Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-08-15 / 8. szám
1954 augusztus. “KRÓNIK A” 9-ik OLDAL Látomás vagy álom? A halál keskeny mesgyéjén jártam . . . Ilyenkor az ember vissza és előre tekint. .. Életem hazámért, lelkemet Istennek ajánlottam, S már mindegy volt, hogy utam merre visz. Repült a lelkem át a tengeren, Tágas mezők, folyók, erdők és kék hegyek felett ... Végre széles útra lépek, mely egy várkastélyba vezet, Körülöttem idegen emberek . . . Idegenek s mégis ismerősök: Regék, mesék, régi világ életre kelt hősei. Sodortak, vittek magukkal; némán, szótlanul, A kanyargós utón fel, a cél felé. Széles márvány lépcsők, aranyos oszlopok, Ritka délvirágok, csobogó kutak; Szembe velünk nagy úri népek, Drága ruhák, bársony és brokát, Csillogó ékszerek, pazar fény, Díszbe öltözött testőrök, katonák. Egy főúri nő felém tart, Haja arany, szeme az ég színe. Bibor palást borítja ruháját, Fehér selyem kötényében nyíló piros rózsák . . . Leborulok elé, felnézek reája S akkor látom fején a dicsfény-övezte koronát. 1 1 Megszólal, hangja ezüst hárfa, tekintete szelíd biztató: "Látom a szivedbe vésve egy csonka ország képe, Fajodnak minden buja, szenvedése, — Áldozatodnak még nincs itt az ideje. — Menj vissza népedhez, mely enyém is volt, Add át üzenetünk, mi veletek vagyunk. — István, Imre, László, Margit és én magam, — Nagy-Magyarországért huzgón imádkozunk. Mondd meg nemzetemnek: reményét ne vesztse, Higyjen ISTENT, KRISZTUST, fajtáját szeresse .. . A feldúlt hon újra épül, lesz még a magyarnak otthona, A templomokban hála-ének zendül, Isten dicséretét zengi az orgona. Piros-fehér-zöld lesz a magyar szin újra, Kettős kereszt hármas halmon, a négy folyó, angyal és korona . . .” • • • Ma sem tudom, látomás vagy álom? Szent Erzsébet biztatása a fülembe cseng .. . Érzem, hogy a hétszinü szivárvány Hirdetni fogja még a békét hazám felett. RÓNAY ALADARNÉ. És mit nekik beszélt, készséggel hallgatták, mert nyelvök teljesen magyar volt, úgy, hogy kölcsönösen megértették egymást. Pogányok voltak még, de bálványokat nem imádtak. Földet nem miveitek, egyedüli gazdaságuk nyájaikban állott; ló-, farkas- és efféle húst ettek, lótejet és vért ittak. Tudták a régiek hagyományaiból, hogy nyugat felé vannak rokonaik, de hogy hol? merre? azt nem. Országuk szomszédos volt a tatárokéval. Ezek nem bírván velük, társaikká fogadták őket s ők részt vettek a tatárok hadjárataiban. Meglelvén népünk rokonait, Julián visszatért, mert attól félt, hogy meg talál halni s fáradozása kárba vész. Hazafelé szárazföldi utat választott; áthaladt a kegyetlen mordvánok (mordvinek), az oroszok és lengyelek országán, mig végre száznyolcvankilenc napi ut után, 1237 december 27-én haza érkezétt. Nagy-Magyarország Julián leírása szerint az Etil, vagyis a Volga mellékén terült el s hihetőleg már előbb is szolgált a magyarok lakóhelyéül. E vidéket Baskiriának is nevezik XIII. századbeli utazók; azért jelenlegi lakóiban, a baskirek-ben, némelyek a régi magyarok eltörökösödött utódait vélik fölismerni. A mongol áradat következtében e vidékre mind több és több török törzs vetődött, a melyek közöt a magyarok lassanként eltűntek. Pedig még a XIV., sőt még a XV. században is szó van róluk. A pápák missionáriusokat küldöttek hozzájuk, Mátyás király pedig értesülvén szorult helyzetükről, őket az országba akarta telepíteni. Fájdalom. szép és nemes tervét a nagy király nem valósíthatta meg. A 19-ik században a lelkes Körösi Csorna Sándor utazott Ázsiába, hogy fölkeresse a magyarok nyomait. Fáradozása természetesen sikertelen volt. A későbbi utazók: Reguly Antal (f 1858.), Pápai Károly dr. (f 1893.) s Munkácsi Bernát dr., a Magyar Tudományos Akadémia a részben a [kormány támogatásával a vogulok és osztjákok földjén tettek tanulmányokat, még pedig Reguly a 40 -es években, a két utóbbi hazánkfia 1887^88-ban. Ök már nem az ázsiai magyarokat keresték, hanem a hozzánk legközelebb álló rokon népeket látogatták meg, hogy nyelvöket, költészetüket, vallásukat, szokásaikat s életmódjukat tanulmányozzák. Meddig laktak őseink Lebedia Bikjain s mikor költöztek onnan Atelközbe? határozottan meg nem mondhatjuk. De a kozárokkal való szövetségüket tekintve valószínűnek kell tartanunk, hogy huzamosabb ideig tartózkodtak a Don S a Dnjepef folyók mellékein. Konstantin császár állítását, hogy csak három évig laktak ott, nem tartjuk elfogadhatónak. Atelközt hihetőleg a IX. század elején, minden esetre 838 előtt szállották meg a magyarok. Mert ebben az évben már az Al-Dunánál jelennek meg, hogy a bolgárok hívására utjokat állják a szökni akaró görög foglyoknak, kiket Krum, a bolgárok fejedelme, Drinápoly elfoglalása után magával hurcolt s a Duna bal partján megtelepitett volt. A bolgárok bajosan fordultak volna hozzájuk, ha nem laknak vala közelökben. 862-ben már messze nyugaton kalandoznak csapatjaik: Németország keleti határait pusztítják, amit bizonyára inkább tehettek Ateközből, mint a távolabb fekvő Lebediából. Atelközi lakásukról s akkori életmódjukról régibb följegyzések ajapján érdekesen ir Ibn Roszteh, a X. század elején élt arab geográfus: A "besenyők és eszegel bolgárok földje közt terül el a magyarok (modsgarije) első vidéke. A magyarok török fajú nép. Fejedelmük 20,000 lovassal indul ki hadjáratra; neve kendeh. E név különben csak fő-királyukat illeti, mert tulajdonképeni uralkodójuk neve dsila (dsula). Minden magyar követi a dsila parancsait, akár támadó, akár védő hadakozásra szólitja fel őket, vagy akármi egyebet parancsol nekik. Sátrakban laknak, helyről-helyre költözvén a legelő bőség után. Földjük terjedelmes; egyfelől a római (Fekete-) tengerhez ér, melybe két folyójuk ömlik; az egyik ezek közül nagyobb a Dseihun-nál. (Oxus.) E két folyó közt vannak a magyarok szállásai. A téli idő beálltával a közelebb lakók egyik vagy másik folyóhoz vonulnak s ott halászgatnak, mig a tél tart. A magyarok területe fában, vízben bővelkedő; talaja nedves, de van sok szántóföldje is. A magyarok valamennyi szomszéd szlávokon uralkodnak, súlyos adót vetnek rájok s úgy bánnak velők, mint hadi foglyokkal. Vallásukra nézve tüzimádók. Meg-megrohanják a szlávokat s a kiket közülök foglyul ejtenek, azokat a tengerpart mentében a római (Fekete )tenger egyik kikötőjébe, Karchba (Cherson, a Dnjeper torkolatánál?) hurcolják. Mondják, hogy a kozárok hajdan a magyaroktól s más szomszédos népektől való félelmükben sáncokkal kerítették el magokat. Midőn a magyarok Karchba érkeznek, a rómaiak (vagyis a görögök) eléjök mennek; a magyarok alkuba bocsátkoznak velők, átadják foglyaikat és cserébe görög kelméket, szőnyegeket és egyéb görög árukat kapnak.” Nem akarunk e helyen bővebb fejtegetésbe bocsájtkozni, mert egy és más adatára >az arab írónak később úgyis visszatérünk. Csupán arra hívjuk fel olvasóink figyelmét, hogy Ibn Roszteh, illető-leg az az iró, kinek müvéből adatait mentette, a magyarokat mint monarchikus szervezetben élő népet ismerte. Ez is mutatja, hogy az általunk idézett leírás csakis az atelközi magyarokra vonatkozhatik. Atelközi tartózkodásuk idején ugyanis nagy fontosságú, a nemzet egész jövőjére kiható esemény történt; t. i. az eddig törzsekre oszlott s csak lazán összefüggő nemzet közös fejedelmet választván, szorosabban egyesült. A fejedelem-választás a kozár khagán tanácsára történt, ki már Lebediában szövetséges viszonyban állott a magyarokkal s első vajdájukat Lebediász-t, hogy szorosabban magához csatolja, előkelő kozár nővel házasította öszsze. A házassághoz fűzött remények azonban nem teljesedtek, mert gyermektelen maradt. A magyarok Atelközbe szorittatván, a kozár khagán azon volt, hogy továbbra is föntartsa velők a szövetséges viszonyt; másrészt belátta, hogy ellenségeikkel szemben nem léphetnek föl nagyobb erővel, ha ezentúl is több vajda parancsainak hódolnak. Magához hivatta tehát Lebediász-t, mert szándéka volt, hogy öt mint értelmes, vitéz férfiút, ki úgyis első a vajdák között, a magyarok fejedelmévé tegye. Lebediász megköszönte a khagánnak iránta való jóindulatát, de a neki szánt méltóságra magát képtelennek mondván, maga helyett Almos vajdát, vagy annak fiát Árpádot ajánlá fejedelmül. A khagánnak tetszett az ajánlat. Követeket küldött tehát Lebediász-szal a magyarokhoz, kik is azokkal értekezvén, a magyarok jobbnak látták, hogy inkább Árpád legyen a fejedelmök, mintsem atyja Álmos. Árpád férfikora virágában állott, Álmos pedig már hajlott korú férfiú volt; különben Árpád vitézség és értelem dolgában atyját s a többi vajdákat messze fölülmúlta. Kozár szokás szerint tehát pajzsra emelték őt s kitörő lelkesedéssel fejedelmükké kikiáltották. így adja elő az első fejedelem választását Konstantin Porphyrogenitus császár, ki Árpád fiának, Zoltánnak vagy Zsoltnak volt a kortársa s teljes hitelt érdemlő kútfő. A nemzeti hagyomány azon ban, melyet krónikáink tartottak SEGÍTSÜNK A DUNAI ÁRVÍZKÁROSULTAKON! A dunai nagy árvíz károsultjaitól Magyarországról egyre nagyobb számban érkeznek a segélykérő levelek. Sokan mindenüket elhagyva, hajléktalanul, vagyontalanul maradtak és legnagyobb szükség van testvéri segítségre. Kérjük, küldjön mindenki legjobb képessége szerint ruhát s minden más megengedett segítséget, annyit, hogy aki kapja másokon is segíthessen. Isten áldása, testvéreink hálája lesz érte velünk!
