Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-07-15 / 7. szám
1952 julius KRÓNIKA” 7-IK OLDAL "EGÉSZ SZIVEMMEL EGYÜTTÉRZEK A SZENVEDŐ MAGYAR NÉPPEL” - MONDOTTA SPELLMAN BÍBOROS ÉRSEK Spellman biboros érsek julius elején hosszú kihallgatáson fogadta Bartha Albert vezérezredes, volt honvédelmi minisztert, akinek Mindszenty biboros hercegprímással volt kapcsolatai előtte ismeretesek. Élénken érdeklődött arról, milyen hírek érkeznek Magyarországról, főleg Mindszenty biboros és Msgr. Zakar primási titkár sorsáról. Megemlékezett Mindszenty biboros new yorki látogatásáról és Bartha minisztert fogadószobájában hellyel kínálva, ezt mondotta: •— Kérem, foglaljon abban a székben helyet — ott ült Mindszenty biboros. Spellman érsek a meleg, baráti hangú beszélgetést a következő szavakkal fejezte be: — Élénk figyelemmel kisérem Magyarország és a magyar nép sorsát. Ismerem a magyar népet, magam is jártam Magyarországon és szívesen gondolok az ott töltött időre. Mai állapotában egész szivemmel együtt érzek a szenvedő magyar néppel és bízom abban, hogy Szent István országára rövidesen jobb napok virradnak. Bartha Albert a kihallgatás végén átnyújtott az érseknek egy fényképfelvételt, amely az 1946. évi utolsó Szent Jobb körmenet egy jelenetét ábrázolja Mindszenty bíborossal, aki a körmenetet vezette. A vád. mely szerint mi, legitimisták “feudális Magyarországot” akarunk, époly nemlétező, mint a középkori boszorkányok. Ahogyan a mai kornak gyermekét 'nein lehet már azzal ijeszteni, hogyha rosszalkodik, úgy elviszi a vasorru bába, ugyanúgy nem lehet ma józan gondolkodású magyar, aki elhiheti rólunk azt, hogy egyletünt világnak feledésbe ment rendszerét akarnánk visszaállítani. Feudalizmus igenis volt Európában hosszú évszázadokon keresztül, sőt annak maradványai egészen az első világháború végéig éltek egyes országokban. Németország a császárság alatt feudális hercegségek bonyolult államszövetsége volt, ahol a feudalizmusba utón, útfélen beleütközött az ember. Az Osztrák Magyar Monarchiának pedig nem Magyarország volt legfeudálisabb országa, hanem — a ma demokratikus mintaállamnak kikiáltott — Csehország, ahol a magyar főuraknál még sokalta gazdagabb arisztokraták tartották kézbe a hatalmat. De ugyanúgy feudális volt az akkori Anglia, ahol nemcsak óriási földbirtokterületek, de egész városok fizettek telkeik után bért egy-egy főurnak. Még a mai Olasz országban, Sicilia szigetén, oly hatalmas kiterjedésű földbirtokok léteznek, amelyek mindegyike felülmúlja kiterjedésben Eszterházy hercegnek legendás háromszázezer holdját. . . Csak a mostani keresztény demokrata kormány kezdi ott a földbirtokreformot végrehajtani. Mussolini hosszú fascista uralma változatlanul fenn tartotta a nagybirtok rendszerét. Igaz, hogy Magyarország az első világháború után egy jelentéktelen parcellázástól eltekintve, egészen az 1945-ös összeomlásig érintetlenül hagyta a nagybirtokokat. De ezért mindenki mást lehet felelőssé tenni, csak épen a legitimisták akkori vezetőit nem. Ezek mindvégig a demokratikus jogok, kiterjesztése mellett harcoltak és nem egy beszédben követelték a földkérdés igazságos megoldását. llgy a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt mint a Griger-féle Nemzeti Néppárt programmjában szerepelt a földreform követelése. Hogy a legtimista vezetők között főurak is voltak, azt senki kifogás tárgyává nem teheti. A magyar arisztokrácia között valamilyen szoros érdekképviseleti szerv nem állott fenn — amint azt sokan hiszik —, amelynek kizárólagos célja a nagybirtok megmentése lett volna. A magyar földbirtokos osztály számos tagja a polgári ellenzék legharcosabb képviselője volt a Horthy rendszer idején és az ellenzék padjain együtt ültek azzal a Giesswein Sándorral, Griger Miklóssal, Rassay Károllyal, Gratz Gusztávai, Makray Lajossal, akik polgári vagy paraszti származásúak voltak, de épen oly lelkesen voltak hívei a törvényes királyság gondolatának, mint földbirtokos politikus társaik. ök azért kívánták a királyság visszaállítását, hogy megszabadítsák az országot a külömböző társaságokba, klubokba, jobboldali alakulatokba tömörült, kisded klikknek uralmától, amelyik ebben a korszakban a tényleges hatalmat gyakorolta, kíméletlenül mint az 1918 előtti feudálisnak nevezhető uralom. A ma emigrációban élő magyar politikusok még jól emlékezhetnének arra az időre, amikor a szélsőjobbaldali törekvések ellen szép, közös egyetértésben harcoltak a legitimistákkal. Emlékezhetnének arra, amikor a polgári ellenzék gondolatának legkiválóbb harcosa az a “Magyar Nemzet” cimü lap volt, amelynek ragyogó tollú szerkesztőjéről, a magyar újságírás büszkeségéről, Pethő Sándorról mindenki tudta, hogy a legfanatikusabb hive a legitim királyság gondolatának. Ha abban az időben valaki azt állította volna, hogy a legitimisták tábora "feudális” úgy azt hiszem, csak megmosolyogták volna. Bár támadásban akkor is volt részünk, voltunk baloldaliak, átkos liberálisok, zsidóbérencek, a hitleri idők ben “angolszász kémek” (mo*t hasonlóképen) de azt, hogy feudalisták voltunk, arról csdk ma szól a fáma. A legitimista vezetők közül Apponyi Albert, Pallavisini György,, Zichy János szegény emberként haltak meg, nemhogy megerősítették volna legitimista tevékenységükkel “feudális pozícióikat”, hanem a politikai küzdelemben felemésztették saját tekintélyes vagyonukat is. így festett tehát a valóságban a "feudális legitimizmus”. De tekintsünk csak a jelen helyzetre. Ha 1918 után még elevenen élt a feudális múlt emléke, hová tűnt el az az az Urnák 1952-es esztendejében! Jellemző tünet, hogy talán földbirtokos osztályunk volt az, amelyik legkissebb százalékban hagyta el az országot az összeomlás idején. Otthon maradt. Mi volt ennek a magyarázata? Az a már betegesnek mondható ragaszkodás,, amelyet a magyar földbirtokos az ősi rög iránt érzett. Inkább maradt saját falujában, szerényen meghúzódva egyik volt cselédje apró házában, annak kegyelemkenyerén tengetve létét, mintsem nekivágjon a bizonytalan idegennek. És hogy mennyire nem gyűlölte a magyar nép annak legékesebb bizonyítéka, hogy sohasem fordult elő az, hogy falujának népe ne adott volna menedéket a hajdani földbirtokosnak, miután azt kastélyából kiűzték és vagyonától megfosztották. És ha a bolsevizmus könyörtelen rémuralma, ma ezt a szegény üldözött embert kényszermunkatáborba terelte, akkor sem állott egyedül. Mert “osztályidegen” ma szegény hazánkban a húsz holdas parasztgazda, épugy mint a nyugdíjas kistisztviselő, vagy a zsidó kiskereskedő és csak egy uralkodó kaszt létezik, amelyik valóban "feudális” kiváltságokkal rendelkezik — a mindenható pártnak vak engedelmességü janicsargárdája. Azt hiszem, hogy ha Isten segítségével Magyarország felszabadul és ott egy ily hazatérő politikai bölcs hirdetni kezdené azt, hogy főfeladatának tekinti, megvédeni a hazát, egy uj “feudális” uralomtól, úgy a kényszermunkatáborban követ törő földbirtokos ivadék époly csodálkozó szemeket meresztene rá, mint rabtársa a paraszt, vagy a kommunista uralomnak behódolni nemakaró munkásifju. Ök már nem is tudják mi az, amitől megvédeni akarják. Előttük már csak egy ideál lebeg, hogy szabad emberként dolgozzanak ha kell két kezük verejtékes munkájával, bennük az embert lássák és nem azt,, mi volt apjuk foglalkozása 1945 előtt. Valóban úgy éreznek, hogy nekik a vasorru bábáról mesélnek, akiről jól tudják, hogy nem létezik, de igenis tudják azt, hogy a szörnyű elnyomatást élték végig, ahol nem politikai" frázisok, hanem a magyar nemzet nemes krisztusi szolidaritása tartotta őket össze és tette lehetővé azt, hogy mind e szenvedéseket kibírhassák. Aki tehát ily vasorru bábákról regél ma, az semmit sem használ ezzel szenvedő honfitársainknak, legföljebb árt a külföld nagy népei előtt a magyarság jó hírnevének, mert azt állítja, hogy vannak még az emigrációban oly nézetű magyarok, akik lázálmaikban visszaakarják forditani a történelem kerekét, csak azért, hogy abból esetleg nekik is hasznuk lehessen. Sajnos, élnek ily lázas fantázialók körünkben, akik még mindig abban reménykednek, hogy Hitler és barna-zöld uralma egy szép napon feltámad sirjából. Ezekkel épen eleget harcol irányzatunk és a Krónika. Tehát illejális velünk és becsületes célkitűzéseinkkel szemben az az állítás, hogy mi egy másik délibábot kergetünk és nem állunk a józan realitás talaján, amikor azt hirdetjük, hogy a demokratikus fejlődés nincs, mert nem is lehet, ellentétben a magyar történelmiséggel. c. z. m. A KRÓNIKA olaszországi terjesztője: Agenzia CES1, Roma, 46 Viale Reghina Margerita. Árusítók: MILANO: Intercontinental S. R. L. Piazza Sempione 8, TORINO: Giuseppe Magli edicola di giornali, Piazza Carlo Felice 85-b (Porta Nuova) LEVELEKBŐL Adjon az Úristen erőt, egészséget munkájukra, ezt kívánom én, aki a legalacsonyabb osztályból származom. És Isten éltesse s tartsa erőben Ottó Őfelségét is, aki tavaly itt járt köztünk és mindenkihez volt egy együttérző jó szava. Munkás voltam egész életemben, de nem felejtem, hogy az édesapám mondta 19-ben, a kommün után: “Fiam, ez a nép nem lehet el király nélkül!” Ő .is csak napszámos volt, de ismerte a magyar népet és tudta* hogy legjobb annak, ha a király rendet tart és nem jön egyik felfordulás a másik után. Apámék még otthon kínlódnak, kérem tehát nevem titokban tartását. Bajorország.- s. - y. Igen Tisztelt Szerkesztőség! A napokban került az egyik bajtársam utján kezembe az önök tartalmas és egyedül csak a magyar célokat szolgáló havilapjuk a Krónika. Gondolom, hogy önök is tudják már tapasztalatból, hogy mit jelent az, ha az ember teljesen el van szakítva Hazájától és családjától, egyszóval mindentől ami kedves az embernek. Itt Indokínában sokan vagyunk magyarok, idegen zászló alatt, vérrel és verejtékkel harcolunk a vörös hordák ellen, Elhagyatottságunkat csak a néhanapján idekerülő magyar újságok tudják enyhíteni, ilyenkor aztán mindenki elmélyed a sorokba és az újságok kézről-kézre járnak. Jómagam, már többféle amerikai magyar újságot olvastam, de még eggyikbe sem találtam meg a Krónikán kívül az igazi magyar hangot és az igazi magyar érdekeket szolgáló sorokat. Ez nem csak az én véleményem, hanem a legtöbb magyar fiúé. Kérem, hogy küldjenek néha egy-két számot a nevemre, amiért nagyon hálás leszek. Indokína. Leg. Michaelis Sándor.
