Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-10-15 / 10. szám
ío-ik OLDAL “KRÓNIK A” 1953 október következményeit nyögi még ma is nem csak a magyarság, de az egész világ. A bajt csak tetézte, hogy október 24-én a Monarchia haditengerészete elsőül mutatott rossz' példát: eldobta a fegyvert, átadta az egész flottát a fellázadt horvátoknak és hagyta, hogy azok kard csapás nélkül megszállják Fiúmét. A magyar parlamentben Fiume átengedését és a flottának a horvátok előtti kapitulációját az egyik függetlenségi képviselő riadtan jelentette be. A közel ötéves háború elvesztésének hirére a fronton már október elején megindult bőm lás, fejvesztettség átragadt a magyar kormányra és parlamentre is. . . A Monarchiában mindenütt kitört vagy a nemzeti forradalom, mint Csehországban október 28- án, vagy a parlamentarizmusból az uralkodóház akarata ellenére tulsokáig kizárt szegényebb néposztályok lázadása az uralkodó osztályok ellen. A győzedelmesnek hiresztelt front váratlan összeomlása után a forradalmi tömegek semmiféle ellentállással nem találkoztak. Tisza István mélyen sajnálatos meggyilkolása és annak a királynak az elüzetése, majd az osztrákok általi kiűzetése következett, aki uralma kezdetétől fogva a háborúnak emberséges béke által történő befejezésére törekedett igazán minden eszközzel, akinek a háború megindításában semmi része sem volt. Utána jött a többi, a törvényes parlament feloszlatása, de újabb választások elhalaszt• gatása és igy a magyarság, valamint a más nyelvű lakósok megfosztása attól, hogy törvényesen tehessenek vallomást arról, hová ’ • akarnak tartozni. Amíg a gyenge Károlyi és gyenge belügyminisztere hibájából, Budapesten a Vörös Újság lázithatott büntetlenül a kommunizmus mellett és a kommunisták mindenfelé bujtogattak, addig az erdélyi felvidéki és délvidéki megyókbe ellenállás nélkül vonulhattak be cseh hullarablók és szerb martalócok, nem állt senki az utjukba. Akinek ilyen szándékai voltak, azokat azzal intették le, hogy a világháború elvesztése tényét tudomásul kell venni és nem szabad hiába feláldozni a magyar emberéleteket. A békekonferenciába és wjlsoni ígéretekbe vetették reményüket. Közben a megszállt részek lakói menekültek befelé, mindenüket cserbe hagyva. Meri e még akkori eseményeknek a legszilárdabb védője is azt állítani, hogy nem ez történt? Merik e állítani, hogy igy akarták, annak igy kellett lenni, máskép nem is lehetett és ők csak mentették ami menthető volt? Nem volt e igaza annak a francia marsallnak, aki egyébként a győzőhöz illő lovagiasságot akkor teljesen félre dobta (Franchet d’ Esperay) és odavágta a fegyverszünetet kérő magyar forradalmi küldöttségnek: “Hát már ilyen mélyre sülyedtek?” Megfosztották magukat attól a tekintélytől, amely a monarchia népeit békében összetarthatta volna, a király Személyétől, amely tényező mint láthattuk a mostani háború után is s még a győztesek szemében is nagyobb garanciát jelenthetett volna, mint azok, akik minden / mandátum és mint beigazolódott minden képesség nélkül is. nemzetük vezetőinek jelentették ki magukat és ráadásul eldobták maguktól azt a másik tényezőt, amelyre a győzelmétől megittasodott ellenfelek, illetve a saját hazájuk ellen törők is fel kellett volna figyeljenek, az annyi csatában győztes hadsereget, mégha az Franchet d’ Esparay hatalmas balkáni hadseregével és az Entente más épp seregeivel is találta volna magát szemközt. Mentegetődznek: Úgy sem lehetett volna semmit sem tenni, a győztesek már mindent előre elhatároztak, ugyan ki vehette volna fel velük a fegyvert a győzelem reménye mellett? A szövetségesek még Németországnak is csak egy kicsi részét szállták meg, pedig ott voltak a határon a francia, az angol, az amerikai milliós hadseregek és talán nem egészen alaptalan a feltevés, hogy négy évi harc után nem lett volna kedvük, hogy a csehek, románok, szerbek túlzott területi igényeit (Egyáltalán semmiféle jogos területi igényük nem volt a Szentistváni Magyarország egyetlen rögére sem! A szerk.) újabb nagy vérontás árán elégítsék ki, más országok területein áthatolva, hiszen még a törökök ellen sem akartak, nem is tudtak egységesen fellépni, amikor Kemál pasa szembeszállt a súlyos békerendelkezésekkel, holott a Bospursban, vagy Smyrnában igazán akadály nélkül köthettek volna ki a szövetségesek hadihajóóriásai. Rábízták a görögökre, hogy szerezzék meg, amit kaptak, ha tudják. Nem tudták, amint román és szerb hadsereg sem tudták volna és még kevésbbé a cseh, amelyet még Kun Béla hadserege is visszaüzött Kassától Zsolnáig, ha pár nap múlva fel is adta újra Kassát. Nem akarhattak közbelépni, amint nem is léptek közbe Fiume,Vilna, Teschen kérdésében, sőt még Sopronnál sem, de viszont azt sem lehetett tőlük várni, hogy a megszállás által teremtett tényeket a magyarság javára katonai erőhatalommal változtatták meg. Az 1919 március 20-iki Vyxjegyzék elrendelte az ország kétharmadának átadását az “utódállamok ’ számára s Károlyinak sem bátorsága, sem ereje nem volt a győztes Entente haderővel szembe szállni, hanem odadobta a hatalmat a proletariátus kezébe, remélve, hogy “nemzetközi összeköttetéseik” révén talán ők tudnak csinálni valamit. Az összeköttetések persze hajítófát sem használtak volna a trianoni hóhérok megrögzött elfogultságával szemben. .. * * * Ez a 35 év előtti őszirózsás megmozdulás meg nem hamisított mérlege és hogy többi között a legitimizmus félredobása okozta azt, hogy egymásután jöhettek a véreskezü diktátorok, hogy most annyi újabb vérontás, annyi újabb nagy győzelem után, pld. New Yorkban igen alapos okokból légitámadási gyakorlatokat kell tartani, azt is csak annak köszönhetjük és ebből a nagy betegségből csak akkor épülhetünk fel, ha az akkori eseményekből, következményeiből kiérezzük a tanulságokat és azokat minden népboldogitó frázisok ellenére meg is valósítjuk: Helyre állítjuk a legitim uralmat mindenütt. * * * Az igazi, erőszakkal furfanggal meg nem hamisítható népszavazás mindenütt: ez kell a világ az igazi békéjéhez, olyan népszavazás, ahol mindenki — aki arra jogosított — minden félelem nélkül mondhatja meg, hogy mit akar, ahol lehetnek sokan, akije nem a többség mellett szavaznak, de nem lenne 99, sőt száz százalékos többség a diktátor, vagy hóditó mellett. Ettől félt annak idején főkép a cseh, mert jól tudta, hogy az általa megkívánt területek lakosságának legalább 75 százaléka ellene lesz, (ehelyett Pittsburgban szavaztatott le pár bérencet) ettől fél most Tito is, amikor visszautasította azt a becsületes ajánlatot, hogy Trieszt ügyében népszavazás legyen. 1918-ban még a legvakmerőbb déli pánszláv sem mert volna Triesztről álmodni, ma már nem kell nekik népszavazás. Ideje volna a felfuvalkodott dél békát is figyelmeztetni, hogy elég volt az erőlködésből, mert olyat pukkanhat, hogy abba belepusztul mesterkélt birodalmuk is. KRÓNIKÁS. • a Az amerikai és angol katonaság kivonulása Triesztből Trieszt adriai kikötőváros és a mögöttes terplet hovatartozása kérdésében nyolc év óta bizonytalan helyzet áll fenn. Tito Jugoszláviának követelte Triesztet, de az 1946. évi béketárgyalásokon csak abban történt megállapodás a Szovjettel, hogy Trieszt szabad állam lesz. Tito és Moszkva szakítása után az 1948-as olasz választások alkalmával a Nyugat az egész területet, melynek felét Tito tartotta megszállva, Olaszországnak Ígérte. A másik részt, — § várost és északi határkörzetet — amerikai és angol csapatok őrizték eddig azon a címen, hogy még nincs önálló kormányzata. E nyáron a Nyugat azt kívánta, hogy az olasz kormány és Tito tárgyaljanak egymásközt. Az olaszok népszavazást ajánlottak, de Tito ezt elutasította. Most az Egyesült Államok azon törekvésektől vezettetve, hogy az olasz Pella-kormányt erősítse és a nyugateurópai hadsereg olasz jóváhagyását biztosítsa, elhatározta, hogy Triesztet és a hozzátartozó részt az “A” zónát kiüríti és felhatalmazza az olasz kormányt, hogy csapatai száliják meg ezt a területet, mig Jugoszlávia továbbra is megszállva tarthatja a “B” zónát. A lépés Olaszországban örömet keltett, de Jugoszláviában heves utcai tüntetéseket hivott ki. Az utcára vezényelt kommunisták betörték az amerikai és angol követség ablakait és Amerika-ellenes hangokat hallattak. Tito sajnálkozását" fejezte ki, de igen jellemző és tanulságos, hogy kommunistái azonnal Amerika ellen fordulnak és Amerikát szidják, bántják, amint Amerika valami olyant tesz, ami nincs egészen inyjükre. . . . (Az utolsó jelentések szerint a jugo kommunisták súlyosan bántalmazták az amerikai követség sajtótisztjét és romboltak az amerikai olvasóteremben.) Tito fenyegetődzik, de tárgyalni is hajlandó és a hangulat a két ország között feszült. A Szovjet mz olasz békeszerződés megszegésével vádolja a Nyugatot. Külön érdekessége a trieszti fordulatnak, hogy Amerika és Anglia példát mutatnak a Szovjetnek csapataiknak egy katonailag elsőrendűen fontos európai pontról való kivonulásával. Meddig halasztja még a Szovjet a katonai kivonulást Magyarországból és a többi rabországokból, általában Európából', ahol semmi keresnivalója nincsen?! * * Í&: Borsi Tivadar lapunk kanadai munkatársa írja a torontói “The Globe and Mail” napilapban “Egy uj dunai egység kikötője” címen: “A trieszti harc fellángolása alkalmából, időszerű dolog, hogy a való igazság helyes meglátása végett felidézzük ez adriai kikötő történetének néhány részletét. “Tergestum" néven Trieszt régi római város volt. A középkorban a velenceiek telepítették be és civilizálták újból a várost az isztriai és dalmáciai partvidékkel együtt, kelet felé irányuló terjeszkedésük folyamán. A XlV-ik században a város a Német Római Császárság birtokává lett. Egyre növekvő fontosságra tett szert 1719 után, amikor is VI. Károly császár “szabad kikötő”-nek nyilvánította. 1866 után az Osztrák Magyar Monarchia első számú kikötőjévé lett, miután a Poroszországtól szenvedett kőnigraetzi vereség után a Habsburgok elvesz tették Észak-Itáliát. . . Ez volt Trieszt aranykora. Pompás, uj kikötő létesült (1868-83) és kettős vágányu vasút, (Európa egyik legköltségesebb vonala) épült, hogy a kikötővárost összekösse Béccsel, Budapesttel, Prágával, Krakóval és Lemberggel, egy 60 milliós birodalom képezte hatalmas hinterlanddal. Trieszt biztosan haladt az utón, hogy a Földközi Tenger egyik legforgalmasabb kikötőjévé váljék. Az első világháború után a főleg olaszul beszélő Trieszt városa az isztriai félszigettel, ezzel a vegyes lakosságú tartománnyal együtt Olaszországhoz került. Ekkor Trieszt, minthogy elvesztette a kikötőjét ellátó hinterlandot, lassan, de visszavonhatatlanul hanyatlani kezdett, bár Mussolini fasiszta kormányzata mindent megtett, hogy közigazgatási és nevelésügyi intézmények, (mint pl. egyetem) koncentrálásával megállítsa a hanyatló irányzatot. Hogy megbüntessék Olaszor-T
