyünk tovább. Mi a neve a tanyának? Kérdez­tem. Nincs ennek — kérem — kü­lön neve, hát csak az én nevem­ről hijják, úgy a többieket is. Sza­bad a nevét — mert valószínűleg rá kerül a térképre, — hogy fel­jegyezzem. Fehér András vagyok — kérem. A nagyváradiaknál szolgáltam a háború idején, lent az olasz fronton, később a temes­váriakhoz kerültem. Tiszti legény is voltam. Olyan jó dolgom sose volt. Minden két hétben érkezett csomag a gazdámnak, tele jó ha­zaival, kolbásszal, szalonnával. Ettem belőle, amennyi belém fért.

Next

/
Thumbnails
Contents