Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-08-15 / 8. szám
1953 augusztus. “K R Ó N I K A” 7-IK OLDAL' Nem kegyelem-morzsákat, hanem a Szabadság jussát! A magyarországi májusi “választási” kampány óta behirdetett és legutóbb Nagy Imre, uj kommunista miniszterelnök által is megígért, úgynevezett amnesztiáról szóló rendelet julius 27-én jelent meg. A rendelet semmiféle büntetés elengedést vagy leszállítást nem ad a politikai ügyekből elitéltek számára, hanem csak a bűnügyiek, rablók, tolvajok és csalók számára biztosit kedvezést. Elengedi büntetésük hátralevő részét, ha két évre vagy kevesebbre vannak ítélve. Ha az Ítélet két évnél többre szól, egyharmadot enged el. Az úgynevezett “közkegyelmi rendelet” megállapítja: “A közkegyelem nem terjed ki azokra, akiket a bíróság háborús, vagy népellenes bűntett, — a népidemokratikus államrend, vagy népköztársaság megdöntésére irányuló bűntett, továbbá hűtlenség, vagy tiltott határátlépés büntette, valamint gyilkosság, szándékos emberölés, rablás, vagy erőszakos nemj közösülés büntette miatt ítélt el, továbbá azokra, akiket a bíróság társadalmi tulajdon elleni bűncselekmény miatt öt évet meghaladó szabadságvesztés büntetésre, vagy öt éven belül a társadalmi, vagy az állampolgárok tulajdona ellen elkövetett bűncselekményekért több Ízben elitéit.” Vagyis a rendszer egy kalap alá veszi azokat a politikai elítélteket, akik a szabadság, az emberi jogok és a magántulajdon eszméiért bátran kiálltak, a társadalom legutolsó söpredékével, azokkal, akik ugyanezen eszmék ellen — épp úgy vétettek, mint az “amnesz tia” kibocsájtói. . . A Történelemnek valami furcsa, torz fintora ez a feje tetejére állított helyzet, amelyben a bűntettesek ülnek a kegyelmet osztogató bírák székében és az igazság harcosai szenvednek börtönök mélyén! A rendelet Ígéri, hogy október 31-ig feloszlatják az internáló táborokat és az 50-100,000 deportáltnak visszaadják a szabadlábát. De hozzáteszi: “E határozat nem érinti az egyes városokban és községekben való letelepedés engedélyhez kötéséről szóló jogszabályok hatályát. Az egyes városokban, községekben való letelepedés engedélyhez való kötéséről szóló jogszabályok azokkal szemben is alkalmazhatók, akikkel szemben a kitiltást a jelen határozat értelmében fel kell oldani”. Azt jelenti ez, hogy az internáltak, ha tényleg kiszabadulnak, csak ott telepedhetnek le, ahol megtűrik őket. Márpedig a legtöbb helyen a kommunistá hivatali basák gyűlölettel fogják kinézni a jövevényeket, kiknek sok szenvedése és szánalmas állapota az ő lelkiismeretüket nyomja. Legtöbbnek a lakását is elrekvirálták és úgyszólván garas nélkül fognak állni a világban, mert szerény ingóságaik legjavát elkótyavetyélni kényszerültek a sietségben, amelylyel a rövid határidejű deportáló parancsra szegényes otthonukat likvidálniok kellett. Ezeket az embereket, akiknek legtöbbje támasz nélkül álló idősebb vagy agg férfi vagy nő, a rendszer kíméletlen kegyetlenséggel tette tönkre úgy anyagilag, mint egészségileg, mégpedig minden helytálló indok, minden bűnvádi tényálladék nélkül. A legkevesebb, hogy az anyagi veszteségekért, szörnyű kínszenvedésért, átélt Kálváriáért kárpótlás, hoszszabb időre szóló köz-ellátás vagy más alkalmas formában való gondoskodás járjon ki ez ártatlan áldozatok számára. Lehet ezt várni a kommunisták osztályirtó embertelenségétől? De még arról sincs hir, hogy az internáló táborok megszüntetését és a deportáltak elengedését megkezdték volna. A kommunisták már sokszor tettek ígéreteket, ame lyeket nem tartottak be, sőt csúffá tettek. . . Elveik, változatlan céljaik méltán keltik a legnagyobb bizalmatlanságot, hogy e szerencsétlen emberekre újabb tragédia vár s legfeljebb szenvedéseik színhelye változik, de nem a balsorsuk. . . Meglátjuk, mi valósul meg október 31-ig, de bármi '‘enyhítést” adnának is a kommunisták, csak parányi hányada volna jóvátehetetlen bűneiknek. A magyar nemzet nem amnesztiát, nem kegyelemmorzsákat igényel zsarnokaitól, a moszkvai cselédektől, hanem jogai teljességét! Jussát az ország szabadságára, jussát minden becsületes fia félelem nélküli szabad életére, egyéni önrendelkezésére, személyi és vagyonbiztonságára! Ezt ígérték a Nyugat vezetői most tizenkét éve, 1941. augusztusában, a québeci találkozón és az Atlanti Charter e fogadalmát utóbb Sztálin is ünnepélyesen aláírta, később pedig több egyezményben ismételték meg együtt. Azok a politikai foglyok, akik a rendszer börtönében senyvednek, mert szót emeltek a szerződésszegés, a kommunista hatalomragadozás ellen, mitsem kérnek a hatalombitorlóktól, hanem hazájuk felszabadulását sürgetik a Nyugat hatalmainál. Nem amnesztiát váró delinquensek, hanem tanuk és vádlók a Nyugat és Kelet nagy perében. A Nyugat megcsalatásának, kijátszásának áldozatai és szabadságukat nem Moszkvától és pribék porkolábjaitól, hanem a Nyugatnak az igazság elégtételére vágyó és népcsaládi szolidaritásától remélik. A mostani ál-amnesztia csak újabb dokumentum arra, hogy a kommunizmussal lehetetlen bármely egyezség, alku. Halljad, Nyugat: e rendszer számára nem lehet kegyelem, ha a rabnemzetek végre kiszabaduljanak börtönükből! A BŐRÜKBŐL NEM TUDNAK KIBÚJNI... Becsbe érkezett hírek szerint a magyarországi kommunista pártban a tagság egyrésze megütközéssel fogadta Nagy Imre uj miniszterelnöknek a földművesek számára enyhébb bánásmódot, a koíchozból való kilépés lehetőségét s a kisipar és magánkereskedelem részleges visszaállítását igérő kijelentéseit. Ezek helytelenítik az internáló táborok feloszlatása és a deportálások megszüntetése szándékát is. A hírek tudni vélik, hogy a kulisszák mögött valóságos palotaforradalom dúl és különösen a fiatalok, “ifjú óriások” ellenzik az “enyheséget.” Lapjuk, a “Szabad Ifjúság” nyíltan Írja, hogy nem volt semmi baj az Ötéves Tervvel és a sztahanovista túlmunka csak “emelte a proletár öntudatot”. Nem tetszik nekik Nagy Imre kényszeredett, nem őszinte hangja, pedig az általa kilátásba helyezett, nagyon kicsiny “engedményekről” tudják, hogy csak ideiglenes jelentőségűek. Csupán azért igyekeznek egyelőre fékezni magukat, mert az “enyhítéseket” Moszkva rendelte el és annak intézkedéseit respektálják, mert vele ujjat huzni nem tanácsos és mert bíznak abban, hogy az egész átmenet nem lesz hosszú idejű. A Nagy Imre beszéde után “a munkásság nevében” felszólaló Martin Ferenc meg is mondotta, hogy Nagy programmjától a “népi demokrácia megszilárdulását” várja. Egyben ^>edig “még nagyobb fegyelem betartását, az anyaggal és szerszámmal való takarékoskodást és a munkaverseny további kiszélesítését” kivánta. — Ha eddig — mondotta Martin, — éles harcot folytattunk az üzemekben a munkafegyelem megszilárdításáért, akkor még féltőbb gonddal fogunk őrködni a munka- és technológiai fegyelem betartásán. Még fokozottabban fogunk fellépni mindenki ellen, aki tétlenkedéssel, vagy lustasággal, a munkafegyelem bármilyen vonatkozású megbontásával akadályozza a tervek teljesítését. — Ha eddig drága volt minden gramm anyag, amelyet a termelésbe vihettünk, most százszorosán drága. Ezért még fokozottabban kell gondoskodnunk a rendelkezésre álló anyag leggazdaságosabb és a lehető legteljesebb felhasználásáról. — Ha eddig a munkaverseny jellemezte termelőmunkánkat, most még inkább annak kell jellemeznie. — Jól tudjuk, vannak még közöttünk, akiket nem füt lelkesedés a dolgozó nép ügye iránt, vannak még sorainkban olyanok, akik ellenségei a dolgozóknak és akik ki is akarják majd használni az elmaradottak hiszékenységét és tájékozatlanságát. Mi az eddigieknél is nagyobb figyelemmel fogunk foglalkozni az elmaradókkal és igyekszünk megjavítani munkájukat. De az eddigieknél is keményebben fogunk fellépni azokkal szemben, akik tudatosan kárt okoznak és meg akarják gátolni a kormány helyes intézkedéseinek megvalósítását. Aztán Nagy Dániel “a parasztság nevében” beszélt többi közt imigyen: — A dolgozó parasztság egyetért a kulákok korlátozásának politikájával, mert azt saját érdekében valónak tartja. Tudjuk, hogy a korlátozó rendszabályok nélkül a mi rovásunkra gazdagodnának, basáskodnának a falu fölött, mint régen. Mindez a “munkaverseny”-hajcsárkodások régi hangja, a módosabb gazdák, “kulákok” elleni uszítások megszokott tenorja. . . Hol lesz itt bármiféle komoly változás, amig kommunisták kezében a hatalom?! ULBRICHT BEVALLJA Zapotoczky csehszlovákiai kommunista elnök, hasonlóan Nagy Imréhez, a magyarországi uj miniszterelnök elvtársához, bejelentette egyik beszédében, hogy ősszel, akik akarnak, kiléphetnek a koíchozból, mert, úgymond, a kolchozokban kedvtelenül dolgoztak, szabotáltak a földművesek és ez az oka, hogy nincs elég élelem a lakosság ellátására. Azt bizonyítja ez, hogy mint Magyarországon, úgy Csehszlovákiában is ellentáll a földmüvesnép és ragaszkodik a maga egyéni földgazdálkodása ősi rendszeréhez. A kommunisták csak azért játszanak a gondolattal, hogy kiengedik a kolchozból, aki nem akar tag lenni, mert a parasztság együttműködését remélik ezzel elérni. A gazdasági élet elakadt szekerét remélik kimenteni, de Ulbricht, a németországi orosz zóna helyettes miniszterelnöke, Moszkva ottani főbizalmi embere, julius 30-án egy pártülésen mondott beszédében nyíltan kipakolt vele, hogy az “enyhítések”, csak ideiglenesek és csufondáros hangon beszélt azokról, akik máris azt hitték, hogy némi egyéni szabadság is lesz a jövőben. “Tévednek, mondotta, akik siettek visszatérni a burzsoa és szociáldemokrata szellemhez”. Ki téved, majd később derül ki végleg. Mi azt hisszük, a rabnépek tudják, hogy a kommunisták nem lettek jobb fiuk, hanem csak ideiglenesen akarják kissé lazábbra engedni a kantárszárat, hogy aztán amikor a helyzet javult, annul szorosabbra fogják, mint ahogy a Szovjetben is tették a közellátás 1921-22-es megrekedése után. Ulbricht beszéde újabb bizonyság az ideiglenesség szándékáról és bizonyság arra is, hogy a rabnépek lelkét soha sem lesznek képesek megnyerni. Az a diktatúra, amely akárcsak átmenetileg is elismeri, hogy nem csalhatatlan, hanem hibákat csinált, lejtőre jutott. . . Külső megszálló haderő még kényszerűen hatalmon tarthatja a rabországban,
