Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-15 / 1. szám
2-ik OLDAL KRÓNIKA” 1954 január. Photo Almásy, Paris. Robert főherceg, Zita királyné fia és Ottó trónöröfös^iuvS^f december 29-én tartotta esküvőjét Margherita savoya-aostai hercegnővel a franciaországi Bourg En Bresse város székesegyházában. Az esküvőn résztvett Zita királyné, Ottó trónörökös Regina trónörökösnével és a királyi család számos más tagja, valamim a mennyasszony nagybátyja és nagynénje, Umberto volt olasz király és Mária volt olasz királyné. Az esketési szertartást Msgr. Paul Marella franciaországi pápai nuncius végezte. Az énekeket és zenekiséretet Lyon város egyetemének kórusa és zenekara szolgáltatta. A templom zsúfolásig megtelt, nagyrészt a volt Osztrák Magyar Monarchia népeihez tartozó közönséggel. Az útvonal mentén ezrek üdvözölték éljenzéssel a fenséges párt. Margherita főhercegnő 1930-ban született és leánya Amadeo aostai hercegnek, aki 1942-ben'Nairobiban (Afrika) az angolok fogságában hunyt el. A mennyasszony édesanyja Anna francia hercegnő, Páris grófjának nővére. Robert főherceg és felesége Párisban fognak lakni, ahol Robert főherceg egyik bankban tölt be magas állást. A Krónika szívből jövő, meleg szerencsekivánatait és házasságuk boldogságáért esdő imáit ajánlja fel a fenséges párnak. lehet tartósan rendezni és csakis akkor, ha a Nemzet mentes minden külföldi befolyástól.” “Sajnos az emigrációk nagyon hajlamosak arra, hogy a Nemzet érdekeit a saját magukénak rendeljék alá és hogy nemzetközi kapcsolataikat pártcéljaik számára használják ki.” Ezt a magatartást a Király élesen elitéli és hazafiatlannak tartja, ezenkívül nélkülözi szerinte a politikai érettséget is, mert azok, akik otthon szenvedtek az elnyomás idején, sosem fogják megtűrni, hogy azok parancsoljanak számukra, akik idejében külföldre mentették bőrüket. A menekült politikusok képtelenek helyesen megítélni azokat a lelki változásokat, amelyeken az elnyomottak keresztülmennek, mivel nem éltek az ő helyzetükben. Hiszen azok közül is csak kevesen tudnák ma megmondani, hogy mik lesznek a mai korszak kihatásai az otthon élők gondolkozására, akik maguk is kiveszik részüket az elnyomott nemzet szenvedéseiből. “Nem biztos, hogy az általunk ismert politikai berendezések lesznek alkalmazhatók a jövő politikai rendszerében is. Lehet, hogy a szociális és gazdasági változások korszakunkban egy teljesen uj politikai életformához fognak vezetni, melynek gyökerei nem a 19-ik, hanem a 20-ik században vannak.” Épen ezért esztelenség már most foglalkozni a felszabadítandó országok belpolitikai kérdéseivel. Ezeknek a kérdéseknek tárgyalása akkor lesz aktuális, ha üt majd a felszabadulás órája. “Az emigrációk helyes szerepe nem a törvényhozás, hanem a képviselet!” Ha a menekültek végre be fogják ezt látni és feladatuknak' a diplomáciát fogják tekinteni, úgy teljes mértékben meg fognak felelni hivatásuknak és nemcsak saját nemzetüknek, de Európának is fontos szolgálatokat tehetnek. Őfelsége elismeri," hogy ez a magatartás nagy személyi áldozatokat és igazi hazafiasságot követel meg az egyénektől, de bízik benne, hogy az emigránsok között az erkölcsi elit meg fogja érteni, hogy hol és miben kell keresnie igazi misszióját. “Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a helyzetet sokkal tisztábban fogjuk látni a felszabadulással kapcsolatos kérdéseket. Nem szabad az államok belső struktúráival foglalkoznunk ma, de kötelességünk egy észszerű közép- és keleteurópai szervezet alapjait tanulmányozni, hogy a kontinens békéjének szilárd vázat biztosíthassunk majd, mert a veszélygócok nem a Nyugaton, hanem Európa keleti felében vannak.” Szükségesnek tartja ezért Európa érdekében, hogy a nyugati államférfiak az emigrációk legjobban képesített tagjaival közös terveket dolgozzanak ki és közös frontot alakítsanak a kontinens ujjárendezésével kapcsolatosan. Ezek után öt pontban foglalja össze azon problémákat, melyek megoldásán már most kell dolgoznunk, melyek már megértek arra, hogy megvitassuk őket. Ezek közül az első az emberi jogok biztosítása a felszabadítandó Közép- és Keleteurópában. Ez. természetesen maga után vonja azon népcsoportok jogainak visszaadását, akiket akár faji, akár nemzeti, akár vallási, vagy osztály alapokon fosztottak meg a kommunista, vagy ezekkel kollaboráló régimék emberi jogaiktól. Itt első sorban a kényszerrel kitelepített és elüldözött milliókra gondol Őfelsége. Lehetővé kell tenni az elüldözött csoportok tagjai számára, hogy ismét beleolvadjanak volt hazájuk életébe, a lehetőségek szerint visszanyerjék javaikat és teljes szabadságban vehessék ki részüket azon föld jövő sorsának alakításában, melyen születtek. “Nemcsak egy elkövetett igazságtalanságot kell it jóvátenni, hanem egy jövőbeni veszély gyökereit is ki kell ezzel irtanunk.” A második tisztázandó probléma a határok kérdése. Ezzel kapcsolatosan felvetődik a kisebbségek kérdése is. Ez a probléma sem elnyomással, sem pedig erőszakos áttelepítéssel nem oldható meg, csakis az igazság és kölcsönösség alapján, regionális föderációk keretében. A negyedik kérdés ezeknek a regionális föderációknak létrehozása. Általánosan elfogadott tétel, hogy az Egyesült Európa csak akkor lesz életképes, ha erős és öntudatos regionális egységekre fog támaszkodni. Épen ezért el kell vetni minden olyan megoldási kísérletet, mely túlságosan széles alapokra fektetett és történelmi tradíciókkal nem rendelkező egységeket akar létrehozni. Ilyen például az épen a közelmúltban újra felvetődött “Intermárium” létrehozása is, mely már a gondolat megszületésekor magában hordja a bomlás csiráit. Ezzel szemben olyan terveket kell kidolgoznunk, melyek közös történelmi múltra, gazdasági együttműködésre, vallási, kultur és politikai tradíciókra támaszkodnak. Végül az ötödik előkészítésre váró feladat a közép- és keleteurópai területek bekapcsolása az európai gazdásági életbe. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a felszabadult területeken teljesen más gazdasági struktúrát fogunk majd találni, mint a megszállás előtt. Téves lenne a régi rendszer viszszaállitásával megkísérelni a helyzet megoldását. A kötött és irányított rendszerből a szabad gazdasági rendszerbe való átmenetei hosszú időt fog igénybe venni és kezdetben sok kivételes rendszabályt kell majd hoznunk, melyekkel már most foglalkoznunk kell s melyeknek nem doktrínákra, hanem a helyzet által megkövetelt praktikus megoldásokra kell alapulniuk. Ezek azok a kérdések, melyeknek megoldásán a nyugati politikusoknak és az emigránsoknak már ma karöltve kell dolgozniuk, hogy a felszabadulás ne érjen felkészületlenül. Ezeknek a feladatoknak a megoldására irányuló munka fogja majd azt az alapot is képezni, melyre a kommunizmus elleni pszichológiai hadviselést megszervezhetjük, mert “be fogja bizonyítani az elnyomott népeknek, hogy nem felejtettük el őket, hogy jövőjüket behatóan tanulmányozzuk és hogy ezzel egyidejűleg jogaikat is szigorúan tiszteletben tartjuk!” Ennek a praktikus és konstruktiv politikának nagy pszichológiai hatása lesz az elnyomott népeknél. Azáltal, hogy ezeknek a népeknek szabad földön élő fiai is kivehetik részüket a közös tervezésekből, az európai sorsközösség tudatát állandóan ébren tartanánk bennük és a kontinens egyesítése számára valóban hasznos és maradandó munkát végeznénk. “A strassbourgi intézmények nem tekinthetők európaiaknak az elnyomott népek részvétele nélkül!” Végül ezzel fejezi be cikkét a Király: “Ne felejtsük el, hogy annak lesz majd igaza, aki a kellő pillanatban határozott tervet tud majd a hatalmak elé terjeszteni. . . És a pillanat, mely kontinensünk jövőjét el fogja dönteni, talán sokkal közelebb van, mint gondoljuk;’’ Szükséges, hogy Őfelsége elképzeléseit minél szélesebb körben ismerjék meg az emigrációban és hogy mindnyájan őszinte lelkiismeret vizsgálatot tartsunk ezek alapján magunkban, mert valljuk be őszintén, az elmúlt nyolc esztendő alatt vajmi kevés produktiv és konstruktiv munka történt Hazánk jövője és Európa érdekében a mi részünkről. Energiánkat és időnket teljesen illuzórikus talajon folytatott párt és személyes torzsalkodásokra fecséreltük el, ahelyett, hogy a látszathazafiság helyett valóban hazafias tettekkel mozdítottuk volna elő népeink érdekeit. Adja a Mindenható, hogy az uj, 1954-es esztendő lényeges változást hozzon e téren és hogy a Dunamedence népeinek emigrációja egymásratalálva teljesíteni tudja fentiekben lefektetett történelmi hivatását. Róbert főherceg és Margit hercegnő esküvője
