Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-10-15 / 10. szám
VOLUME IX. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1952 OKTÓBER. NO. 10. SZÁM. Ki vezessen? Irta: SZENTGYÖRGYI FERENC (Argentin.*) A magyar történelem kétségtelenül legnagyobb emigrációja a második világháború folyamányaként külföldön maradt vagy az orosz megszállás első éveiben nyugatra menekült magyar tömegek. A háború végi események ■— államférfiak, pártok, politikusok, stb. magatartásának megítélése következtében — a menekült magyarság igen erősen heterogén volt. Az indulatok féktelensége csak nagyon lassú lecsillapodást engedett, ami miatt •—■ sajnos — sok hasznos esztendőt veszítettünk. Azonnali összefogás helyett egymást osztályozgatták a menekülés időpontja szerint, itélgették, hogy ki látta korábban és helyesebben a fenyegető veszedelmet, az egyik bűnös volt német-kollaboráció, a másik orosz-kollaboráció miatt, csak éppen bűn* telent nem lehetett találni a menekült magyarság között. Egy egészen vékony, szélsőséges réteg kivételével az emigráció túlnyomó többsége a hetedik esztendőre már lehiggadt annyira, hogy nemzeti céljaink kiharcolása érdekében nem a történt hibák, tévedések és bűnösök kutatását és önigazolását tartja a legfontosabbnak, hanem éppen ezeknek a félretételét. Az ország visszaszerzésének feladatai ezt most már múlhatatlanul követelik. Amikor tehát a Krónika 1952 júniusi számában Borsi Tivadar tollából megjelent “A jogfolytonosság kérdése és Horthy Miklós” címet viselő cikkéhez hozzászólok, azon elv alapján teszem, hogy egy cél eléréséhez több ut is vezethet. Az általa megjelölt ut kétségtelenül járható, annak lényegével is tökéletesen egyetérthetünk, amelyet később egy kis deákferenci példával is megkívánok világítani. De főleg egyetérthetünk abban, hogy az egységet, a nemzet és ősi alkotmányunkhoz hü, kétségtelenül a legkomolyabb és legnagyobb részt képviselő tömeget igenis össze kell és össze lehet hozni történelmi igényeink eléréséhez. És ezt itt kell megharcolnunk az emigrációban, mert az itt elszalasztott időt többé nem pótolhatjuk. Éppen azért céltudatosan használtam fentebb "az ország viszszaszerzésének” kifejezést, mert a mi katonai erőnk országunk és népeink felszabadításához még porszem sem azokhoz az arányokhoz, amelyek a következő világháború győzelmes megvívásához szükségesek lesznek. Tiszteletre méltók a felszabadításban való részvételi törekvések és a tényleges részvétel is, azonban mindenki érzi, hogy a Szent Korona ősi területének birtokába még sem az esetleg néhány ezer, vagy tízezer harcos harca ellenértékeképpen jutunk, hanem a bevezetőben már említett nemzet és alkotmányhü emigráció jól és egy célra összefogott erőfeszítése révén. Talán senki előtt sem kétséges, hogy az első világháború alatt Csehszlovákiát az északamerikai emigráció teremtette meg és nem a szibériai cseh légiók! Ehhez pedig kétségtelenül egy elismert főre van szüksége az emigráció rendszer - és pártpolitikától távol álló túlnyomó többségének, hogy igy minden alkotmányos erő összetevődése által mindenki a maga helyén, körletében és lehetőségei közepette megvívja a legjobb harcot a Szent Korona országaiért és népeiért. No, de itt a kérdés, ki a leghivatottabb és legfelkészültebb ennek a harcnak a vezetésére? Deák Ferenc, akinek bölcsességéhez gyakran visszatérünk, azt mondotta, hogy ha a lajbi első gombját hibásan gomboljuk, akkor a lajbi összes következő gombjait rosszul fogjuk gombolni. Ez esetben, — hogy lajbink jól álljon — az összes gombokat ki kell gombolni és a gombolást az elsővel — helyesen — kezdeni. Azt hiszem, nem képezheti vita tárgyát közöttünk az, hogy mióta gomboljuk a lajbinkat hibásan és ennek következtében mióta áll rajtunk túlságosan is rosszul a lajbink. És — gondolom — arról is felesleges volna vitázni, hogy a magyar állam épülete meddig állott épségben és mióta kellett beérnünk annak csonkjaival? Egészen nyilvánvaló tehát, hogy 1918-ig gomboltuk jól a lajbinkat, addig nekünk tetszőén is állott rajtunk, viszont azóta egyetlen magyarnak sem tetszett a lajbink állása, valószínűen azért, mert azóta helytelenül gomboltuk. Hogyan is ne tetszett volna, amikor a miénk volt Brassó, Orsóvá és Fiume is, de egészen otthonosan éreztük magunkat Bregenzben, vagy Raguzában is, továbbá az első világháború előtt volt idő, amikor a világ legnagyobb csatahajója Szent István név alatt futott a tengereken. Meg vagyok arról győződve, hogy ezt az állapotot egy kis törpe szélsőség kivételével minden magyar elfogadná újra, akiket nem rendszer és pártpolitika, továbbá nem pozicióéhség és a vezetésre való önelhivatottság kerített a hatalmába! A költő szerint “csak törpe nép felejthet ős nagyságot” és — Istennek hála —> csak egy egészen csekély része a magyarságnak az, amelyik igen gyorsan megfeledkezett erről, # * * A trónfosztó törvény tartalmazza a KÜLSŐ KÉNYSZERRE való hivatkozást is, akárcsak a trianoni békeparancsot becikkelyező törvény. Ilyen indokolásu törvényeket tarthatott-e, különösen pedig tarthat-e ma is érvényesnek magyar ember! Magyarok aligha, legfeljebb hazaárulók! Amikor tehát az 1920. évi alkotmányozó nemzetgyűlés a királyságot fenntartotta, a kormányzói tisztséget pedig aláhuzottan ideiglenesnek minősítette, akkor azt az akaratát rögzítette le a nemzet nevében, hogy A LEGELSŐ KÍNÁLKOZÓ ALKALOMMAL az ideiglenes állapotról visszatér az eredeti, ősi formára éppen úgy, mint ahogy a világon mindenki minden ideiglenesként rendezett dolgát visszacseréli az eredeti stabil állapotra, mihelyt csak lehet. Kétségtelen, hogy az eredeti állapothoz való visszatérésre Horthy Miklós ideiglenes kormányzóságán át vezet az ut, mert hiszen az ő kényszerű időszaka is benne van a rosszul gombolt gombsorban, amelyet ugyancsak ki kell gombolnunk, hogy a gombolást élőiről helyesen kezdhessük. De még itt nem állhatunk meg! Ha már szó esett arról, hogy ki is a magyarság jogos és hivatott vezetője, feje és érdekeinek képviselője, menjünk tovább. A magyar nemzet királyválasztó jogát 1687-ig gyakorolta. Ekkor a Habsburg ház elsőszülött fiutódai javára elismerte a trónörökösödés jogát. Ettől kezdve tehát a koronás király életében a trónörökös mint méltóság szerepelt a koronázási szertartáson; a király megkoronázása után ennek kifejezést is adtak azáltal, hogy a hercegprímás és a miniszterelnök a Szent Koronát együttesen tartva a trónörökös homlokához érintették. Ugyanez történt 1916 december 30-án is Istenben boldog IV. Károly királyunk koronázásakor, amiáltal e megkoronázott királyi pár első szülött fia VISSZAVONHATATLANUL a Szent Korona országainak trónörököse lett, tekintve, hogy Ősi alkotmányunk szerint a királyi méltóság is visszavonhatatlan. A koronás király halálának pillanatában a trónörökös örökös királlyá lép elő, amely címet a megkoronázásig viseli. Ezért mondotta Apponyi Albert gróf, amikor IV. Károly királyunk halála hírét vette, hogy: “Le roi est mórt, vive le roi.” (Meghalt a király, éljen a király!) Ezt ősi alkotmányunk is pontosan leszögezi, amikor azt mondja, hogy a trón megüresedése után (elhalálozás, esetleg egyéb módon) A KIRÁLY 60 NAPON BELÜL KÖTELES MAGÁT MEGKORONÁZTATNI. Tehát jól figyeljük meg, nem a trónörökös köteles magát megkoronáztatni, hanem A KIRÁLY. Ennek következtében őfelsége OTTÓ ÖRÖKÖS KIRÁLYUNK a magyarság és a Szent Korona népeinek a feje és érdekeinek első képviselője. Mindazon ideiglenes megoldások, melyekhez azóta folyamodtunk, kényszer következményei voltak. IV. Károly király sem a maga, sem utódai nevében a magyar királyi trónról le nem mondott, a trónfosztó törvényt pedig a külső kényszerítés hozta meg a királyi hatalom szünetelése után három év múlva 1921 november 6-án és nem a nemzet óhaja! Ezt a körülményt kifejezésre is juttatták azáltal, hogy a nemzetgyűlés a nemzeti fájdalom jeléül néma felállással dokumentálta azt, hogy a becikkelyezendő törvényjavaslat elfogadásánál nem volt szabad elhatározásának birtokában, vagyis az elfogadott törvény NEM A MAGYAR NEMZET AKARATA! # * # Mindezek következtében a magyarságnak örökös királya van, akinek jogai az ősi alkotmányban gyökereznek és abból folynak, azonkívül e jogaiba a hatvanhárom vármegyéből álló Magyarország és Horvátország helyezte. Miért ragaszkodnánk csökönyösen a kényszerhelyzetünkben hozott törvényekhez és a megsemmisítésünket célzó egyéb szerződésekhez, amikor itt van előttünk a régi, boldog Ma-MINDEN CÍMRE KÉT PÉLDÁNYT KÜLDTÜNK ÉS KÉRJÜK ADJA ODA A MÁSIKAT VALAMELY ISMERŐS HONFITÁRSÁNAK! KÖSZÖNETTEL A KRÓNIKA. í \
