Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-08-15 / 8. szám
10-ik OLDAL' “KRÓNIKA" 1954 augusztus fönn, nem Árpádot, hanem Almost mondja a magyarok első fejedelmének. Álmos ögyek-nek (Ugek) és Emesé-nek volt a fia. Mielőtt világra jött volna, anyja csodálatos álmot látott. Úgy tetszék neki, mintha sas ereszkednék reá, ágyékából pedig folyóvíz eredne, mely messze földre elfolyik. Az álomfejtők Emese álmát úgy magyarázták, hogy dicső királyok származnak tőle, kik távol idegenben szaporodnak el. Álmos, ki ez álomtól kapta nevét, a krónika szerint testi lelki javakkal bőven meg volt áldva: ékes, barna ábrázatu, nagy fekete szemű, karcsú termetű, a mellett kegyes, bőkezű, bölcs és vitéz. Érett korra jutván, hatalmasabb és bölcsebb vala a magyarok többi fejedelmeinél, úgy hogy az ország minden dolgát az ő tanácsával és segedelmével intézték el. Szűknek találván ázsiai hazájukat, a hét magyar vagyis a fejedelmi személyek; Álmos, Előd, Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm — közös akarattal elhatározták,, hogy Pannóniába költöznek, melyről hallották, hogy az valamikor Attiláé, Álmos ősapjáé volt. Mielőtt azonban útnak indultak volna, Álmost vezérökké választották, igy szólván hozzá: “E naptól fogva te lészsz a mi vezéíünk, parancsolónk; bárhová vezessen is a sors, mi követni fogunk!" Azután megmetszvén karjukat s kicsepegő vérüket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátván, mege rősiték esküjöket, melyet egymás között tettek. Megesküdtek pedig arra, hogy mindig Álmos nemzetségéből választanak fejedelmet; hogy a mit közös erővel szereznek, abban mindegyiköknek legyen része; hogy szabad akafatjokból választván Álmost urokká, a vezér tanácsából s az ország tisztjéből sem maguk, sem fiaik soha ki ne rekesztessenek; hogy a ki hűtlenné lenne a vezérhez, vagy meghasonlást támasztana a vezér és atyjafiai között, annak vére folyjon, mikép az ő vérök omlott esküjök alkalmával; s végre, hogy ha Álmos.vagy a többi vezér utódai közül valaki esküjét megszegné, örök átok legyen rajta. Atelközben a magyarok már harcban edzett, hires nemzet vajának. Karjuk erejét főleg a közellakó szlávokkal éreztették, kiket minduntalan megtámadtak. Ily támadás emlékét hazai krónikáink is megőrizték, a melyek szerint a Pannóniába készülő magyarok útközben Kiev falai alatt legyőzték az oroszok és kunok egyesült seregét s az oroszokat hódolatra kényszeriték; ily támadásra célóz Nesztor, az orosz krónikás, azt írván róluk, hogy "elvonultak Kiev mellett, a magas part mentén, melyet ugor-hely-nek neveznek s a Dnjeperhz érve, sátoros szekerekben tanyáznak vala." Hirök-nevök egyre emelkedék. 892-ben Arnuf császár hívására Szvatopluk országát pusztítják, 894-ben pedig, mint a görög császár szövetségesei a bolgárok ellen harcolnak. A bolgárok egy része 678-ban Asparuch vezérlete alatt kelt át a Dunán, az egykori Moesiába; hahalma alá vetette az ott lakó szlávokat s megalapította a Duna és a Balkánhegység között elterülő s ma is fönnálló Bolgárországot. Királyaik minduntalan háborgatták a keleti birodalmat, sokszor csekély okból támadván reá. így tett 894-ben Simon király is, ki bolgár kereskedőkön esett sérelmekért nem kapván elégtételt, betört a birodalomba, a császáriak ellene küldött hadait szétverte, a vezéreket mind egy szálig leölte, a kezeibe került kozár testőröknek pedig levágatta az orrukat s- igy küldte őket vissza Konstantinápolyba. VI. Leo császár, a kit “bölcs” melléknévvel tisztel meg a történet, e barbár eljáráson felbőszülve, Nikétász Szkléroszt hajókon az Al-Dunára s onnan gazdag ajándékokkal a magyarokhoz küldé, hogy velük a császár nevében a bolgárok ellen-szövetségre lépjen. Nikétász Árpáddal és Kurszán-nal, a magyarok vezéreivel tanácskozván, csakugyan szövetségre bírta őket s miután kezeseket vett tőlük, hazatért. Leo császár erre hajóhadát tengeren az Al-Dunára küldé, szárazföldi seregét pedig a bolgár határra. Mielőtt azonban megtámadta volna Simont, még egyszer békét ajánlott neki, de Simon erről hallani sem akart s börtönbe vetette a császár követét. A magyarok a kötött egyesség szerint Árpád egyik fiának Liuntiná-nak (Levente?) vezérlete alatt csakugyan a Duna partján termettek. A bolgárok, hogy átkelésöket megakadályozzák, erős kötelékeket feszítettek ki a Duna jobb partján. De a görög hajóhad egyik kormányosa, a vitéz Barkalász Mihály, harmadmagával partra ugrik, a köteleket kardjával szétvágja s utat tör a magyaroknak. Ezek elárasztják egész Bulgáriát, három csatában megverik Simont, ki betörések idején a del felől támadó görögökkel volt elfoglalva, s őt Disztra várába (ma Szilisztria a Duna jobb partján) szorítják. Simon most békéért könyörög, mire a császár visszavonta seregeit. A görögöktől nem kellvén tartania, a ravasz bolgár király a magyarok ellen fordult s nagy részöket levágta. Ugyanakkor a besenyőkkel, a magyarok régi ellenségeivel is szövetkezett, akik megtudván, hogy Árpád hadával másfelé kalandoz, rátámadtak az Atelközben maradt magyarokra s őket irgalmatlanul felkoncolták. Csak kevesen menekülhettek meg a bolgárok bosszúja s a besenyők dühe elől. Midőn Árpád vitézeivel hazatért, a pusztulás szomorú képe tárult föl előttük. Megölt kedveseik s földük tanyák látásán bosszúra hevültek, de a kettős és náloknál sokkal számosabb ellenséggel kikötni nem tartották tanácsosnak. Inkább elhaározták, hogy a besenyők szomszédságából elköltöznek oly vidékre, a hol tőlük biztonságban lehetnek. A Szvatopluk ellen intézett hadjárat alatt, sőt már 862-iki kalandozásuk idején, alkalmuk volt megismerkedni a Kárpátok alján elterülő, nagy folyoktól öntözött, szép rónasággal. Tudták, hogy gyér a lakossága s hogy ennélfogva keményebb ellenállástól nem igen kell tartaniok. Elhatározták tehát, hogy ide költöznek s elhatározásukat nyomban tett követte. (Folytajuk.) KRÓNIKÁS A * Hét északeurópai országon keresztül volt alkalma utazni nemrég e sorok írójának. Hét királyságon és egy köztársaságon Hat országban pezsdülő üzleti élet s nagy köz- és magán-épitkezések, a közéletet a szilárd állandóság, a jövőbe vetett bizalom jellemzi, amelyet nyomon követ a tisztes, polgári jólét szemmel látható fokozódása, holott ezeken az államokon borzalmasan szántott végig tiz évvel ezelőtt a háború minden eszköze, a romokat még mindig nem tudták teljesen eltakarítani. Egyetlen államban mutatkoznak már csak a bizonytalanságot, az elégületlenséget kisérni szokott su lyos jelenségek, úgy a közéletben, mint az üzleti életben, a dolgozók, munkások, köz- és magántisztviselők — nyomorúságos fizetésében, olyan országban, amelyet földrajzi helyzete, minden természeti kinccsel bőségesen meg áldott földje arra utalna, hogy ott valóságos Kanaán legyen. A hét országból hatba bőségesen ömlött segítségképpen az amerikai aranyfolyam, legbőségesebben éppen abba, amelyben a legkevésbbé rendezettek a viszonyok és épben ebben az országban fogadják az álmélkodó amerikai turistát feliratok: "Amerika menj haza!” (Akik elestek érettük, azok maradhatnak! ) Talán hozzá kell fűznöm, hogy a hét ország közül hatban koronás király áll az ügyek élén, a hetedik, az köztársaság, éppen az, amelyben a legkevésbbé mennek rendben a dolgok és talán nem fölösleges kiemelni, hogy öt országban úgynevezett munkáspárti a kormány, a hetedikban — Angliában — a munkáspárt oly nagy számban van képviselve a törvényhozás mindkét házában, bogy jogos kívánságait semmiképp sem mellőzhetik — nem is akarják mellőzni. Kérdezze meg azonban az utas, hogy a nép mit szól a királyaihoz, illetve nem is kell megkérdje, láthatja, hallhatja: Láthatta, hogy pld. Anglia népe mily lázas várakozással készült királynője fogadtatására, aki világkörüli körútjáról volt hazatérőben, láthatta a vidékről beözönlő tömegeket, a feldíszített üzleteket, hallhatta a lojalitás megnyilatkozásait, melyekben a munkáspárti vezérek is tultettek egymáson. Láthatta továbbá, hogy még Belgiumban is mily spontán tisztelet fogadja az ország minden részében az ifjú uralkodót, a stabilitás megtestesítőjét. Egyúttal el kellett ismerje, akármennyire köztársasági érzésű is volt, hogy pld. Hollandiában milyen rajongó szeretettel övezik körül a fiatal királynőt és négy leánykáját. Norvégiában mindenki fekete karszalaggal gyászolta Martha trónörökösnőt, az pedig már az amerikai utas előtt is ismeretes kellett legyen, hogy a dán és svéd királyi család mily hallatlanul népszerűek még a munkástömegeknél is. Szürke minden teória, az úgynevezett népi demokráciáról szóló teória is az; ami jó Amerikában, Svájcban, az esetleg végzetes le-KRÓNIKÁNAK hét másutt. Erről tesznek tanúbizonyságot nemcsak az úgynevezett feudális királyságok polgárai is, akik élvezik a demokrácia min den előnyeit, annak hátrányai nélkül, de az ellenpróbát is megkaphatjuk azokban az országokban, amelyekre sokszor éppen a mi segítségünkkel ráerőszakolták a köztársasági államformát. Hogy. ezekben az utóbbiakban a kommunizmus még nem került uralomra — holott a hat királyságban a veszély egyáltalán nem fenyeget — az nem az úgynevezett széplelkek érdeme, hanem olyan tényezőkké, amelyekkel a "széplelkek” szintén kikezdenének, ha tudnák: Az Egyház, az egyházak az időtálló, minden támadást kibíró, minden támadással szemben nyitott mellel kiálló hatalmas védőgátak. ezeknek szilárdságán múlik kultúránk, társadalmi rendünk fennmaradása, a hitvallási érzés és a legitimizmus, csakis ezek tarthatják vissza és fogják is viszszatartani a vörös áradatot. * * * Igenis, a legitimizmus is. amelyről Trevor-Roper, a nagy tekintélynek örvendő NewYork Times munkatársa e héten kifejtette, hogy Amerika azt már elavultnak tekintette az úgynevezett wilsoni ideák megvalósítása idején és ennek a jegyében segített megszüntetni a Rajnától keletre egész csomó ősrégi királyságot. A cikkíró szerint, most már belátják, hogy az a kárhozatra Ítélt rendszer egyáltalán nem volt elavult, a megszüntetése okvetlen magával kellett hozza a totalitarizmus rendszerek minden csapását és ez a beismerés már valamit jelent, még akkor is, ha cikkíró nem meri még bevallani, hogy kik okozták az első világháborút és azért a felelősséget teljesen a központi hatalmakra hárítja. Kissé kellemetlen volna beismerni a demokráciák nagy demokrata szövetségesének, Oroszországnak a bűnösségét, amely a szerbek mellé állott, a cárizmusért lelkesedő franciákról is hallgatott, de kezdetnek már ez is valami. * * * Sajnos még hosszú ut vezet a teljes felismeréshez, még hosszabb ahhoz, hogy ennek a felismerésnek teljes konzekvenciáit is levonják. Csakis ezért jelenhetett meg ugyancsak a N. Y. Timesban Peter Zenki "csehszlovák” menekültríek egy siráma arról, hogy az 1938-as müncheni paktum, amely Hitlernek adta Csehország németlakta részeit, mennyivel súlyosabb csapás volt az emberiségre, mint a mostani genfi paktum, amelyben a vörösöknek adták Indochina jelentékeny részét. A jeles száműzött arról beszél, hogy államát a wilsoni elvek értelmében alakították meg, — arról nem beszél, hogy mikor és hol kérdezték meg a magyarokat, németeket, lengyeleket, ruthéneket, szlovákokat, hogy akarnak-e a "csehszlovákok” lenni —, azután a vitéz cseh hadseregről zengedez, — amely Pane Zenki (mily ősi szláv név) szerint segített legyőzni a németeket és kész lett volna a müncheni paktum idején is harcolni, de azzal
