Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-08-15 / 8. szám
I 1954 augusztus. •K K O J* i K A" 3-ik OLDAL ellene atomrepülőit és sokszoros megtorlást alkalmazna. A Szovjet aligha merészelné kiprovokálni a megtorlás e kíméletlen formáját, amely támadása után a legteljesebb mértékben jogosulttá válna. Ne feledjük azt sem, hogy miként az amerikai nép sem akarja, hogy atom- vagy hidrogénbombát kapjon a nyakába, úgy a Szovjetvezetők nemcsak a superbombáktól, de az ily esetben, ugylehet, feltartózhatatlan orosz népharagtól is féltik a bőrüket. Legvalószínűbbnek azt kell tartanunk, hogy háború esetén hosszú, talán egy évtizednél is hosszabb küzdelemmel kellene számolni, amely azonban csak a szokványos fegyverekkel folyna. Rhee nem a legtaktikusabban járt el, amikor atomháború lehetőségét bevonta beszédébe. * * * Kétségtelen, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb próbatétele volna, hogy atomháború esetén Anglia és Franciaország együtttartaná-e Amerikával? De ha olyan háborúra kerülne sor, amelyben mindkét fél hallgatólag kikapcsolná az atom- és hidrogénfegyvereket, mint amelyek használata esetén egyik fél sem nyerhet, csak többé kevésbbé elpusztulhat, Anglia a kritikus pillanatban aligha maradna semleges, hiszen életbevágó érdekei épp úgy Amerika szövetségére utalják, mint ahogy Amerikának is szüksége van reá és két világháború hagyományai is erre kötelezik. Ugyanez áll Franciaországra is, amelynek katonai megerősödése külön kérdés . . . Amiként külön kellene beszélni arról is, mily ügyes a Szovjet politikája, hogy mindeddig sikerült hátráltatnia a német felfegyverkezést és a jelek szerint még jóidéig sikerülni is fog. Most is ebben mesterkedik egy uj konferencia-javaslatával. Amikor Rhee arról beszél, hogy nem lehet igazi béke az, amelyben a világ egyik fele szabad volna, a másik pedig rabságban maradna, nemcsak igazat mond, de rámutathatott volna arra is, hogy a világ szabad fele állandóan kisebbedne, mert a Moszkva-Peiping tengely időről időre újabb csatlósháborukkal, polgárháborúkkal, ötödik hadosztályi akciókkal kiterjesztené a maga felét. A “békés együttélés” nem lehetséges azzal, aki a másiktól mind több levegőt, életlehetőséget akar elvonni, hogy végül egészen megfojtsa. A kommunisták talán nem csinálnák oly mohó tempóban, mint Hitler próbálta. Eszesebbek mint ő volt és sokkal taktikusabbak, de végeredményben azonos a céljuk és hiába vannak számosán Angliában, Franciaors^igban és talán némileg Amerikában is, akik önző illúziókért hajlandók “leírni” a rabországokat, a probléma, amellyel előbb-utóbb szembe kell nézniök, épp oly elkerülhetetlen, mint a görög sorstragédiákban az “Ananké,” a Végzet! Nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy a Times cikke helytelenül beszél “megelőző” háborúról. Az európai rabországok ellen történt szerződés-szegés és brutális erőszak megtorlást kívánó ok, — casus belli' — volt, ha a Nyugat nem is tekintette annak és várt Koreáig, holott a rabországok politikai és kultur-jelentőségben, gazdasági értékben, területi nagyságban és lakosságszámban együtt sokszorosan meghaladják Koreát. Az “európai Koreák,” Magyarország és rabtárs országainak tragédiája elintézetlen aggresszió és Amerikának, mint a világ vezetőjének élére kell állítania ezt a kérdést, már azért is, hogy szövetségesei hozzászokjanak a gondolathoz, hogy ezt a régóta égető ügyet nem lehet örökké szabotálni, hanem rendbe kell hozni! * * * 1954 Szent Istvánján a hitetlenkedőknek, bizalmukban megfogyatkozottaknak, a nyugateurópai szolidaritás hiányán kesergőknek üzenjük: hinni kell a magyar szabadság feltámadásában. Most tiz éve, 1944 nyarán, az uj magyar tragédia előérzetében irtuk, hirdettük "Nem siratlak, Magyarország!”, mert “bekövetkező balsorsodnak, feláldoztatásodnak következménye további ország-áldozatok hosszú sora lesz: szabadságod ügye összeforrott a világszabadság ügyével és a Nyugat saját sirját ássa majd, ha nem hiusitja meg az uj totalitárius terjeszkedést.” E jóslatunk tragikusan bevált. S ma azt mondhatjuk: minden atom- és hidrogénbombák dacára, a probléma csak súlyosabb lett, ma is ugyanaz! A feltámadás el fog jönni, mert egyre inkább beigazolódik, hogy a magyar szabadság ügye egy lett a világ ügyével, együtt áll vagy bukik mindkettő! Az országrablások száma egyre szaporodik, a húr egyre feszül és be fog érlelődni az idő, amikor a Szovjet maga a saját cselekedeteivel gondoskodik majd arról, hogy senki se adjon többé hitelt a “békés együttlétezés” vészes jelszavának s amikor felkelnek majd a világ szabad hatalmai, mert megelégelik a zsarnokság áradását és kiállnak a világszabadság gátjára, nehogy az ár összecsapjon a fejük felett. Adjon Isten történelmi ihletet minden szabad nemzetek leikébe, hogy a rövidlátó önzést félretéve, együvé találjanak a történelem nagy óráján és a népcsaládi testvériség és szolidaritás megváltó müvére képesüljenek, szabaddá téve a világot és benne Szent István szivünknek oly drága népét és országát! LEVELEKBŐL A napokban honfitársaim közt szó esett a jövendő Magyarország jövőjéről. Megemlítettem, hogy csak akkor tekinthetünk bizalommal Hazánk jövőjébe, ha elismerjük a dicső magyar multat, vagyis az ezeréves alkotmányos magyar királyságot. Ha a Szentistváni koronát méltó utódján, Ottó Őfelségén látjuk, akkor lesz még kikelet Magyarország felett. Sajnos, szüleim most is Magyarországon szenvednek. Maradok hazafias tisztelettel Németország. , J. R. AZ ELSŐ CHARTER ÉS A MÁSODIK. Churchill miniszterelnököt az angol alsóházban a Washingtoni konferenciáról való visszaérkezte után, a társalgóban faggatóra vették az ellenzéki Labor Party fiatal képviselői, hogy az “Uj Atlantic Charterben” miért nem nevezték meg egyenként azon országokat, amelyek szabadságát nem hajlandók feladni? Churchill azt válaszolta, hogy egyet sem kiván megnevezni, mert “egyesek sértve éreznék magukat, amiért bekerültek, mások pedig, amiért kimaradtak”. Tudtunkkal egyetlen rabország nincsen, amely nem érezné magát annak és nem kívánna szabadulni az orosz járom alól. Megdöbbentő, hogy Churchill feltételezi, vannak a rabországok között olyanok is, amelyek megsértődnének, ha őket név szerint felemlítenék, mint szabadságukat visszakivánó országokat. Ellenkezőleg, ha valami, úgy a történelmi okmányban névszerint való megnevezés ezer és ezer Voice of America és Free Europe-rádióleadásnál jobban buzdítaná ez országok lakosságát, hogy továbbra is kitartsanak a kommunista rezsim konszolidálását gátló, csendes, de szívós, fölötte fontos ellentállásukban. Azt mondja az uj Elvi Nyilatkozat harmadik pontja: “Az azelőtt független, de ma bilincsekben lévő államokat illetően, nem fogunk résztvenni semmiféle olyan elrendezésben vagy szerződésben, amely akaratlan alárendeltségüket megerősitené vagy meghosszabbítaná.’' Ez ma már kevés. Nem konkretizál követelést, hanem csak ama kijelentésre szorítkozik, hogy nem megy bele oly szerződésekbe, amelyek e rabországok rabságát meghosszabbítanák. De Moszkva nem is akar e kérdésben sem tárgyalni, sem szerződni. Véglegesnek tekinti a rabországok gyarmati hódoltságát. A nyilatkozat e pontja tehát voltakép legyengíti azt, amit a most az első pontban felújított Atlantic Charter Ígért, amelyben az aláírók kimondottan elkötelezték magukat, hogy minden ország szabad lesz és maga választhatja meg a kormányzatot, amely alatt élni kiván. Pozitív ígéretet negatívummá változtat. De nem kételkedünk abban, hogy Eisenhower elnök nem kívánja beérni e negatívummal. A második világháború győzelmes amerikai hadvezére tudja, tartozik a világnak és a saját életművének azzal, hogy megnyerje az elvesztett békét is. Tudja, hogy a rabnéjjek szeme reá tekint és számukra nem a szavak, hanem a tettek, eredmények fontosak! Hinni kell, hogy Eisenhower ma is az első, az eredeti Charter alapján áll és helyre fogja hozni annak becsületét. Emberemlékezet óta minden év augusztus 20-án, Szt. István napján tartották meg Budapesten a Szent Jobb-körmenetet, a magyarság legnagyobb nemzeti ünnepét, amíg a kommunisták magyarirtó terrorja ennek is véget nem vetett. Az első Szent Jobb-körmenet azonban nem agusztus húszadikán vonult végig Budavár utcáin, hanem julius 21-én, a második pedig szeptember 2-án, mégpedig 1771-ben, amikor Mária Terézia királynő a drága ereklyét hatalmi szóval visszaadatta a magyar nemzetnek és rejtékhelyéről, Raguzából visszahozatta az ország székvárosába. Mielőtt a budavári Koronázó Templom krónikájának alapján, egykorú feljegyzések nyo mán, beszámolnánk erről az első körmenetről, hadd mondjunk el magáról a Szent “Jobbról néhány történeti adatot, amelyekre, távol a hazától, sokan talán nem emlékeznek már a szétszóródott magyarok közül. IVftkor István királyt szentté avattak*/ dicsőségesen uralkodó László király, a későbbi Szent László, felbonttatta a székesfehérvári sirt, amelyben a boldog tetemek negyvenöt esztendeje pihentek. Á legenda szerint azonban nem volt emberi erő, amely fel tudta volna emelni a szarkofágot fedő kőlapot. A szentéletü Charitás apáca mondotta meg végül László királynak, hogy amíg a legyőzött Salamon fogságban ül Visegrádon, addig nem lesznek láthatók szent elődjének hamvai. S amely percben a király küldötte hírül adta Salamonnak a szabadulását, magától felpattant a zárókő s megnyilt a sir. amelyben a körülállók nagy álmélkodására épségben maradt meg a nemzet apostolának jobbkeze. Ennek a Szentjobbnak megőrzésére alapította Szent László a Szent Jobbi apátságot, amelynek befogadására Álmos herceg tágas kőzárdát emelt. Könyves Kálmán uralkodása alatt ez az épület tűzvész áldozata lett, de III. István a romok helyén uj, pompás otthont emelt az ereklyének. 1498-ban II. Ulászló pálos szerzetesekre bízta a Szent Jobb őrzését. 1557-ig bírták a pálosok az apátságot, a török hódoltság alatt azonban egyre zavarosabbak lettek az országban a viszonyok s egyszer csak hire terjedt, hogy a szent ereklye eltűnt, a megszállók elrabolták. A törökök Boszniába vitték, ahol keresztény kereskedők pénzen váltották meg tőlük a nagy tiszteletben álló Kezet, amelyhez a kereszténység történetének egyik hősi fejezete, a magyar nem zet megtérítése fűződik. A kegyeletes kereskedők Raguzában, a dominikánusok zárdájában, találtak biztos helyet kincsüknek s az ezután következő viszontagságos századok alatt úgy látszott, végképen elveszett a nyom s a magyarság sohasem jut töhbé a Szent Jobb birtokába. Közel 200 év telt el. A kereskedők rég elhaltak, a szerzetesek pedig nem bolygatták a régi feljegyzéseket, amelyek a kincstár elfeledett zugában nyugvó ereklye-Az első budai Szent Jobb-körmenet 1771 JULIUS 21-ÉN. -
