Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-15 / 4. szám
VOLUME XI. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1954 APRILIS. NO. 4. SZAM. “Talán az egyetlen abszolút becsületes ember volt a világháborúban” (KÁROLY KIRÁLY HALÁLÁNAK 32-IK ÉVFORDULÓJÁRA) és imádkozott; majd egyszerre hir télén mozdulatot tett az Oltáriszentség felé és kezeit bensőséges áhítattal összekulcsolva könyörgött: “Édes Üdvözítőm, kérlek, kérlek, kérlek. . Hogy mi volt az égető kérés, azt nem lehetett megérteni. Majd felinditotta a tökéletes bánatot és így imádkozott: “Istenem, neked ajánlom feleségemet és gyermekeimet!" És fuldoklással küzködve mindegyiknek külön-külön elmondta a nevét és utoljára hozzáfűzte: “és a picikét”. (A királyné ebben az időben hordta szive alatt legifjabb gyermekét). Aztán, mint ismeretes, életét is felajánlotta népeiért. Amikor a házikáplán megkérdezte, hogy nem akarja e mégegyszer, de most a halál kapujában magához venni a szent utravalót, igy felelt: “Oh szivemből kívánom!” És magához vette az Ur testét. Majd halkan suttogta: “OTTÓ”. Erre bevezették a trónörököst. Tizenkét óra lehetett. A királyfi az ágy mellé térdelt. KÁROLY KIRÁLY meg imádkozott szüntelenül, ahogy a királyné előimádkozta neki a fohászokat, egészen addig, amíg halálra vált s nagyon sokat szenvedett. Utolsó szavai érthető hangon ezek voltak: “Uram, legyen meg a te szent akaratod. Amen”. Feje a királyné vállára hanyatlott s egy Jézus sóhajjal lehelte ki szép lelkét. Tizenkét óra huszonhárom perc volt”. (1.) * * * Mikor 1887 augusztus hó 17-én egy dunaparti kastélyban, Persenbeugban meglátta a napvilágot, senki sem gondolt még arra, hogy a monarchia jövendő uralkodója született meg, hiszen a császári család több tagja élt még, akik közelebb voltak a trónhoz, mint ő. Vidám, gondatlan gyermekkor várt az ifjú főhercegre. Élénk gyerek volt, nyílt tekintetű s mindig derűs. A mama volt neki a minden. S ez a mama, MÁRIA JOZEFA főhercegnő, felebaráti szeretetéről s vallásosságáról volt hires. Ezt a drága örökséget kapta a kis főherceg is utravalóul ebbe az életbe, ahol kastélyok és koronák nagyon veszélyes limlommá válhatnak, ha a szívben hiányzik a kettős szeretet: az Isten és embertársak felé való fordulás. Gimnazista korában társai felé nyílt szivü, nevelői iránt ragaszkodó volt és ez a hálás lelkűiét egész életén keresztül elkísérte. Az egyetemen tüzes ellensége minden maradi szociológiai felfogásnak s Több mint három évtized múlt el azóta, hogy 1922 április elsején egy portugál szigeten örökre lezárta szemét. Harmincötéves fiatal férfi, megroskadva a széteső monarchia súlya alatt, szegényen, megalázva, becsületében megrágalmazva, “úgy halt meg, mint ahogy a szentek szoktak”. Kortársai azt beszélték róla, hogy szeretetreméltóság, szociális gondolkozás és rendkívüli vallásosság jellemezte. Ez a fiatalember Magyarország királya volt, az utolsó, akinek a homlokát Szent István koronája érintette. Egy osztrák újság, a “NEUES REICH” 1922 május 14-iki számában igy Írja le egy szemtanú szerint a király utolsó óráit: “Ezen a reggelen, újra elhozta a házikáplán az Oltárszentséget s a király áldozása után az ágy melletti asztalkára helyezte az áldoztatókelyhet az Ur szent testével. A király hörgő lélekzettel roskadt vissza párnáira és suttogott: “Istenem, de mikor úgy szeretem a gyermekeimet. . .” Majd a királynéhoz fordult: “Szeretnék veled hazamenni. . .” Mindent megértett, amit csak mondtak neki, de csak néha-néha volt arra képes, hogy megértesse magát s ezért sokszor úgy kellett kitalálni, hogy mit is akar. Ha megértették a szavát, boldog volt; ha nem, csak mosolygott szomorúan és a fejét csóválta. Hol magasabbra kellett emelni a párnáját, hol megint vissza kellett fektetni (sokat szenvedett, mert légzési zavarok kínozták), de sehogysem találta a helyét, végül is igy kérte a királynét: “Te tartsál!” a királyné az ágy szélére ült és mostantól fogva karjaiban tartotta a beteget egészen a halál beálltáig. Vele be, szélt a beteg, de fennhangon, úgy, hogy a körülállók is hallhatták. Többek között azt mondta: “Oly sokat szenvedek, de kell, hogy szenvedjek, hogy népeim újra egyesüljenek”. Aztán meg a gyermekeiért imádkozott: “Uram, őrizd, meg testüket, lelkűket s inkább engedd meg, hogy meghaljanak, semhogy Téged valaha súlyos vétekkel megbántsanak”. Majd igy fohászkodott: “Édes Jézus neked élek. . . Aztán meg külön nyomatékkai mondotta: “Uram, legyen meg a te akaratod. . . Jézusom, jöjj!” Tizenegy óra körül döbbent rá teljes egészében a halál bizonyosságára. Fejét a királyné vállára hajtotta, tekintete az ágy mellett kitett Oltáriszentségen nyugodott
