Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-05-15 / 5. szám
8-ik OLDAL “KRÓNIK AM • 1953 május. egyszerre lépik át a kápolna küszöbét. Az apa követi a párt, majd mögéjük áll, mellette sápadt felesége, az uradalom két tisztje a tanuk.. Kalos István lelkész adja rájuk az áldást. Künn vár rájuk a négyesfogat. Az apának még mindig nincs egy szava sem az ifjakhoz. Hova mennek, van-e pénzük. Miből fognak élni. A kocsis cserdit egyet ostorával a lovak felett és már fut a kocsi le a völgybe, el a szülői háztól, az erdődi vártól, amelyben e leány oly boldog éveket töltött. Ahogyan ő nem bocsájtott meg lányának, amiért nem egy megyei zsentrihez ment feleségül, úgy nem bocsájtott meg neki sem leánya, aki később, özvegységében még találkozni sem kívánt keményszívű apjával. És az apa bánata hosszú és nagy lehetett, mert halálig, 100 éves koráig tartott. Gróf Teleky Sándor'ígéretéhez képest átadta kastélyát az ifjú házaspárnak, akik mézesheteiket gondtalanul és zavartalanul tölthették. Aki azt mondja, hogy szép szerelmes verseket és meséket csak az a szerelmes ifjú tud írni-, aki nem kóstolt be a szerelembe, az revidiálja álláspontját, legalább is Petőfi esetében, mert mézeshetei alatt és utána, sőt egészen addig, amig a szabadságharc őt is a csatamezőre szólította, irta a szebbnél-szebb szerelmi dalait, ezúttal már feleségéhez. Mint említettem korábban is, Petőfi verseiben a maga környezetét irta le mindig. Amit látott, amit hallott, ami vele, vagy körülötte történt, azt mind versbe szedte. Itt van néhány verse a feleségéről, a házaséletről, sőt kisfiáról: AMIÓTA MEGHÁZASODTAM. SZEPTEMBER VÉGÉN. ELÉRTEM, AMIT EMBER ELÉRHET. EGYKOR ÉS MOST. AZ UTOLSÓ VIRÁGOK. CSENDES ÉLET. TÍZ PÁR CSÓKOT EGY VÉGBŐL. FIAM SZÜLETÉSÉRE. Humorérzékét adja vissza ez a kis vers: AZ VOLT a nagy munka. Az volt a nagy munka, kicsiny kis feleség, Mig megszereztelek, mig Veled eljőheték. A “honeymoon” után feleségével Nagyszalontára utazott Aranyék látogatására. Ez alkalomból irta az ARANY JÁNOSNÁL című költeményét, amelyben ezt mondja: Arany Jánosnak: Üdvözlégy másodszor ... a tavasz tarkállott, Midőn először látogattalak meg, Most bus egyformaság födi a világot, Bus egyformasága a mogorva ősznek. De a ború, ámbár eddig egyetérzék a természettel, most nem sérti kedvemet, Hisz magammal hordom a tavasz egy részét és a legszebbik részt, kis feleségemet. Nagyszalontáról Kolozsvárra, onnan Pestre költözött a Petőfi házaspár. Jókai és Petőfi barátsága mély, őszinte és tartós volt — csupán két incidens zavarta meg. Az első: Jókai házassága Laborfalvy Rózával. Ezt Petőfi nem jó szemmel nézte, de később belenyugodott. A másik jóval később történt — és itt egy kicsit ugrok az életrajzírásban, amikor mint katonatiszt, Petőfi a hadseregben szolgált és pár napot otthon töltött felesége és kisfia társaságában. Amolyan multszázadbeli riadót fújtak ... az ellenség közeledtének hírére . . . pedig csak vaklárma volt (ma atomriadót szirénáznak nekünk) és Jókai épp akkor ott volt Petőfinél. Jókai lerohant és maga után kulccsal bezárta a nagy kaput. Petőfi is kardot kötött és rohant barátja után, de a nagy kaput nem tudta se kinyitni, se betörni. Hiába kiabált Jókai után, az nem fordult vissza. Féltette Petőfit, az újdonsült apát. Petőfi ezért sokáig haragudott rá ... de nem verselte ki. • * Pesti lakásában irta Petőfi ugyancsak Júliához ezeket a cersekét: FELESÉGEK FELESÉGE. FELESÉGEM ÉS KARDOM. MIT CSINÁLSZ, MIT VARROGATSZ OTT. ILYEN ASSZONY VALÓ NEKEM. SZERETLEK ÉN. és amikor ezredéhez bevonult, igy búcsúzott Júliájától: BÚCSÚ Alig virradt, már újra alkonyul Alig jövök, s megint elmegyek, el Még csak alig, hogy üdvözeltelek, És már búcsúzni, már elválni kell. Isten veled, szép ifjú hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem. Kardot fogok kezembe, lant helyett Költő valék és katona vagyok. Aranycsillag vezérelt eddig s most Utamra piros éjszakfény ragyog. Isten veled szép ifjú hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem. Petőfiné naplójában nehány feljegyzés van. Bejegyezte születésnapját, 1828 december 29, amikor Pestre ment a leánynevelő intézetbe, 1840, nagyanyja halálát, — 1845, — amikor Sándort először látta 1846 szeptember 8, esküvője napját, 1847 szeptember 8. Kohóról Nagyszalontára, onnan Kolozsvárra, majd Pestre való együttes megérkezésük napját 1847 november 4 vagy 5, majd azt a napot, amelyen Petőfi felvette a honvédtiszti egyenruhát és Debrecenbe menvén őt Erdődön hagyta, 1848 október 2. A már várandós állapotban levő Julia Erdődről Debrecenbe ment, ahol december 15-én megszületett a kis fiú, akit Zoltánnak kereszteltek. Petőfi Bem seregében szolgált Erdélyben és igy 1849 márciusában Julia a kis fiával Nagyszalontára utazott. Itt kapta a hirt, hogy édesanyja meghalt. Körülbelül ekkor halt meg Petőfi édesapja és édesanyja is. 1849 júniusában eldőlt a hadiszerencse az oroszok javára, akik elől előbb Pestre, majd Mező-berénybe futottak a kis Zoltánnal. Innen vissza Tordára, ahol Petőfi julius 21-én újból Bem seregéhez csatlakozott. Julius 31, mint a segesvári ütközet napja szerepel Julia naplójában, aki augusztus 7-én az oroszok elől Tordáról Kolozsvárra futott. Innen 1850 februárban tért vissza atyja házába, Erdődre. * Julia, mint tudjuk, röviddel férje eltűnése, illetve halála után újból férjhez ment. Második házassága boldogtalan volt és 1868 szeptember 6-án, a Zerge uccai lakásán, Pesten mindenkitől elhagyatva halt meg. Fia Zoltán négy évvel később hunyt el. Úgy özvegy Petőfiné, mint fia is hódoltak a lantos költészetnek és verseiket szívesen olvasták, már csak a varázslatos Petőfi név miatt is. De nagy sikere egyiküknek sem volt. Júliának nem bocsájtották meg Petőfi barátai, hogy “eldobta az özvegyi fátyolt” . . . Zoltán pedig apja nyugtalan természetét teljesen, a verselő tehetségét csak kis részben örökölte. Nem lesz érdektelen, ha Petőfiné Szendrey-Julia és Petőfi Zoltán egyegy versét megismerjük: SÖTÉT ÓRA. Irta: Petőfiné Szendrey Julia. Naponként árvább egy reménnyel S egy csalódással gazdagabb Szivünkből ekként fogy az élet Cseppenkint igy fogy, igy apad. S igy lesz kietlen pusztaság, hol Előbb virágos kert vala, ' Hol úgy megdalolt, fütyörészett Az életkedvnek madara. S lesz temető a szív, hol nyugszik Annyi szép és ifjú halott, Kiket az élet csak gyilkolni, De feledtetni nem tudott. Holttesteinken ott élődnek — S gyötrelmeinket ez neveli — Az emlékezet telhetetlen, Szüntelen éhes férgei. És e keservtől, gyötrelemtől Mit életnek nevezünk, Nincs szabadulás, nincs menekvés, Mig a földben nem pihenünk. Oh, örök álom, miért késel? Mert nem fogod be a szemeim? Nem róttam még le tartozásom? Vannak még sírni könnyeim? OROSZ DAL. Irta: Petőfi Zoltán. i Jó ápolónőm, kedves nénikém, Nem t’om, mi az, mi történik velem Mint, ki tűzben van, égek mindig én, Nincs nappalom, s nyugalmas éjjelem. Keresztet vess magadra gyermekem, Bizonnyal egy mesém ijeszte meg — Miket látsz, nemde, mostan szüntelen, Az alakok sötétek, rémesek? Nem nénikém, mit látok: szép alak, Tartása büszke, hogyha megjelen; Mint a mesében egy királyfinak; Ruhája gazdag, bársony és selyem. Ez bizonyosan maga Lucifer, Vagy a pokolnak egy más ördöge, A félelemtől már a szivem ver, Ha megigézne lelkem öröme!
