Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-15 / 3. szám
4-ik OLDAL “KRÓNIKA" 1954 március. Amikor az idén március Idusának ünnepére készülünk, a legfőbb ideje elérkezett annak, hogy abbahagyjuk a negyedik magyar országi köztársaságról való ábrándozást, meg aztán az Intermarium vagy a Kossuth-Jászi-féle Balkán-, illetve Duna-szövetség gondolatának a propagálását. Vissza tehát az igaz fundámentumra: a kősziklára! Minden erőnkkel küzdjünk a szentistváni Nagy-Magyarország feltámadásáért! Kövessük bátran Ottó Őfelségét országmentő nagy munkájában! Isten akarja ezt . Hontalan magyar testvéreim vigasztalására. Nincs aranyom, kincsem. Az álmaim maradtak csupán. Nem fáj, hogy nincsen. Rang, hivatal, minek rabja voltam, elvesztek mind s hitem lett bilincsem. A kommunista paradicsom - belülről. Múlt év nyarán, amikor már elő. jelei mutatkoztak annak, hogy a magyarországi kommunista kisebb ségi bitorló kormány egyes hibák beismerésével és megjavításuk ígéretével akarja eltéríteni a földműveseket és munkásokat a termelésre oly hátrányos passzivitástól, “ szürke háborútól’’, Veres Péter "elbeszélést” irt a Magyar írók Szövetsége folyóiratába, a Csillag -ba. Veres Péter, a szocialista földművesből lett kommunista — csatlóst annakidején lemondatták az egyébként sem neki való hadügyminiszterségről mert nem titkolta, hogy nincs elragadtatva attól, hogy a kiosztott földeket egyre inkább visszaveszik kolchozba. Ez ‘‘Almáskert” nevű irasaban novellisztikus formában ad élethü rajzot az állami kommunista nemzeti vállalatok” belviszonyairól és embereiről. A “Télialma Termelő és Telepitő Nemzeti Vállalat”, mint példa, igy fest a leírásában: “Amikor azonban hetek után hónapok teltek el és még mindig nem tortent semmi, még csak anynyi sem, hogy a központ szervezését elvégezhettük volna és elindulhattunk volna az országba, megszervezni a gazdaságokat, nyugtalankodni kezdtem. Még csak azt sem tudtuk elérni, hogy a Minisztérium és a Gazdasági Főtanács számára egy elfogadható tervezetet készitsünk a ránkváró munkáról és a vállalat szervezetéről, személyi státusáról és költségvetéséről. Néha annyira voltam, hogy miközben a hozzánk érkezett és általunk szerkesztett hosszú és tekervényes tervezeteket, feljegyzéseket, határozatokat, átiratokat és körrendeleteket olvasgattam, amelyek ráadásul sokszorosítva voltak rossz papíron, tele sajtóhibával, úgy kitört rajtam a türelmetlenség, hogy felugrottam az íróasztal mellől: _ de hát a kutya szentségit, ezért küldött engem ide a part? Itt én dolgozok vakulásig, vagy azt hiszem, hogy dolgozok, mert hiszen sokszor éjfélkor megyek haza kiégve, mint egy rossz villanylámpa, odakinn meg, mind a szakemberek panaszolják, a pajzstetü szívja a fákat és a monilia meg a kukac eszi le a fákról az almát, a drága aranyvalutát és a munkások téli vitaminját! De az is eszembe jutott egyszer egyszer, amikor a tehetetlenség emésztett és az aránylag nagy fizetést felvettem, hogy vájjon mi, ennek a vállalatnak kisebb-nagyobb vezetői, nem felejtkezünk-e el a népről, melyet boldogítani akarunk. Mi belebonyolódtunk saját szervezésünk hálójába és azzal foglalkozunk, hogy a Kemény és Horn közti harcban mi történik, kinn az országban pedig az úri múltból áthozott sovány, rongyos, mezítlábas emberek tömegei várják azt a boldogabb világot, amit ígértünk és Ígérünk nekik.” “A fő harc az egyes vezetőállások és a hozzájuk tartozó fontos posztok betöltése körül folyt és emiatt nem jutott sem idő, sem erő a tényleges munkára. . . De még ha csak az u. n. ’kulcsállások’ körül folyt volna ez a harc. Később azonban már a gépirónők és a hivatali segédszemélyzet körül is ugyanez folyt. Minden állásért, minden szerződtetésért hónapokig tartott a harc a minisztérium személyzeti osztályán és az üzemi pártszer vezet titkárságában. Mindenki azt hitte, azon dől el a vállalat jövője, hogy a gépirónő az ő embere lesz-e. Sőt, mint később kiderült, azon is, hogy az ellenfél gépirónője, vagy hivatalsegédje is az ő embere lesz-e, mert csak igy lehet megtudni, mit csinál a másik.” A hatalom és a dicsőség, meg a nagyobb rang és fizetés mindegyiknek kellene, de a munkát mással szeretnék elvégeztetni, mert aki uralkodni akar, nem ér rá dolgozni.” “Amíg ez igy tart, addig a vállalatból nem lesz semmi, csak a pénzt költjük rá és a kár növekedik. És növekszik vele a politikai szégyen is, mert az almásokat elszedtük a szövetkezetektől, a magános gazdáktól, sőt sok helyen a földhözjuttatottaktól is, hogy majd mi rendbehozzuk őket és még rosszabbul vannak gondozva, mint azelőtt. Mert semmi komoly munkára nincs kész tervük és ezért nincs pénzünk és hitelünk sem.” AZ EMBEREK. “Vilma asszony, a személyzeti osztály vezetője hegyesorru és hegyeslelkü nőszemély volt, nem szerettem volna a férje lenni . . . élőszóval ilyen káderjellemzései voltak, hogy: — ‘Aj, az egy vacak reakciós', ‘ez egy buta narodnyik’, ‘hülye pasas’, és igy tovább. Az öreg Bazsóra (a ferenchalmi almakertészre) is azt mondta: az egy vén barom, azonkívül reakciós is’. Képzeld csak el: egy öreg embernek, aki hosszú életét úgy töltötte el, hogy asszonyfélét még sohasem kellett komolyan vennie, még a méltóságos bárónőt sem, most oda kell állnia egy nem valami bizalomgerjesztő fiatal nő elé és rettegnie kell tőle, hogy ha rosszul felel, elveszti a kenyerét és a megszokott munkahelyét, elvesz ti hivatását, az egész életét! Már csak ezért is szerettem volna megismerni az öregembert. . . Elképzelem, micsoda hatalomérzete volt ennek a Vilma asszonynak is, aki azelőtt mint ember is kis Janitor vagyok. Isten hajlékát • naponta mély alázattal seprem. Ha fáj a sors,, a keresztre nézek s felajánlom sok veríték cseppeni. Ha lenéznek balgán az emberek, nem szégyellem, annál büszkébb vagyok. Boldog érzés tölti be lelkemet, hogy a templom kezeimtől ragyog. Tenyerem kérges már, durva, kemény, vállamat felvérzi a kereszt. Tagjaim fájnak, de sorsom ellen nem lázadok, Isten akarja ezt. Isten akarja, hogy mint levelek szóródjunk a világba széjjel s mindent elvesztve, semmi nélkül vezekeljünk Krisztus keresztjével. Isten akarja, hogy magyar könnytől, verítéktől legyen áldott a föld. A vetés, mi belőle szökken majd, igy lesz nemes, tiszta, igy örök zöld. U. S. A. CSIGHY SÁNDOR. pont volt s mint asszony külön is elnyomottnak érezhette magát, ha most embereket, meglett tekintélyes, volt főhivatalnokokat, öreg tudósokat rendelhet maga elé és fürkésző, kegyetlen vagy ravasz kérdéseket tehet fel nekik s aztán oktatólag vagy a pártszigor zord hangján leckéztetheti őket. llgy, hogy nekem bizony, az a nők irányában bizonyára igazságtalan érzésem alakult ki Vilma asszonyról, hogy ‘a férfi-karrierista még csak hagyján, de az aszszony-karrieristától őrizzen meg az Isten minden emberi közösséget’ . . . így aztán az ő káderjellemzései a szervezési tévedések kutforrásai lesznek, mert neki mindenki ellenség, mindenki reakciós, aki okosabb és műveltebb nála.” . . Elindultam Ferenchalomra tájékozódni. . , A gazdaság vezetője a párttitkár, Csató elvtárs nélkül egy lépést sem mert tenni. Csató elvtárs kerti munkás volt, derék ember, de nem tudott eligazodni a soha nem hallott vezetési gondok között. S különben sem volt se bevételük, se költségvetési hitelük, hát még a munkásokat sem tudták folyamatosan fizetni.” “A gazdaság szakmai vezetője Bazsó bácsi lett volna, akit azonban — mert nem akarta megérteni az uj idők szavát — nem engedtek sem intézkedni, sem dolgozni. . . Természetes, hogy az almamolyok és a többi kukacok csak örülhettek, hogy legfőbb ellenségük, a furfangos öreg, harcképtelen. . . Az öreg megmutatta nekem a gyümölcsöst. Egy fiatal fánál megállott: . . . Nyüzsög a levéltetű. Az idei termés lehull. Nikotin kéne és olyan munkások, akik értik a munkát és szeretik a fát. De ide sokszor olyan embereket is kiküld a szakszervezet, akik még sohase dolgoztak almáskertben és itthagyják, mert nem értik a munkát és keveset keresnek. Ezért aztán az egyik napon harminc ember jön ki, a másik napon meg három vagy egy se. Politikai beszélgetésbe azonban nem tudtam bevonni. Az óvatos szolga és a közömbös szakember találkozott benne. Még azt sem értette, miért tartják őt reakciósnak, mikor ő semmi jónak nem elrontója, sőt nagyon is szeretné rendbehozni, termővé fejleszteni megint ezt a gazdaságot. Odabenn elmagyarázták nekem, hogy Bazsó bácsi nem akarja megérteni például a munkaversenyt sem. Értetlenül hallgat vagy bosszúsan legyint rá és nem tudják elérni, hogy versenynaplót vezessen, versenykiírást csináljon, a munka mennyiségéről és minőségéről. Azt mondja, úgyse lehet azt megállapítani, majd csak ősszel a termésnél. De még ott sem lehet igazságosan, mert nemcsak a munka, hanem a fa is beszél... Óvatosan rákeritettem a sort erre is. Végre kirobbant belőle: — Azt nem értem én, igazgató ur, hogy minek ez az örökös hajsza, ilyen verseny, olyan verseny! És irkálni, mindig irkálni olyasmit, aminek a fele sem igaz.. . Azalatt is bekapálna az az ember, aki ir, egy hold földet, mert közben a perje meg a tarack megöli a fákat, a kukac meg az almát, mert a permetezőszer vagy későn érkezik, vagy nem az jön, ami kellene. Ha nikotin kellene, arzén jön, ha kén kellene, gálic jön. . . Nem igy volt ez azelőtt. Egész raktárunk volt tele permetezőszerrel és hozzávaló anyagokkal, magunk csináltuk s mindig idejében. Abban versenyezzenek, hogy adjanak meg mindent, ami kell. Ami
