Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-08-15 / 8. szám
I 8-ik OLDAL "KRÓNIKA” 1954 augusztus A magyarok Lebediában és Atelközben Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában.., Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Szeretném harsogni kétkedők fülébe, Szeretném égetni reszketők leikébe, Lángbetiikkel Írni véres magyar égre: Ez a hit a fegyver, hatalom és élet, Ezzel porba zúzod minden ellenséged, E jelszót ha írod lobogód selymére, Ezzel megválthatod minden szenvedésed, Ezt ha belevésed kardod pengéjébe, Halottak országát feltámasztod véle. Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted, Munkás, ki ezt vallód, boldog jövőd veted, Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved. Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél, Polgár, ki ezzel élsz, uj hazát szereztél, Magyar e szent hittel, mindent visszanyertél, Mert a hit az erő ! Mert aki hisz, győzött. Mert az minden halál és kárhozat fölött Az élet Urával szövetséget kötött. Annak nincs többé rém, mitől megijed jen, Annak vas a színe minden vésszel szemben, Minden pokol ellen, mert véle az Isten! Annak lába nyomán zöldül a temető, Virágdíszbe borul az eltiport mező, Édes madárdaltól hangos lesz erdő. Napsugártól fényes lesz a hú za tája, Mézes a kenyere, boldogság tanyája, Minden nemzetségén az Isten áldása. Magyar! te most árva, elhagyott veszendő, Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, Magyar! legyen hited s tied a jövendő. Magyar! legyen hited és lészen országod, Minden nemzetek közt az első, az áldott, Isten amit néked címeredbe vágott. Szived is dobogja, szavad is hirdesse, Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este, Véreddé hogy váljon az ige, az eszme : Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek-egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! PAP-VÁRI ELEMÉRNE. Dr. Szalay József "A Magyar Nemzet Története” cimü müvét a jelén század elején Dr. Baróti Lajos átdolgozásában a budapesti Lampel Robert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. könyvkereskedés adta ki. E hatalmas műből szószerint közöljük a következő fejezetet. ■ A nyelvtudomány, ha földeríti is t'öbbé-kevésbbé a magyar nép eredetét s más népeknek reá gyakorolt művelő hatását, de nem világosit fel legrégibb viszontagságairól. A történeti adatok csak a IX. századon innen tünedeznek föl sűrűbben, régibb időkből alig akadunk egy-két nyomra s ezekből is kétséges, ha vájjon őseinket illetik-e? A legrégibb nyomot Herodotnál (V. század Kr. e.) vélik föltalálhatni a tudósok. A történetírás atyja ugyanis a Tanais-on (Don) túl fekvő népek közül a jürkák-at is említi, a kiknek neve tökéletesen egyező á későbbi jugor, ugor, jugri, ugri, uher, vagyis a magyarok nevével. A jürkák — úgymond Herodot — vadászatból élnek, melyre nemcsak a kutyájokat, de a lovukat is magukkal viszik. A ló be van tanítva arra, hogy hason feküdjék. A vadász valamely fáról lesi a vadat; ha megpillantja, rálő, aztán lóra pattan s kutyájával üldözőbe veszi. Egy másik nyomot Jordanes, a gót történetiró (VI. század Kr. után) őrzött volna meg számunkra a hunugorok-ban, kiktől jön a prémekkel való kereskedés s kik nem egy népet megfélemlítettek már.” Mindez azonban kevés és hozzá kétes is, úgy hogy nem igen építhetünk reá. A IX. században végre oszlani kezd a múlt homálya s a történelem világa rávetődik népünkre is. Akkoriban már elhagyta volt ősi lakóihelyét. Mikor távozott el onnan s mi bírta rá, hogy rokonaitól megválva, nyugatra költözzék? — ez iránt nem világosítanak fel bennünket a ránk maradt történeti följegyzések. Lehet, hogy túlnépesedés volt oka kivándorlásának; lehet, hogy más népek szorították, de lehetséges az is, hogy a nomád népek kóborlásra való hajlama ösztökélte, hogy útra keljen. Ősi hazájuk, mint láttuk, a Káspi-tenger, az Ural-hegység s az Aral-tó közti puszta vidéken volt. Innen kivándorolván, elsőben is a Volga s az Ural folyók mellékén tanyázhattak, a hol a későbbi Nagy-Magyarország ' terült el, melyről XIII. századbeli utazók emlékeznek. Majd tovább vonulnak innen is és a Don és Dnjeper közén, a Fekete-tenger északi part jain települnek meg, azon a vidéken, melyet Konstantin Porphyrogenitus császár, a ki 950 körül irt róluk, Lebediá-nak nevez. A császár tudomása szerint Lebediasz (Előd?) nevű vajdájukról nevezték el ig'y, mert legtekintélyesebb volt a törzsek fejei, vagyis a vajdák között. Lebediában egy hatalmas népnek, a kozárok-nak kerültek közvetlen szomszédságába. Ezek a VII. század óta jutottak nagy hatalomra, úgy hogy a bagdadi kalifák s a byzanczi császárok egyaránt keresték fejedelmöknek, a khagán-nak barátságát. A VIII — IX. században a kozár nép volt a legtekintélyesebb nép a Feketetenger mellékén; a Kaukázustól a Közép-Volgáig s a Káspi tengertől — melyet az egykorú arab irók kozár-tengernek neveznek — a Donig ért a hatalmuk. A magyarok azonban ki mertek kötni velők is. A kozárok árkokat húztak ellenök, utóbb azonban jobbnak látták barátságot és szövetséget kötni velők s nem is bánták meg, mert a magyarok híven segiték őket minden háborújukban. A kozároktól északra, a Volga és Káma folyók mentén, egy más hatalmas birodalom: a volgai bolgároké terült el. Gazdag nép volt ez, mely a kozárokkal s az északra lakó oroszokkal élénk kereskedést folytatott. A bolgárok Mohammedán-hitüek valának s ezt a hitet vallották a kozárok is, a kik között azonban keresztények, zsidók és pogányok is akadtak fölös számmal. Mind a két nép aránylag müveit: földmivelést, kereskedést üz s falvaikban, városaikban mecsetek és iskolák vannak. A velük való érintkezés kétségkívül művelő hatással volt a magyarokra. Észak-keletre, az Ural és Volga között, a harcias besenyők tanyáztak, kikkel a kozárok mindun tálán háborúskodtak. Egy ízben a besenyőktől északra lakó uzokkaí vagy kunok-kal támadtak rájok és kiverték őket szállásaikból. A besenyők hontalanokká válván, a magyarokra rontottak. A váratlan és heves támadás a magyar népet ketté szakitá: egy része kelet felé. Perzsia szomszédságába költözött, a másik nyugat felé indult s megtelepedett a Dnjeper, Bug, Dnjeszter, Pruth és a Szeret öntöző vidékén, melynek Konstantin császár szerint Atelkuzu (Atelköz) volt a neve. Keleti testvéreinkkel később is közlekedtek őseink: követet küldöttek hozzájuk és üzeneteket váltottak velők. Utóbb azonban megszűnt közöttük minden kapcsolat, mig IV. Béla király idejében egy Julián nevű jámbor dominikánus szerzetes fel nem kereste a Nagy- Magyarországban visszamaradt rokonokat és hirt nem hozott felőlük. Néhány évvel előbb, hogy Julián útra kelt, — 1230 körül —, négy társa, a kik a régi krónikákból tudták, hogy keletre van egy másik, nagyobb Magyarország, elhatározták, hogy visszamaradt rokonaikat fölkeresik és őket a keresztény hitre téritik; mert sajnálták, hogy még pogányok. Három évig bolyongtak tengeren és szárazon; hárman közülök a kiállott fáradalmak következtében elhaltak, a negyedik Otto nevezetű, kereskedőnek öltözve, a pogányok országában nehány pogány magyartól megtudta; hol s merre van országuk s azután hazatért, hogy több társat vevén maga mellé, visszamenjen ismét. Azonban egy hétre rá, hogy megérkezett, meghalt. Nemsokára (1236) más négy barát indult keletre, hogy elhunyt társok utbaigaziása nyomán fölkeressék Nagy-Magyarországot. IV. Béla király kisérőket adott melléjők s költséggel látta el őket. Hogy útközben bántódásuk ne legyen, szerzetes ruhájokat világival cserélték föl s szakállukat meg hajukat pogány módra megnövesztették. Szerencsésen el is jutottak Konstantinápolyba, majd tengerre szállván, harminchárom nap múlva kikötöttek a Feketetenger keleti partjain. Két hónapi várakozás után folytatták ,utjokat. Miután tizenhárom napig, a pusztán utaztak keresztül, az alának földjére érkeztek. Itt hát hónapig időztek, utrtársakra várakozván; azonban a tatároktól való félelem miatt ilyenek nem akadtak. A szegény szerzetesek most nagy szükségbe jutottak. Kenyéren és vizen kellett élniök, miért is ketten közülök elhatározták, hogy rabszolgául eladatják magukat: de sem szántáshoz, sem őrléshez nem ért. vén, nem akadt vevőjük s igy haza felé indultak. A másik kettő ellenben — Bernát és Julián — tovább folytatta útját a végtelen sivatagon keresztül, mi közben nehány hamuban sült kenyér volt egyedüli táplálékuk. A hosszú ut s a folytonos nélkülözés az amúgy is betegeskedő Bernátot teljesen megtöré. Alig érkeztek meg a Volga s a Don vidékén lakó szaraczénok földjére, meghalt. A magára maradt Julián azonban nem veszité el bátorságát; egy szaraczén pap szolgálatába állott, kivel Nagy-Bolgárországba ment. Itt a véletlen egy magyar asszonynyal hozta össze, ki Nagy-Magyarországból szakadt volt oda. Az ö útmutatása nyomán aztán Julián a nagy Etil folyó mellett csakugyan rátalált a régóta keresett rokonokra. Képzelhetni örömét! Nem kevéssé örültek azok is az ő látásán: körülvitték házról-házra, falurólfalura s tudakozódtak keresztény rokonaik királyáról és ofsiágáról, i
