Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-07-15 / 7. szám
VOLUME X. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1953 JULIUS. NO. 7. SZÁM. N. E. P.-kisérlet Rab-Magyarországon Amikor 1921ben, a parasztság passzív rezisztenciája és a magán-kereskedelem és magán-ipar megszüntetése következtében megbénult a Szovjet gazdasági élete és a köz-ellátás körül a legnagyobb nehézségek álltak be, Lenin időlegesen némi enyhítéseket tett a nyerstermelő parasztság számára és bizonyos korlátok között megengedte a magán-kereskedelem helyreállítását is. Ez volt az úgynevezett N. E. P. (Nova Ekonomicseszkaja Politika, uj gazdasági politika) rövid átmeneti korszaka, amely alig egy évig tartott. Semmiféle lényegi engedmény nem történt eközben; az üzemek Változatlanul szovjetizálva maradtak s a lakosság politikai jogainak teljes elkobzásán sem történt a legcsekélyebb enyhítés sem. A terror ugyanazon hévvel tombolt Dsersinsky, akkori Cseka-főnök irányítása alatt, a Lyubljanka hírhedt börtöne és a pótbörtönök mindennap uj áldozatokat nyeltek magukba s a moszkvai forradalmi bíróság sorra rendezte a város közepén lévő szakszervezeti központi épületben az ellenforradalmárok, mensevikiek, stb. elleni nagy látványossági pereket, amelyek közül az 1922 nyarán Timofejev és társai ellen tartott és 22 halálos ítélettel végződött per a legemlékezetesebb. Ilyen uj N. E. P. korszakot akar a Szovjet átmenetileg megvalósítani Kelet-Németországban, Magyarországon és más olyan rabországokban is, ahol a nép különböző rétegeinek ellentáílása, paszszív rezisztenciája ugyanoly nehézségeket támasztott, mint amelyek a Szovjetben 1921 végén szükségszerűen a N. E. P.-re bevezettek. Mondani sem kell, hogy ennek semmi más célja nem volt, mint kilábolni a nehézségekből, vagyis nem a kommunizmus enyhítése, hanem megmentése, megerősítése és megszilárdítása érdekében történt. Ez a célja most is a rabországokban, igy Magyarországon is, ha a Nagy Imre uj miniszterelnök által igért enyhítések keresztülvitelére tényleg sor kerül, ami a Szovjetben jelenleg dúló személyi harcok közepette, amikor a vezetők személyében s a helyzetben bármely nap változás állhat be, egyáltalán nem látszik biztosnak. Úgyszintén nem látszik tisztán Rákosi Mátyás és Nagy Imre egymáshoz való viszonya sem és nem lehet tudni, hogy kettőjük közül ma ki az igazi vezető és mégkevésbbé azt, hogy ki lesz holnap? Rákosi megmaradt a kommunista párt titkári állásában, amelyről mindenki tudja, hogy az első hatalmi pozíció minden kommunista rendszerben. Két eddig ismeretlen és nyilván jelentéktelen kommunistát, Ács Lajost és Vég Bélát tették melléje a hármas titkárságba, de ezek szerepe alkalmasint többé-kevésbbé csak statiszta jellegű és megfelel annak, a Sztálin halála óta Moszkvában felállított vonalnak, amely sem az állam, sem a bolsevik párt vezetésében kifelé nem akarja többé az egyszemélyes diktátor-primadonnaság látszatát, hanem a vezetést több személy csoporti vagy bizottsági közös ténykedéseként kívánja beállítani. Rákosi megmaradt a párt Moszkva mintájára 17-ről kilenc tagra leszállított Polit-Bürójának, a központi vezetőségnek első számú tágjául. A kiadott közlemény szerint a sorrend 1. Rákosi, 2. Nagy Imre, 3. Gerő Ernő, 4. ífegedüs András, 5. Hidas István, 6. Kristóf István, 7. Földvári Rudolf, 8. Ács Lajos és 9. Zsofinyecz Mihály. (Póttagok Batta István és Szalai Béla.) Vagyis a párt vezetőségben Rákosi megelőzi Nagy Imrét és ez épen elég alapot nyújt a feltevésre, hogy Rákosi moszkvai utasításra csak megosztotta hatáskörét; eddig párt-főtitkár és miniszterelnök volt, vagyis egyszemélyben gyakorolta az elhatározó és a végrehajtó hatalmat, most pedig csak a párttitkári (és Polit Büro) szerepet vindikálja magának és az elhatározások végrehajtása feladatát átengedte a múlt népszerűtlen akcióiban kevésbbé exponált s a magyar köznépből származó, paraszti eredetű Nagy Imrének. A személycsere, amely a kifelé láthatóbb miniszterelnöki állásban történt, emelni kívánja az “uj politika” hitelét, a nép bizalmát aziránt, hogy valóban enyhébb, elviselhetőbb világ következik. Ez hozzátartozik a N. E. P.-trükkhöz, ametylyel a népet, elsősorban a parasztságot és munkásságot a rendszer elfogadására és a néma rezisztenciát feladó, nagyobb együttműködésre remélik bírni. * * * •» Misem jellemzőbb a pillanatnyi helyzetre, mint hogy az Associated Press bécsi tudósítója julius 10-én és 13-án, vagyis kétszer is jelentette, hogy Nagy Imre azon ígéretére, mely szerint aki ki akar lépni a kolchozokból, visszakapja beadott földjét és felszerelését, nagyon sok kolchoz-tag azonnal jelentkezett, de a kolchozok vezető tisztviselői megtagadták kérésüket és ennek során heves összeütközésekre és zavargásokra került a sor. A Reuter ügynökség jelentése szerint a kokhoz vezetők azzal utasították el az embereket, hogy nincs tudomásuk arról, hogy bárkinek joga volna kilépni a kolchozból és nincs utasításuk bárminek a visszaadására. A kolcho.% tagok azonban nem érték be ezzel, hanem el akarták vinni élőállatjaikat • és felszereléseiket és ebből származtak a tettleges összeütközések. Erre, jelenti a Reuter-ügynökség, Rákosi julius 11-én rádióbeszédben fordult az országhoz és abban bejelentette, hogy a kolchozokból való kilépésről csak az aratás után, október ben lehet szó. \ Október elseje még messze van, ki tudja, mi történik addig Moszkvában? Ki tudja ki lesz közben az ur a Kremlben és milyen parancsot küld? E rádióbeszédről a N. Y. Times bécsi szerkesztősége is adott tudósítást a julius 12-iki számban s eszerint “Rákosi nagyjában azonosította magát az uj kurzussal, amelyet utódja, Nagy Imre egy héttel előbb bejelentett, de figyelmeztetett arra, hogy tévednek, akik azt hitték, hogy a tervet azonnal megvalósítják”. — Nem tehetünk eleget az ellenség azon követelésének, — mondotta Rákosi a Times tudósítása szerint, — hogy munkánk iramát leszállítsuk és a termelési normákat (a kötelező napi termelési minimum. A szerk.) csökkentsük. Módosítanunk kell ötéves tervünket, ha népünk életszínvonalát emelni akarjuk. Nemcsak ugyanannyi szénre, acélra és vasra van szükségünk, hanem még többre. A különbség csak abban fog állni, hogy a jövőben nem növelhetjük termelésünket az eddigi gyors iramban. Nem e arra gyanús ez, hogy még nagyon meggondolják a Nagy Imre által tett ígéreteket, amelyekkel mindenekelőtt javítani akarták a közhangulatot, a munkakedvet s ezzel a termelést. Az ábra változatlanul az, hogy többet kell termelni "az életszínvonal emelésére’’, — .valójában pedig ___ júniusi budapesti ’‘békekongresszusra” meghívott Cyrus Sulzberger, a N. Y. Times európai szerkesztője csak minap tudósított kimerítő hoszszu cikkben arról, hogy “a magyar nemzeti termelés legnagyobb része eltűnik keleti irányba, a Szovjetbe megy. . .” Arra, hogy ezen történne változtatás sem Nagy Imre, sem Rákosi nem tett ígéretet. A kommunista rendszer nem adhat mást, csak mi lényege. Csak robotból és monopol kizsákmányolásból, a kiszolgáltatott jogtalanok feletti zsarnokságból áll, megtetézve a Kremíjobbágyság szipolyozó, vérszivó terheivel. A N. E. P.-nek a rabországokban való alkalmazása más, mint volt Oroszországban és nem vezethet a közviszonyok javulására, mégha tényleg gondolnának is némi átmeneti könnyítésekre. Ezeket máris későbbre Ígérik, addig pedig a kolchozóknál marad minden a régiben és az ipari munka sem kevesbbedhet, a hübér-ur Szovjet járandóságának nem szabad megrövidülnie. Ily átlátszó javulási Ígéretek porhintésének, bolonditó “hozómra” játszásnak dűljön be az oly régóta szenvedő, vérig elkeseredett magyar nép? A hóhéraival, sátánokkal kössön kompromisszumot? * * # A nyolc éves nemzeti és emberi rabság legsötétebb, legreménytelenebbnek látszó napjaiban is azt irtuk, hogy semmi sincs elveszve, mert Moszkva helytartó kreatúrái és csatlósaik hiába rabolták ki gazdaságilag mint politikai jogok dolgában a magyar nép minden rétegét, hiába ü\tözik a hit és hazafiasság bátor, szókimondó hőseit bitóval, börtönnel, internáló táborral és deportálással, a magyar nép keresztény nyugati hagyományait és szellemét, nemzeti és emberi szabadságszereíetét legyőzni, a magyar lelket megtörni és a rabiga nyugalmas viselésébe betörni soha, soha nem lesznek képesek s ez a legbiztosabb alap, amelyre a magyar szabadság halhatatlansága bizonyosságát, a felszabadulás reményét felépíthetjük. Az évek folyamán újra és újra rámutattunk a néma eílentállás, passzivitás fényeire, amelyekkel a parasztság és a munkásságnak józan többsége a megszálló orosz hadak óriási túlereje dacára is feltűnés nélkül, csendben teszi meg a magáét a rendszer sikerének hátráltatására, apránkénti aláaknázására. Most George May, neves külföldi újságíró, aki a London Timest és a Reuter ügynökséget képviselte 1948-tól 1952 végéig Rab-Magyarországon “A SZÜRKE HÁBORÚ AGGASZTJA MOSZKVÁT” cimmel irt hosszabb tudósítást a N. Y. Times julius 12-iki számában és magyarázza az “uj irányzat” okait és hátterét. “Kivéve a legutóbbi időket, — írja May, — a rendszer elleni ellenérzés ritkán jelentkezett öngyilkos, nyílt rebelliókban, de kifejezést talált a “SZÜRKE HÁBORÚBAN” - az egyes emberek szabotázsokban, munka-elhanyagolásokban, fusermunkákban, anyagpocsékolásban, beteget-jelentésben, stb. jelentkező tiltakozásában. Ezek együttvéve a renitenciák olyan özönét teszik ki, amelynek mérvéről és gyakorlati kihatásáról a Nyugat alig tud képet alkotni magának’ . Majd igy folytatja: “A magyarországi helyzet tipikus az egész csatlós-körzetre.
