Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-07-15 / 7. szám
2-IK OLDAL "KRÓNIKA' 1952 julius koronás király szentesítésével jöhetett létre. Ha a fennálló, érvényben levő közjog dacára alkottak “törvényt”., ekkor ezzel a jogfolytonosságát megszakították, mert hiszen volt koronás király. Pedig a jogfolytonosság mérhetetlen erkölcsi javat jelent. Ha az egyszer megszakítható, akkor precedens a jövőre nézve; megszűnik a jogbiztonság! A kőniggratzi csata után Ferencz József király Deák Ferencet, a haza bölcsét, rendelte magához és kérdezte tőle: Mi most a •magyar nemzet követelése? “Deák válasza ez volt: ‘‘Felség egy jottányival sem több, sem kevesebb mint Kőniggratz előtt: a jogfolytonosság helyreállítása!” És a jogfolytonosság helyreállt és forrása lett a nemzet legvirágzóbb fejlődésének. Ha a jogot — különösen a közjogban — egyszer fellehet rúgni, akkor ez csak a kezdet a további felrúgásokhoz. Még a 20-as évek elején azzal érveltem, hogy ahogyan az őszirózsás forradalom tizenkét főkolomposa lebillentette a koronás királyt a trónjáról, ugyanily körülmények között a kormányzó urat is ki lehet majd billenteni a kormányzói székből és egy szolgabirói vagy még olyanabb rendszerű választás utján létesített “nemzetgyűléssel” az egészet utólag “törvényesíteni.” mint ahogy ezt a koronás királlyal tették. (Sajnos hamarább lett a jóslással igazam, mint ahogy gondoltam volna. Azóta már több “államfőt” is kibillentettek a székéből, hogy most egy cigányt ültessenek oda. A “törvényesités” sem maradt el soha). Menjen ez igy tovább? Nem! Jogrend kell nekünk! De ennek az alapja Deák szerint a jogfolytonosság! Ezt csak mi állíthatjuk helyre, ha visszamegyünk addig, ahol a jogfolytonossága első ízben megszakadt. Ez pedig a detronizációs törvény, jobban mondva 1918 volt. Nincs tehát 1939 évi vagy 1945 évi jogfolytonosság. A jogfolytonosság helyreállítása bizonyos biztosíték a jövőre nézve is. Mert a jövő generáció ebből azt a következtetést vonhatja le, hogy nem érdemes forradalmároskodni, hiszen a múlt bizonyítja, hogy a nemzet ragaszkodása a joghoz, a jogérzéke oly fejlett, hogy — ha ideig-óráig sikerül is valami felforgatás, az maradandó úgy sem lehet, mert a nemzet előbb vagy utóbb visszatér a jogfolytonossághoz. És — ismétlem —, nem vagyok katolikus, erős, meggyőződéses luteránus vagyok — de rendíthetetlenül hiszek a Szent Korona varázserejében, erősen hiszem, hogy ez az erő addig nyugodni nem fog, amig a törvényesség, a jogfolytonosság — mindenek előtt őt magát, a Szent Koronát illetően — helyre nem állt, hogy igy a további jogrend ősforrásává válhasson ismét. # * * Itt helyén valónak tartom közbevetőleg megjegyezni, hogy a detronizációs “törvény” KÜLSŐ ERŐSZAK folytán jött létre. De ez nem változtat azon, hogy az akkor érvényben volt törvények alapján jogilag bűncselekmény (lázadás vagy felségsértés, nincs akkori magyar büntető törvénykönyv a kezemben) tényálladékát merítette ki. A ránk erőszakolt állapotot azonban tehetetlenségünk következtében, mint tényleges helyzetet el kellett fogadni. Én is, mint “fait aceomplit,” elfogadtam. Azonban sohasem volt pillanatnyi kétségem az iránt, hogy a nemzet az első alkalomkor, amikor cselekvési szabadságának valóban birtokában lesz, a jogfolytonosságot helyre fogja állítani. / 3. A legitimista gondolat ellenfelei két körülménnyel akartak álláspontjuk helyességéről meggyőzni és pedig a) a Pragmatica Sanctio “indivisibiliter ae inseparábiliter” kikötésére való hivatkozással. Erre vonatkozólag az álláspontom ez: A közös birtoklás feltételét azért vették fel a Pragmatica Sanctióba, hogy az uralkodó hatalmát nagyobbitsák, vagy jobban mondva, hogy a birodalom szétosztásával ne gyöngítsék. Az a körülmény, hogy a “többi országok” birtoka vismajor folytán megszűnt, nem szünteti meg a másik birtokhoz való jogot. Mert amikor a Pragmatica Sanctiót megalkották,, erre az eshetőségre senki nem gondolt, sőt ellenkezőleg ezt az eshetőséget oly lehetetlenségnek képzelte mindenki, akárcsak a föld forgásának a megállítását. De ha ennek a lehetőségnek a feltételezése nem is lett volna oly elképzelhetetlen, mint amilyen volt, akkor sem lehetett volna — államraison szempontjából — erre az esetre szóló határozmányt felvenni. Nem fér kétség ahhoz, hogy ez a kikötés a királyi ház érdekében történt, azért vették fel a Pragmatica Sanctióba, hogy az uralkodó hatalmát öregbbitsék. Ennek a magyarázata ennélfogva csakis ugyanebben az értelemben történhetik meg. Nézetem szerint a magyar lovagiassággal, a nemzeti tisztességgel nehezen egyeztethető össze a •nyilvánvaló szándékának az előre nem látott, de bekövetkezett események által lehetővé tett félremagyarázása. De vegyünk csak egy példát. Mondjuk, hogy A nagybirtokos végrendelettel B-re hagyta az egész vagyonát és ugyancsak nem számolva* azzal, hogy az ezeréves Magyarországot hamarosan felfogják darabolni, azt kötötte ki, hogy B csak addig maradhat az örökség birtokában, amig azt együttesen birtokolja, vagyis abból semmit el nem adhat és el nem ajándékozhat. De jött 1918. A mondjuk, 20,000 hold birtokból 2000 hold cseh inperium alá került. Később a cseh állam ezt a 2000 holdat valamely címen kisajátítja. Felteszem most a kérdést: Elvesztette-e B a Csonkamagyarországon megmaradt 18,000 holdat is, mert a csehek által megszállott területen fekvő 2000 hold birtokától megfosztották és igy már nem birtokolja a 20,000 holdat együttesen? Nem hiszem, hogy józanul gondolkodó ember, vagy magyar bíróság erre az álláspontra helyezkednék. Az örökhagyó által előre nem látott vis major esete forog fenn, amikor is az örökhagyó szándékát kell és nem a betűt irányadóul venni, venni. b) Érveltek azzal, hogy a király önmaga lemondott. Erre vonatkozólag tény az, hogy a király a trónról nem mondott le. De ha lemondott volna is, e lemondás a magyar közjog szerint érvénnyel csak akkor bírna, ha ezt a magyar országgyűlés megszavazta és utána a király szentesítette volna. Épen az 1867. évi koronázáskor kibocsátott és törvénybe iktatott királyi hitlevél — tehát élő törvény — állapítja meg, hogy az uralkodó trónlemondása jövőben — tehát 1918-ban is — Magyarországon csak akkor lesz jogérvényes, ha erre nézve magyar törvény rendelkezik. De ha a király a maga személyére nézve érvényesen lemondott volna is a trónról, törvényes örököse a fia, akinek a trónhoz való jogát az előd lemondása nem csorbította volna. * * * Ezek azok a körülmények, amelyek a törvényesség, a jogfolytonosság — mint a nemzet egyetemes érdeke — szempontjából indokolják Ottó kir. herceg Őfensége trónraültetését és megkoronázását. Vannak azonban még célszerűségi szempontok is. amelyek — szerintem — e mellett szólnak: 1. A Szent Korona viselője — bármily demokratikus rendszert is léptetünk életbe — mégis csak a többi állampolgártól szemben rendkívüli helyzetben van, a többitől kiválik. A korona fényét csak növelheti, ha ennek viselőjében még mi, magyarok, mint a külföld is, már pusztán a személyisége folytán — hogy úgy mondjam, családi patinája folytán — a többitől kiváló embert látnak. A menekültsors ide vetett engem Norvégiába, ebbe a szocialista királyságba, ahol tiszta, a gyakorlatban is megvalósult demokrácia uralkodik. Itt nincsenek rangok, címek, egy asztalnál ül az “előkelő” a paraszttal, munkással, napszámossal, sőt tegeződik is mind. De azért itt is vannak emberek, akiket “előkelőknek” tartanak.És ebben a rangok nélküli szoc. dem. kormányzatu országban a király mégis “Majestät” (Felség), családtagjai pedig “királyi fenségek”. És a patinát — tudat alatt bár — de itt is respektálják! Nem egyszer hallottam társaságban a demokrata norvégek részéről oly kijelentéseket, a melyekből kitűnik, hogy a saját királyi házukat mint az ősi dán királyi házból származót sokkal magasabbra értékelik, mint a testvér demokrata népüknek, a svédeknek aránylag fiatal királyi házát, amely az ősi dán királyi házból származik. És a demokrata Amerika? A dollár hercegnők (és családjaik) boldogok, ha valami valódi grófságra vagy pláne hercegségre tehetnek házasság utján szert! Ezek adottságok. Csak előnyünkre szolgálhat, ha az adottságokkal számolunk. Én magam rendíthetetlen demokrata beállítottságú ember vagyok, minden nemességi fok, minden cim nélkül, de a jó norvégekkel egyetértek, tudatosan, mert ebben a nemzetem javát látom. És ami a “családi patinát” illeti, nincs a világon oly “patinás család” mint a Habsburgház, amit ma is az egész világ — a demokratikus is — fenntartás nélkül elismer. És ha a Gondviselés abba a helyzetbe juttatott, hogy ez legyen a magyar királyi ház,, akkor mi, hátra felé nézve (ahelyett, hogy előre néznénk, a jövőbe) ezt az előnyt is — amit a sors pedig tálcán rak elénk — vessük el magunktól?! Épen mi magyarok, akik a díszt és pompát szeretjük és annak kifejtéséhez értünk is úgy, mint senki más (amiről a számkivetettség idejében volt alkalmunk meggyőződni). A királynak nemcsak cimben, de személyben is felségnek kell lennie. És épen mi, rátartó és büszke magyarok nem egyhamar vagyunk hajlandók más személyében — különösen környezetünkből — a “Felséget” meglátni. Ez is nemzeti tulajdonságunk, egy adottság, amivel legalább is célszerű számolni. A Szent Korona fényét, nem igen hiszem, hogy növelné, ha azt — mondjuk, Pató Pál fejére tennénk. 2. Mint már fentebb kifejtettem, az államfő hatalma, működése nem attól függ, hogy az király vagy elnök, hanem attól, hogy mily jogkört állapítunk meg részére. De akkor mire való egy 4-5 évenként megújuló, válságos időkben igen súlyos következményekkel járható nyugtalanságot rendszeresíteni, ami a köztársasági elnök vagy választott király megválasztásával jár? Egy választott király pedig sem belföldi, sem külföldi viszonylatban nem fogná azt a “Felséget” képviselni, mint egy örökös király. Hiszen a saját uralkodó házunkban is van erre már példa. 'A Habsburg házi császárok Németországban “csak” választott császárok voltak. A "jött-ment" Napoleon egyszerre csak “örökös császár” lett. Hogy a Habsburgház, mint akinek feje csak választott császár volt, ne kerüljön a világ szemében a “jöttment” Bonaparte ház mögé,, vette fel II. Ferenc császár az örökös “ausztriai császár” címet. A demokrata Norvégiában szerzett tapasztalataim csak megerősítenek abban, hogy az még ma sem lekicsinyelhető tényező. Az elmondottak alapján a magyar nemzet egyetemes érdekében állónak látom a jogfolytonossághoz való mielőbbi visszatérést. Éljen Ottó, Magyar, Horvát-Szlavon és Dalmátországok Apostoli Királya! Norvégia. DR. BACSY PÁL.
