Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-07-15 / 7. szám
VOLUME IX. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1952 JULIUS. NO. 7. SZÁM. AZ UJ JOGREND FUNDAMENTUMA CSAK A JOGFOLYTONOSSÁG LEHET A KÜLSŐ ERŐSZAK SZABAD AKARATBÓL VALÓ FENNTARTÁSA NEM VOLNA MÉLTÓ A NEMZETHEZ! Tíz éves koromban kerültem 1896-ban a k. u. k. katonai nevelésbe, amely belőlem *— nem szándékosan persze —> szélsőséges, soviniszta magyart csinált. De rendkívül mély és fellelkesitő benyomást tett reám,, hogy amikor 1916-ban Károly király lépett a trónra, alkotmányos, nemzeti magyar érzésének első megnyilvánulása az volt, hogy a trónra lépést közlő manifesztuma “A nemzethez" megszólítással kezdődött. Csak az tudja, ennek a jelentőségét felbecsülni, aki átélte azokat a meddő küzdelmeket ennek megvalósulása érdekében. Károly király hihetetlen rövid időn belül minden elodázási kísérlet nélkül (pedig a háborús viszonyok elég okot szolgáltathattak volna az elodázásra, ha nem őszinte jóindulat vezette volna a királyt) kibocsájtotta a királyi hitlevelet, megkoronáztatta magát és ezzel felesküdött a magyar alkotmányra! Csekélységnek látszik talán ma, de — az idősebbek bizonyára igazolhatják — szintén nagy jelentőségű, alig egy nehány héttel előbb még elképzelhetetlen esemény volt, hogy a király saját kezdeményezéséből és legfelsőbb parancsára a koronázás alkalmával a diszszázaddal kivonult k. u. k. katonai zenekar a hivatalos ''Volkshymne’' (néphymnusz) helyett a magyar nemzet hymnuszát játszotta. Abban az időben Galíciában a XV. török hadtest kötelékében szolgáltam-. Sok osztrák tiszt is volt oda beosztva. Még elénk emlékezetemben van, hogy mily megütközést váltott ki bennük ez a tény: k. u. k. katonaság — és magyar hymnusz! Itt a világ vége, volt az általános vélemény! Mi kevesen magyarok, persze végtelenül örültünk, ami a vén vojákok mérgét csak fokozta. Végül a marsalltanács csaknem egyhangú ellenzése dacára (csak József kir. herceg pártolta a király szándékát) kijelentette Károly király, hogy az önálló magyar hadsereget pedig a marsalltanács ellenkezése dacára megfogja valósítani. Jött az “őszirózsás” forradalom. Tizenkét megtévedt ember csinálta. A forradalommal jött a “dicső” népköztársaság, majd a még “dicsőbb” tanácsköztársaság. Ennek bukása után visszaszállott a királyság, de a törvényes koronás királyunk nélkül. Ketté szakadt az ország és a nemzet: legitimistákra és szabad királyválasztókra. Lelkem az előbbiek mellett volt. Meghitt társaságban, ahol az szóba jöhetett — csodálkoztak azon, hogy én, a nagy “kurucz” most a legitimizmussal sympatizálok és “páifordulásnak” tartották magatartásomat. "Pálfordulásomat” — az előzmények ismerete után elhihető — nem érzelmi momentumok idézték elő, hanem a higgadt kizárólag a magyar nemzet egyetemes érdekét szem előtt tartó megfontolás, amelyet az alábbiakban fejtek ki: ' I. Az első kérdés, amit magamban feltettem, ez volt: királyság-e vagy köztársaság? E két államforma kulturnemzeteknél már nem jelent lényegbeli, hanem csak alaki külömbséget. Demokráciákban a királyok uralkodnak, de nem kormányoznak. Szereplésük az államéletnek bár fontos, de többé-kevésbbé mégis csak alakiasságokra terjed ki és ezek is csak akkor jogérvényesek, ha felelős miniszter áll mögöttük (ellenjegyzés). Létezhetnek államok, amelyeknél az alkotmány a köztársasági elnöknek sokkal több hatáskört biztosit, mint máshol a királynak van. P. O. az U. S. A.-ban, ahol az államfő maga kormányoz, az elnöknek sokkal több és életbevágóbb intézkedési joga van, mint p. o. az angol királynak. Amellett az U. S. A. elnök megválasztási periódusában gyakorlatilag el nem mozdítható az elnöki székből, hiába szavazzák le őt a kongresszusban, ő kormányoz tovább. Alkotmányos királyságban a kormányzást végző kabinet megbukik az első bizalmatlansági határozattal, szedheti fel a sátorfáját, hogy helyet adjon a parlament bizalmát bíró kormánynak. Lényegileg tehát nem a köztársasági, vagy monarchikus államforma a fontos, hanem az, hogy az alkotmány milyen jogokat biztosit az államfőnek (királynak vagy köztársasági elnöknek). Az az aggodalom, hogy királyság esetén az államfő királyi hatalmát inkább tudná a nemzet ellen felhasználni mint köztársaságban az elnök, demokratikus alkotmány. esetén, ma már indokolatlan. De nézzük meg az egyéb körülményeket, amelyek befolyásolhatják elhatározásunkat, amikor az államforma kérdésében (királyságköztársaság) akarunk dönteni. Azt nem kell magyarázni, hogy a múlt és ennek alapján a hagyomány, tradíció, mily óriási szerepet játszik államok, nemzetek életében, történelmében. A tradíciókkal nem rendelkezők állandó nyugtalanságban élnek, folytonos forradalmak és ellenforradalmak akasztják meg nyugodt fejlődésüket. És ami a legrosszabb, ezek válnak lassan tradícióvá. Mi magyarok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezer esztendős hagyományra csaknem ezeréves királyságra, ezer éves “Szent Koronára" tekinthetünk vissza. Ebben elsők vagyunk a világon! Nincs senki másnak “Szent Koronája”, amely szinte varázserőt sugároz ki magából, úgy hogy a magyar államhatalom nélküle el sem képzelhető! Nem is folyt a világon oly sok küzdelem és harc egy korona birtokáért mint a mi Szent Koronánkért. Még az istentelen és nemzetellenes bolsevista “kormányt” is a hideg leli érte! Amerika, bár elismerte ezt a “kormányt”, de tudat alatt érzi, hogy ezt a nemzeti kincset ennek kiszolgáltatnia nem szabad! Múzeumi holt tárgyként kezeljük, vagy csak úgy dobjuk el magunktól ezt az erőt, jogot, rendet és tekintélyt jelentő nemzeti ereklyét, amelyet az isteni Gondviselés épen nekünk, magyaroknak szánt?! Ez istenkisértés lenne. Mit adnának más, akár történelmi nagy múlttal rendelkező, akár újabb keletkezésű államok, nemzetek, ha ily évezredes nemzeti szentséggel rendelkezhetnének! Nem, adjunk hálát a jó Istennek, hogy minket ily szent ereklyével, ily hagyománnyal áldott meg és alakítsuk úgy az állami, nemzeti életünket, hogy a Szent Korona nemzetünk üdvére tovább ragyoghasson, tündökölhessen, hogy varázserejét korlátlanul sugározhassa, bennünk a hazaszer etetet, nemzet hűséget, törvénytiszteletünket fokozza, a világnak pedig csodálatát idézze fel- Helyezzük csak ugyancsak ősi hagyományaink szerint a Szent Koronánkat a királyunk fejére oly koronázással, amelynek párja nincs a föld kerekségén. Vannak a mienknél sokkal hatalmasabb nemzetek, államok, amelyek szintén koronáznak. De Szent Koronája egynek sincs és oly jelentősége sincs sehol a koronázásnak, mint nálunk. Legyünk hálásak a Gondviselésnek, hogy ezzel megáldott minket és maradjunk meg ezer éves hagyományunknál, a Szent Koronánál, az apostoli királynál! II. Ezek után a második kérdés, amire válaszolnom kell az, ki legyen az apostoli magyar király? Erre ezekkel felelek: 1. Nem vagyok katolikus vallása, ennélfogva csak az Úristen maga szent előttem. Vallási tekintetben. . . De van egy nemzeti szentségem is: a Szent Korona. Ezt a nemzeti szentséget a magyar nemzet ünnepélyes keretek között, az Úristen színe előtt (mise alatt) tette fel a törvényes király felkent fejére. Ez ép oly hüségfogadalom a nemzet részéről királya iránt, mint a király eskütétele a nemzet iránt. Ezt az Úristen jelenlétében a törvényes király felkent fejére helyezett nemzeti szentséget, a Szent Koronát nem lehet onnan csak úgy lefricskázni mint egy hálósapkát. Aki lázadó kézzel hozzá mer nyúlni, az a nemzeti szentséget sérti meg, szentségtörő. A ’dicső” tanács köztársaság bukása után a nemzet a forradalmi kormányokat gonosztevők társaságának jelentette ki, alkotásait elvetette, de a Szent Koronával megkoronázott apostoli király elűzését jóváhagyta. És pont annak a törvényes és koronás királynak, aki a Habsburg ház 400 éves uralkodása után az első volt, aki spontán, belső lelkiségből azonnal a magyar nemzet állami önállóságát elismerte, a koronáztatást nem halogatta és az önálló magyar hadseregnek a nemzet által oly régóta és oly hőn, de hiába óhajtott felállítását a marsaltanács ellenzése dacára elhatározta. A HAGYOMÁNYOS MAGYAR LOVAGIASSÁGON IS SÚLYOS CSORBÁT EJTENE AZ, HA A VOLT ELLENSÉG NYOMÁSÁRA (ENTENTE KÖVETELÉS) ELKÖVETETT CSELEKMÉNY HATÁSÁT A SAJÁT SZABAD AKARATUNKBÓL IS FENTARTANÁNK. Ha királyság, akkor a Szent Korona tündöklő fényben, mintegy varázserővel kell,, hogy ragyogjon. De ezt a ragyogást, a törvény és jog symbolumát elhomályosítja, megsemmisíti az, ha az oly ünnepélyes körülmények mellett, szent szertartás között fejre tett koronát onnan egyszer már úgy le lehetett csapni, mint egy hálósapkát. És megmaradhatna-e a Szent Korona az emberek lelkében mint a törvényesség makulátlan symboluma, ha azt egy szörnyű törvényellenességgel csaptuk le a koronás és a nemzethez hűséggel ragaszkodó királyunk fejéről? Mert — és ez a 2) szempontom a kérdés megválaszolásánál — a király detronizálása a jogfolytonosságon ejtett csorba volt. Még pedig ezúttal nem a király, hanem a nemzet részéről. Magyarországon törvény csak a
