Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-09-15 / 9. szám
I 1952 szeptember. “KRÓNIKA” 9-IK OLDAE VITA-FÓRUM HOZZA SZÓLÁSOK A JOGFOLYTONOSSÁG KÜLSŐ BEAVATKOZÁSSAL 1918 ÓTA MEGSZAKÍTOTT RENDJE HELYREÁLLÍTÁSÁNAK KÉRDÉSÉHEZ. A FELSZABADÍTas problémája. Ismét sűrűbben halljuk, hogy a rabországokba agitátorokat, földalatti forradalmárokat kell beküldeni, hogy ott felkeléseket szítsanak, keservessé tegyék az uralkodást a Szovjetnek és ezt folytassák, amíg a Szovjeturalom a rabországokban össze nem omlik, esetleg benn Oroszországban magától meg nem bukik. Hetedik éve tart a rabnépek szörnyű szenvedése és rokonszenv és hála illet mindenkit, aki komolyan gondol felszabadításukra és a földalatti mozgalmaknak csendes, titkos szervezettebbé tételét, terjeszkedését kívülről támogatni kívánja. De lehet-e komolyan arra számítani, hogy a felszabadulás érdekében belülről történhetik jelentős lépés? Közhelyet ismétlőnk, rámutatva arra, hogy a Szovjet mérhetetlen, óriási, fegyveres megszálló túlerejével szemben minden ellenforradalmi kísérlet, amely nem kap egyidejű, hatalmas külső támogatást, csak újabb bitófákat, újabb fölösleges mártírokat jelentene. Hihetetlen, hogy a jóhiszemű javaslók ne látnák a vészjósló aránytalanságot, amely bármely rabnépi lázadó kísérlet és a Szovjet-erők kolosszális gépesített katonai túlereje között fennáll! Tragikomikus ily helyzetben földalatti mozgalmaktól eredményt várni és merőben hiábavaló még több embert áldozatul dobni, amikor már épp elég a mártír-áldozat úgy Magyarországon, mint a többi rabországokban és jöhet jó alkalom, amikor minden egyes emberre szükség lehet. . . Arra sem szabad számitani, hogy a Szovjet magától összeomlik. Uralmak, amelyek győzedelmes háborúban sok száz millió emberrel és sok százezer négyzetkilométerrel gyarapították hatalmukat, nem szoktak önmaguktól összeomlani. Ez gutaütésre való játéknál nem egyéb! Ha nem sikerül békés tárgyalások utján elérni, hogy a Szovjet jóvátegye a yaltai szerződés szemérmetlen, imperialista megszegését, azoknak lesz igazuk, akik szerint felszabadítani csak — felszabadítással lehet. . . I. A Krónika 1952. évi júniusi számában Dr. Boross Ferenc és Borsi Tivadar egyértelmüleg és helyesen szögezik le, hogy Horthy Miklós kormányzó ur Szálasi Ferenc uralomra jutása után is megmaradt a magyar szuverénitás élő képviselőjének, Dr. Boross Ferenc azonban mig egyrészt azt mondja, hogy “Horthy Miklós jelenleg is magyar államfőnek tekintendő, “hat sorral alább azt vitatja, hogy a kormányzó ur az emigrációban tanúsított “passzív magatartásával . . . hallgatólagosan lemondott az államfői méltóságról’'. Itt Dr. Boross Ferenc nemcsak Borsi Tivadarral, hanem egészen nyilvánvalóan önmagával is ellentétbe kerül. Nézzünk bele egy kissé, hogyan került az országgyűlés elé Horthy Miklós lemondó nyilatkozata, hogyan szólt az a nyilatkozat és milyen körülmények közt- jött az létre. Az országgyűléshez 1944 november 2-iki kelettel “Szőllősi Jenő tárcanélküli m. kir. miniszter miniszterelnök helyettes és “Dr. Budinszky László m. kir. igazságügyminiszter” törvényjavaslatot terjesztettek be “vitéz nagybányai Horthy Miklósnak a kormányzói tisztről lemondása következtében szükséges rendelkezésekről”. A törvényjavaslat általános indokolása ezt adja elő a kormányzó ur lemondásáról: '•-Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója az 1944. évi október hó 16-ik napján a következő kézirattal fordult az országgyűlés két Háza elnökeihez: “A Magyar Törvényhozás két Háza Nagyméltóságu Elnökéhez. -A Magyar Országgyűlésnek kormányzói üdvözletemet! A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadviselés ered ményes folytatása és a Nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemről lemondok és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról. Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom”. Ugyanakkor Szálasi Ferenc “miniszterelnök” saját elhatározásából és egyben Horthy Miklós kormányzónak szóbelileg közölt hozzájárulása alapján a miniszterelnöki teendők ellátása mellett vitéz Horthy Miklós lemondása óta a kormányzói jogkör gyakorlását is átvette. Az 1937: XIX. t. c. 3-ik paragrafusa alapján alakított országtanács vitéz nagybányai Horthy Miklós lemondó nyilatkozata alap ján az 1944. évi október hó 27-ik napján összeült és megállapította, hogy a kormányzói tiszt megüresedett. Ugyanakkor elhatározta, hogy az ország uj kormányzójának megválasztására az országgyűlés két Házának együttes ülését még sem hívja egybe, mert az ország területének jelentékeny részén dúló háborúra tekintettel a jelenlegi helyzet erre nem alkalmas s úgy véli, hogy addig, mig a kormányzóválasztás lehetővé válik, az államfői hatalom gyakorlása törvényhozás utján ideiglenesen rendezendő. Egyben az országtanács Szálasi Ferenc miniszterelnöktől ugyanakkor a miniszterelnöki esküt kivette. A fentiekben a tények folytán a kormányzói jogkörben foglalt jogok-- gyakorlása tekintetében olyan tényleges helyzet állott elő, amely alkotmányjogi szempontból törvényhozási rendezésre szorul. Mindenekelőtt szükség van arra,, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklósnak a kormányzói tisztről való lemondását az országgyűlés tudomásul vegye és törvénybe iktassa”., stb. A törvényjavaslat 1-ső paragrafusa pedig igy szólt: “Az országgyűlés tudomásul veszi, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzói tisztjéről az 1944. évi október hó 16-ik napján lemondott”. Nem Jakab Mihály terjesztett tehát javaslatot az országtanács nevében az országgyűlés elé, hanem a m. kir. igazságügyi miniszter és a miniszterelnökhelyettes nyújtottak be törvényjavaslatot, melynek indokolásában csak hivatkozás történt az országtanács határozatára és arra, hogy az országtanács Szálasi Ferenctől a miniszterelnöki esküt kivette. Ennyi és nem több került az országgyűlés elé. II. Ezek után foglalkozni kell a kormányzó ur lemondó nyilatkozata létrejöttének körülményeivel. Úgy emlékszem, még 1944 október végén Szálasi Ferenc megjelent külön a képviselők és külön a felsőházi tagok kifejezetten ebből a célból összehívott értekezletén, ahol a hozzá intézett kérdésekre választ adott. Egyik felsőházi tag felvilágosítást kért arra vonatkozólag,, hogy milyen körülmények közt jött létre a lemondó okirat. Szálasi azt felelte, hogy a kormányzó ur már hónapokkal előbb, két Ízben is kijelentette lemondási szándékát. Magam is jelen lévén, már nem emlékszem határozottan, de mintha azt is mondotta volna Szálasi, hogy ez a két kijelentés, vagy egyik előtte történt. Szerinte tehát az 1944. októben 16-án aláirt lemondó nyilatkozattal a kormányzó ur csak az általa már régebben tervezett lemondási szándékát valósította meg. Ennyi volt a válasz, ami azt is jelentette volna, hogy a lemondás ténye aggálytalannak tekintendő. Ezzel szemben kettőt nem lehet figyelmen kivül hagyni. Először is„ a lemondó nyilatkozat miniszteri ellenjegyzés nélkül jelent meg, tehát alkotmányunk értelmében már ebből az egy okból is érvénytelen. Sajnos, ezt a körülményt sem a képviselőházban, sem a felsőházban senki sem tette szóvá. Nem vették észre, vagy elsiklottak fölötte. , . Másodszor: szóról-szóra igaza van Dr. Boross Ferencnek, mikor megállapítja a következőket: “Akkor tehát, amidőn a Kormányzó kijelenti, hogy lemondó nyilatkozatát kényszer hatása alatt irta alá, nem férhet kétség ahhoz, hogy az államfői tisztjéről lemondó nyilatkozat semmis, érvénytelen”, llgy tudom, ilyen kijelentést a kormányzó ur valóban tett is. Nem lehet vitás ezek után, hogy az 1944 október 16-án kelt lemondó nyilatkozat semmisnek tekintendő. * * * Térjünk rá Serédi Jusztiniánnak, az országtanács legkimagaslóbb tagjának különvéleményére. Erről a különvéleményről nemcsak az 1944 novemben 2-án kelt törvényjavaslat indokolása hallgat, hanem a törvényhozók sem tudtak róla semmit. Nagyon sajnálatos dolog, hogy különvéleményről maga Serédi Jusztinján sem tett említést legalább bizalmasan és legeslegalább felsőházi tagtársai előtt, annak ellenére, hogy a november 2-iki keletű törvényjavaslatot mint felsőházi tagnak meg kellett neki is kapnia. Dr. Boross Ferencnek az a véleménye, hogy “a Bíboros különvéleményének ismertetése után is, a parlament Szálasi Ferencet államfővé választotta volna,” nagyon is ingatag feltevés, mert hiszen a képviselőházban a nyilasok törpe kisebbségben voltak, a felsőházi tagok közt pedig még mutatóban sem lehetett nyilaspárti tagot találni. Magyarország első zászlósurának, a hercegprímásnak különvéleménye igenis döntő befolyással lehetett volna az országgyűlés állásfoglalására, ha arról a törvényhozóknak tudomásuk lett volna. Minden valószínűség a mellett szók hogy a különvélemény — mint azt Dr. Boross Ferenc irja — Jakab Mihály mulasztása következtében nem került a törvényhozás elé hivatalosan. Személyesen ismertem Jakab Mihályt és el kell hinnem, hogy erre a mulasztásra őt — mint az ellene indított népbirósági eljárás folyamán előadta — valóban kényszeritették, éppen úgy, mint a kormányzó úrtól is kikényszeritették a lemondó okirat aláírását. Ezzel szemben azonban nem hallgathatom el azt az aggályomat sem, hogy Jakab Mihály a mulasztást valamiféle “népbiróság” előtt ismerte be és nem bizonyos, hogy nem ott kényszeritették-e a beismerésre? Az azonban bizonyos, hogy ha mulasztott is, annak jogi — kivált büntetőjogi -— elbírálására semmiféle “népbiróság” cégére alatt garázdálkodó bűnszövetkezet nem lehetett illetékes. Ennek a társaságnak is négy év múlva jutott eszébe az eset elbírálása. Csak mellékésen jegyzem meg, hogy a népbirósági látszatperekben sem a népbiróság adta ki a vádiratot, mint Dr. Boross Ferenc nyilvánvaló elírásból irja, hanem a népügyész. A népügyész vádolt és a népbiróság ítélt, úgy, ahogyan felülről előre megparancsolták. Még egyet kell megjegyeznem. Ternovszky Béla még Töreky tényleges kúriai elnöksége alatt vonult nyugalomba és helyébe ugyancsak Töreky Géza elnöksége idején neveztetett ki a Kúria másodelnökévé Jakab Mihály. A jogfolytonosság kérdéséhez tartozik Dr. Boross Ferencnek az a véleménye is, hogy szerinte az 1920. évi I. törvénycikk “trón
