Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-10-15 / 10. szám
1954 október. “KRÓNIKA" 9-ik OLDAL' f “BÉKÉS EGYÜTTLÉTEZÉS”, - ÉS MAS SEMMI?! A nyugati demokráciákban hónapok óta bálijuk a jóakaratu polgári politikusok közül sokaktól, hogy meg kell próbálni a komámnista hatalmakkal való békés együttlétezést, mégpedig úgy, hogy ez nem jelenthet engedékenységet, meghátrálást. Ez azonban, úgy érezzük, csak a jövőre vonatkozik, holott a múltból is vannak elintézetlen ügyek, szörnyű Szovjet-bűnök, amelyek helyrehozatalának, elintézésének a végtelenségig való halogatása veszélyes és könnyen tűnhetik engedékenységnek, meghátrálásnak, kényszeredett beletörődésnek. Miért beszélünk békés együttlétezésről — minden feltétel nélkül? Fátyolt vetünk Moszkva égbekiáltó gazságaira? A békés együttlétezés feltételek nélküli hangoztatása félreértésekre adhat lehetőséget és semmiesetre sem hat serkentően sem Amerika, sem a többi szabad világ, sem a rabországok népére. A békés együttlétezéssel kapcsolatosan meg kellene mondani, hogy hajlandók vagyunk reá, a Szovjetnek azonban előbb jóvá kell tennie infámis • szerződés-szegeseit, a rabországokon elkövetett erőszakot. A moszkvai jelszóval szembe kellene szegezni ezt a követelést, megmondani, hogy a bűnök helyrehozatala nélkül nem lehet őszintén békés együttlétezés! Az appeasement-ellenességet nem szabadna csak a jövőre vonatkoztatni, hanem a Szovjet múltbeli erőszakosságai kérdését is élére kellene állítani. Most nagyon sokat hallunk Amerika külpolitikája ujraformulázásának szükségéről. Újra kellene formulázni a rabországok ügyére nézve is! Mindenki, aki szereti a szabadságot, aki hazafi és demokrata, meg kell hogy lássa az “írást a falon” és semmi illúziót sem szabad táplálnia aziránt, hogy békés együttélés lehetséges lehessen a jövőben szabad népek és a kommunizmus között. “Mi óva intünk benneteket, ausztrál barátaink, ne essetek vágyálmokba, e tekintetben. A politikában semmise veszedelmesebb mint az önámitás és legelső kötelességünk felkészülni minden eshetőségre és sose azt hinni, hogy az, ami másokkal megtörténhetett velünk nem történhet meg! “Mi mindnyájan, akik itt vagyunk, lojális polgárai vagyunk egy szabad világnak, mi testvérek vagyunk, össze kell fognunk a halálos veszély mai utolsó órájában, tanulnunk kell a múltból, mások keserves tapasztalataiból, össze kell tartanunk, hogy megmentsük kulturális értékeinket, életünket és mindazt, amiért élni érdemes. “Mi menekült-bevándoroltak a kommunista uralom alatti Európából, becsületesen és lojálisán akarunk itt dolgozni Ausztrália jóléte és szabadságáért és — ha ez szűk-Éppen most 15 éve egy szatirikus ábrázolat jelent meg egy angol illusztrált lapban, amely belekerült a világ-történelembe is. Az angol nép, az angol hivatalos politika jogos és mély felháborodását, undorát is tükrözte vissza mesterien a kép, David Loew világhírű skót karrikaturarajzoló müve, amely arról szól, hogy miképp üdvözölték egymást Hitler és Sztálin az úgynevezett “örökbarátsági paktum” megkötése alkalmából, amelyet a Moszkvában tárgyaló angol és francia delegátusok háta mögött kötöttek és ezzel megkezdődhetett az a borzalmas mészárlás, pusztulás, amelyet az emberiség csak nagyon-nagyon soká fog kiheverni. Az emlékezetes kép, amelyet a háború alatt és után az amerikai sajtó többször is reprodukált, a két szörnyeteget barátságos mosolylyal az arcukon, ábrázolja, mindegyiknek az oldalán ott állnak a szárnysegédeik is (közöttük az elpusztíthatatlan Molotov, akivel még ma is szóba kell álljanak, civilizált, humánus érzésű nyugati államférfiak). Megszólal Sztálin (a gunykép aláírása szerint): “A véreskezii tömeggyilkoshoz van szerencsém?” Hitler válaszol: Ugyebár az emberi nem szennyét, a csőcselék vezetőjét vagyok boldog üdvözölhetni?”s Nos Mr. Loew ezt a karikatúrát talán éppen olyan átütő sikerrel kissé módosított formában publikálhatná, minden bizonnyal az igazsághoz éppen olyan híven, saját hazájában különösen nagy hatással, mert hiszen ezúttal egyes honfitársairól is van szó. Mily kedves és mily közvetlen, mily megkapó lenne, ha mesteri ceruzájával megörökítené azt a történelmi pillanatot, amikor a kultúra és erkölcs igazán magas fokán álló angol nép egykori miniszterelnöke, Attlee, koccint poharat ségessé válna — készek leszünk harcolni is az ausztrál nép oldalán minden totalitarizmus, diktaíoriális agresszió ellen s vállvetve vele megvédeni ennek az országnak szabadságát és a szabad világ kollektiv biztonságát”! * * * Robert Menzies, ausztráliai miniszterelnök az ünnepség után a következő elismerő levelet intézte Barcza követ, elnökhöz: Dear Sir: I thank you for your letter of 21 st. Aug. enclosing copy of the Text of the speech made by yourself in opening the recent Concert- Ball arranged by your organization at the Sydney Town Hall. You may be assured that the Commonwealth Government sincerely appreciates the loyal and valuable assistance that is being given by the "United Council of Migrants” in Australia in the smooth absorption of European migrants into the community. Yours sincerely, (mindenképpen stílszerűen a vérre és a kommunistákra emlékeztető vörös borral) Mao Tze tunggal, a Vörös Kína vérvörös vezetőjével. — Nem a 12 millió kínai polgár kegyetlen hóhérjával szorítok kezet? — Ugy-e a potsdami egyezmény ilusztris, melegszívű szerzőjét üdvözlhetem, azt aki ebben a szerződésben az Atlanti Charter felrúgásával 100 millió európait szolgáltatott ki a nagy Sztálinnak? Azt, akinek köszönhetjük, hogy Kínában is mi lettünk az urak? Attlee és utitársai, közöttük Bevan, aki állítólag még neki is tulvörös, mily gyönyörűséggel szemlélhették a vörös börtönöket, az elkobzott kórházakat, bebörtönzött honfitársaikat, hittéritőket, kereskedőket, Shanghaiban az angoloktól elkobzott óriási vagyonokat és most mehettek boldogan vissza Angliába . . . övék lesz, azt hiszik, a következő választáson a győzelem. Attlee és társai szemében úgy látszik, ez fontosabb, mint a morál, ennek érdekében moszkvai és peipingi vörös tömeggyilkosokkal is hajlandók bratyizni, mint annak idején Hitler és Sztálin. $ $ # Ezelőtt húsz évvel Marseilleban egy bolgár és egy horvát merénylő agyonlőtték II. Sándor szerb királyt, egyikét a legkomiszabb zsarnokoknak, aki valaha koronát viselt a fején. Egy királyi házaspár ocsmány meggyilkolása egyen gette a trónjukat, Ferenc Ferdinand trónörökös és neje gyalázatos gyilkosainak a felmagasztalói, akik ezeknek a gyilkosságoknak a révén jutottak még nagyobb pozícióhoz, ordították tele a világot, amikor tanításaik, tanítványaik ellenük fordultak. Szaladtak a genfi Népszövetséghez, háborúval fenyegetődztek, elégtételt követeltek éppen a magyarok ellen, ők, akik még a saját parlamentjükben is büntetlenül gyilkolhatták meg a becsapott horvátok vezérét, Radicsot, aki igen szerényen csak annyi jogot követelt népének, amennyiben a monarchia kereteiben belül mindig része volt. A Népliga ülésén szélhámos áldemokrata csehek, nyíltan elnyomó korrupt románok asszisztáltak neki, de ezúttal már hiába álltak melléjük a franciák is, a morális-zsarolás nem sikerült. Hivatásos politikai gyilkosok, hivatásos gyilkosok felbujtói, -haszonélvezői, becézgetői csatát vesztettek akkor a nemzetközi fórumon. # * * Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Erre kellett gondolnunk, amikor a brazíliai elnök szomorú esetét olvastuk. A kommunisták egykori ellensége, politikai gyilkossággal akarta elnémítani a kellemetlenkedő újságírót, aki rá mert mutatni arra, hogy a diktátor a kommunisták becézése révén akarja fenntartani az uralmát. A fegyver visszafelé sült el és talán ebből, a világ hatalmasainak újból eszükbe jut az 1914-ben, a szarajevói merénylet után, elfeledett lecke: Akik orgyilkosságra bujtogatnak, orgyilkosokat emelnek magasra, maguk ellen kovácsolnak fegyvert. * * * Most éppen negyven éve egy lehorgasztott orrú kis csapat sietett haza Amerikából, mint egykor Napóleon Moszkva alól: "Mars vissza a hazába vert seregem, a muszka kiima nem való nekem, nem nekem”. Imigy marsoltanak vala haza Magyarországba Károlyi Mihálylyal az élükön a nagy Búza Barna, a későbbi lánchidi "forradalom” szerzője Friedrich István, Lehel de genere Hédervári, a ‘'bálványdöntő” Barabás Béla, aki annak idején nagy bátran kijelentette a parlamentben, hogy "megette a fene a királyi esküt”, de azután, mint a Delegáció elnöke annál jobban behódolt, azaz csak marsoltak volna, mert amíg ők Amerikában az oroszok és franciák melletti szövetségért harcoltak és gyűjtöttek pénzt a hiszékeny amerikai magyarok között, a franciák és oroszok már életre halálra nekimentek a monarchiának, benne a magyarságnak, hogy azt feldarabolják. Tehát imigyen történt, az arany gyapjút egy amerikai bankban hagyták biztonságban, saját becses személyüá azonban a francia parton fennakadt, az általuk oly feldicsért lovagias francia nép magyar barátait szépen felültette, éppenséggel nem lovagias formák között. Mint e sorok írójának saját maga Barabás Béla beszélte később, az utca népe, sárral kővel dobálta meg őket, amikor szuronyok között mentek az internáló táborba és a 70 éves Barabás épp úgy megkapta a részét, mint a fiatalabbak, egy nagy kő nyomán a koponyája csupa vér lett. No, nem tartott sokáig. A franciáknak eszükbe jutott az a tiszt, aki magas kitüntetést várt Napóleon császártól, mert az ellenség egyik tábornokát elfogta, ahelyett a császár jól lehordta, mert hiszen a tábornok, aki hires volt tudatlanságáról, lényegében neki tett szolgálatot, amikor csapatait ellene vezette. A nagy Károlyit siettek is szabadlábra helyezni, igen különös módon haza is tudott jutni hajóval a Földközi Tengeri blokád ellenére, hogy saját kijelentése szerint a "tigrisek módjára harcoljon” továbbá ugyancsak saját szavai szerint "Erdélyből egy akácfát se adjon Romániának” ő szépen be is váltotta az ígéretet és pld. Barabás Béla, aki csak jóval később tudott hazajönni társaival együtt, tudhatta, hogy kinek, minek köszönhette azt, hogy a román parlamentben könnyesen kellett megesküdjön arra, hogy ő sohasem volt a román nép ellensége, mert külömben fuccs lett vol na az aradi mandátumnak. Akkor már nem volt olyan hangos, mint amikor a váradi győzelmet aratta Tisza Kálmán ellen. . . Mindezekre kell gondolni negyven év után is, azokra, akik hangoskodásukkal azt a hitet keltették a magyarság, Robert Menzies, Prime Minister. KRÓNIKÁS A KRÓNIKÁNAK
