Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1952-07-15 / 7. szám

6-IK OLDAL "KRÓNIK A” 1952 július közre játszott abban az időben, de azt tagadom, hogy ennél az áru­lásnál ne lett volna más mód, le­hetőség. . . Arról pedig csak halkan beszé­lek, hogy nem nyújtottak a király­nak rangjához méltó megélhetést, amíg a szálláscsinálók’elő nem készítik az útját — vissza a trón­hoz. Az igazi jogfolytonossághoz! Mindenki tudta, aki kezével hozzá nyúlt a politika ütőeréhez, hogy Károly király halálos beteg­ségéhez a gyilkos kórt a pénzte­lenség bacillusa szolgáltatta. Pénz zel megválthatta volna az életét! Pedig az is tudott dolog volt, hogy ugyanakkor hatalmas össze­gekre rúgott az a nyugdíj, amit gavallérosan fizetgettek ki havon­ta a magyart sokszor gyűlölő né­met, cseh és osztrák tiszteknek. Szinte olvasatlanul küldték a pénzt idegenbe,, mert ezek az urak még arra sem érdemesítették az orszá­got, hogy oda költözzenek és ott költsék el ezt a jólétüket biztositó "apanázst”. . . És közben felnőtt Ottó örökös­király. Telítve magyar szellemi­séggel és kultúrával. És ezzel új­ból lángra kapott a király kérdés soha ki nem alvó tüze. A magyar nép ösztönösen megérezte, hogy olyan Valaki lépett a történelem színpadára, akinek a jogfolytonos­ságon kívül minden más adottsá­ga és rátermettsége is meg van az uralkodásra, a magyarság vezeté­sére. Neve, rangja és munkássága robbantó erő, a magyarság kálvá­­riás útját beragyogó napfény! Az ő agitációja nyomán lett a magyar nép királyvárásából egyszerre cső davárás is! Személye messze a magyar katasztrófa fölé magaso­dik és egyre jobban látja min­denki, hogy csak Ő jelölheti ki a Kedves Fiam! Nagy lelki örömmel olvastam vidám leveledet, melyben érte­­sitsz, hogy egyik régi vágyód va­lósult meg ott messze Koreában, amikor egy eleven kiskutyát sze­reztél magadnak. Elővettem a régi fényképeket, megkerestem köztük a tanyai-házunk sárga keramit kockás verandáján, kö­rülbelül tiz éve készült képet. Kis kölök vagy még ezeken a ké­peken. Előtted csücsül a két fe­hér gombóc, a két magyar ko­mondor kölyök, Ergo meg a Morgó. Azután eszembe jut a kis sárga kutya, a Muki, gacsos lá­baival, lelógó-füleivel, gondok ■ ba merült, ráncos homlokával és hűséges okos szemeivel. Ezek mind a Te kutyáid voltak, aki két szerettél és akik Téged hűsége­sen követtek. Aztán a nagy vihar, a szeny­­nyes áradat minket elsodort ha­zulról, Muki, Ergo és Morgó otthon maradtak. Sodort a vihar bennünket. Hogy és mint, azt magunk sem tudtuk, Bajoror­szágban voltunk napszámosok az uradalmi kertészetben. Dol­magyarság feltámadásra vezető útját! Az Ő királyságát óhajtja a ma­gyar nép és a legszentebb , imád­ságként őrzik az almáriumokban, vagy a levendulával, mentával illatosított tulipántos ládikók mé­lyén azt a sok fogdosástól pisz­kosra kopott röplapocskákat, amit egy ismeretlen szerző jutta­tott el hozzájuk. Ezt dugdossák az avatatlan kéz és szem elől, mert ha rájönnek a mostani pribékek, börtön, vagy mártírhalál jár érte. De még ezt is vállalják! Mert ez a legdrágább ereklyéjük, az egye­dül üdvözítő hitük a mai megpró­báltatásban, ami az életüket jelen­ti. Ez az uj király himnusz szöve­ge: A királyra óh nagy Isten Nyutsd ki áldó jobbodat, Trónja bíborán övezze Hir, dicsőség, hódolat ... S mig pajzsként ráborulva Lelked rajta nyugtatod, Szivén hintse szét világát, Égi hét ajándokod. . . Ref: A királyra óh nagy Isten Nyújtsd ki áldó jobbodat, Trónja bíborán övezze Hir, dicsőség, hódolat. . . Az idő kereke kezd meggyor­sulni! A királyt váró csodavárás egyre jobban élő valóság lesz. A magyarság letöri a rabság bilin­cseit. A történelmi statiszták szerepe lejárt. A vatta-talpakon surranó­­kat elnyeli a tég és az idő iszapja. S akkor újból visszatér az igazi jogfolytonosság s vele az emberi élet. . . Kanada, 1952 julius. MOHÁCSI PÉTER. goztunk szorgalmasan, de ha egy kutya bevetődött a kertbe, az a Te barátod lett. Ha láttál útközben egy kivert kutyát, ah­hoz volt egypár jó szavad és si­mogató cirógatásod. Es akkor egyszer azt kérdeztem Tőled: “Apukám! Mikor lesz nekem újra egy kis kutyám?” Aztán tovább sodort bennünket a sá­táni vihar. Amerikába kerül­tünk, nagy városba, ahol kutyát dehogy is tudtunk tartani. Egy két cica járt utának, meg a mó­kusok lesték jövésedet, menése­det. És most, hogy a harmadik világrészbe sodort a vihar, betel­jesedett vágyakozásod és van egy eleven kiskutyád, akit a first sergeant is szeret, kedvence a századnak. Miért csak most, ennyi szenvedés, ennyi vágyó­dás után van neked kis kutyád? Én nem tudom. Azt csak az Úristen tudja. Elvitted magaddal az Ujtes­­tamentumot, abból tudod, hogy Krisztus az Ut, az Igazság és az Elet. Ego sum via, veritas et vi­ta. Es ha az Úristen úgy akarja, haza vezet még bennünket sugár nyárfákkal szegélyezett tanyánk ra azon az utón, amit O mutat, amin eddig is vezetett, azzal az igazsággal, amit Ö hirdet, arra az életre, mit O rendel nekünk. Talán meg van még az évszáza­dos nagy vadkörtefa ott a kista­­nya mellett, annak az árnyéká­ban leheveredünk majd a vad­virágos réten. Es majd akkor a hullámzó buzatengerből előtrap­­pol gacsos lábával Muki, a kis­­tanya felöl pedig a kukorica tábla mellett az utón lógó nyelv­vel baktat felénk Ergo meg a Morgó. Aztán ők is lehevered­­nek mellénk és elmondják, hogy mi történt odahaza az elmúlt hét év alatt. Muki bölcs, öreg kutya lett, szemében lehet olvasni azt a sok szenvedést, könnyet, halál hörgést, amit hallott és látott azóta, hogy elváltunk. Ergo és Morgó nem beszélnek, ők nem olyan okos kutyák, mint Muki, de hatalmas izmaik feszülnek, szemük vérben forog és fogvi­­csorgatva várják a parancsot, A magyar jogfolytonosság híve­inek tábora nem hangoskodik, nem vesz részt az emigrációs po­litika kisded harcaiban, nem sze­mélyeskedik. A mi célunk nem apró "hatalmi poziciók” elnyerése nem a töme­gek előtti népszerűség vadászása. Azon biztos meggyőződés tudatá­ban, hogy a történelmi igazság ereje áll mögöttünk, nyugodtan várunk addig az időpontig, amíg a világpolitikai események oda fejlődnek, hogy a bolsevista rab­szolgaság alatt sínylődő népek számára ütni fog a szabadulás órája s a feltámadt magyar nemzet nagy mártírjai Mindszenty bíboros és Grősz érsek iránymutatását kö­vetve, a szenvedések árán megé­rett politikai öntudattal érezni fogja, hogy más megoldás nincs számára, mint visszaállítani a Du­­navölgy nagy közösségét az ural­kodóház igazságos vezetése alatt. Legrávolabb áll azonban tőlünk az a mohó vágy, amivel az emig­rációba kényszeritett magyarság némely tagjai már most akarják a maguk számára biztosítani az el­következendő hatalomnak pozíci­óit. Ma, amikor még azt sem tudhatják, meg fogják-e érhetni a felszabadulás napját, kormányok­ban, miniszteri tárcákban és poli­tikai pártokban gondolkodnak, illetve féltékenyen vigyáznak ar­ra, hogy senkinek se jusson eszébe őket képzelt hatalmi polcukról le­ütni és mást abba beültetni. Ha az emigráció ténye nem volna ön­magában véve oly tragikusan szomorú, úgy mosolyogni kellene ezeken a nagyon időelőtti ambíci­ókon. . . Legyünk tisztában azzal, hogy a közelmúlt eseményein követ­­keztetében emigrációba szorult magyarok száma nem haladja meg a kétszázezret, tehát nem adja az összmagyarságnak két százalékát. A szabad Nyugat országaiba ki­vándorolt és ott örök időre letele­pedett magyarság száma is csal néhány százezerre tehető. Tehá, semmiképen sem lehetünk feljogo­hogy Hajrá ! Muki elmondja, hol feküdtek a halottak, hogyan vonszolták hajuknál fogva az asszonyokat, leányokat, hogy hajtották el az embereket az ál­latokkal együtt, hogyan hordták ki a házból a könyveket, íráso­kat, hogyan gyújtották fel, ho­gyan lett kongó üres a tele mag­tár, istálló, hogyan lett romhal­maz a meszelt falu tanya. Aztán majd mi is mesélni kez­dünk. Elmondjuk, hogy mit lát­tunk és hallottunk a nagyvilág­ban, amit bejártunk. Mesélünk majd az emberi jogokról, kis né­pek szabadságáról, népek ön­rendelkezési jogáról. Es Muki, Ergo meg Morgó mindent meg­értenek, amit a Krisztusról elru­gaszkodott, sátán fajzatai által félrevezetett EMBER megérteni nem tud, nem akar. . . Ölel, csókol és hazavár Édesapád, sitva arra, hogy a 12 milliós, rab­ságban görnyedő magyar nemzet hivatott képviselőinek tekintsük magunkat. Igenis súlyos kötelességeink vannak népünkkel szemben abból a tényből kifolyólag, hogy szabad földön élünk. Nem tekinthetjük magunkat kiváltságos magya­roknak csak azért, mert a jó Isten kegyelme folytán sikerült a vörös pokolból kimenekülnünk. Abból a biztos tudatból kell kiindulnunk, hogy az otthonmaradottak ha hallgatásra is vannak kényszerül­ve, javarészt legalább is oly jó magyarok, tiszta lelkű hazafiak mint mi, itt kint az emigrációban. És ha néhányan talán megtánto­­rodtak, a nemzet nem tévelyedett meg, sőt ellenkezőleg, a vörös po­kolnak rémuralma csak fokozot­tabb mértékben váltotta ki leiké­ből a szabadság, a nemes értelem­ben vett demokrácia, de ugyanak­kor a tradíciók becsbentartása utáni vágyat. Ezt otthon a rabbi­lincsek között sokkalta tisztábban, nemesebben érzik és tudják mint mi, itt kint az emigrációban, ahol a kicsinyes politikai torzsalkodá­sok a külömböző zavaros idők za­varos percemberkéinek hangosko­dása sokszor bizony megzavarja némelyek látása tisztaságát. De ugylátszik, az a tény, hogy a mi táborunk nem vesz részt az emigrációs napipolitika sokszor —­­valljuk be — erősen utszéli cse­tepatéiban, váltotta ki egyesekben azt, hogy támadásaik célpontjául bennünket szemeltek ki. Sok formában és módon röp­pentek már felénk e támadás' nyilai és mi legtöbbször nem : gyeltünk fel rájuk. Mo^ azért foglalko­­repitett zonyit­­bölcs bird AJ LEVÉL EGY KOREÁBAN HARCOLÓ, UJAMERIKÄS MAGYAR KATONÁHOZ. AZ ÖREG HUSZÁR. LÁSSUNK TISZTÁN!

Next

/
Thumbnails
Contents