Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-06-15 / 6. szám
6-IK OLDAL •kRÓNIK A” 1952 junius FÁJ AZ ELVESZETT PARADICSOM. UJ-AMERIKÁS magyar levele. r PROHÁSZKA-ÜNNEP. Negyedszázada, hogy Prohászka Ottokár püspök, a nagy magyar egyházfilozófus, hitszónok és iró elköltözött a földi világból. Emlékét tilos ünnepelni a kommunista terror-uralom alatti Magyarországon. New Yorkban egykori paptársai, tanítványai s tisztelői emlékünnepet rendeztek a Szent István r. k. egyházközség Fehér Termében. Msgr. Mihalovics Zsigmond, a magyarországi Actio Catholica menekült igazgatója, Mindszenty bíboros egyik legközelebbi harcos munkatársa gyönyörű visszaemlékezéseket mondott el. Balla Borisz és Aradi Zsolt, az egykori “Korunk Szava” és “Korunk” katolikus folyóiratok szerkesztői szép beszédet mondottak és Saly Dezső, az egykori “Uj Nemzedék” napilap főszerkesztője magát Prohászkát szólaltatta meg, kristályos gondolataiból olvasott fel idézeteket. Spellman bíboros, a magyar nép nagy barátja személyes megbízottal képviseltette magát. A szabad amerikai magyar sajtó is kötelességének tartja, hogy az elnémított óhazai újságírás helyében meghajtsa az emlékezés zászlaját a nagy püspök előtt. Prohászka nemcsak a katolikusoké volt, hanem írásainak és szónoklatainak univerzális szelleménél, eszmei mélységénél és művészi szépségénél fogva, minden magyaré, istenhivő emberé. Szobrát, amely a budapesti Károlyi kertben állt, a kommunisták lerántották talapzatáról, de ezzel csak tiszteltebbé tették emlékét a jóravaló lelkek előtt. Igaz, hogy 1919 után bekeveredett a napi politikába, de ez mitsem von le annak a ténynek jelentőségéből, hogy az élen járt azok között, akik papi talárban a nép iránti szeretet, a nép megsegítése, sorsának felemelése mellett hallatták szavukat. E téren azon időkből kiváltkép még boldogult Giesswein Sándor prelátust illeti kegyeletes, meleg emlékezés. Prohászka minden volt, csak nem fajmagyar, születésű, de sokak számára adott fényes példát az igazi magyar testvériségből, a zömében a feudalizmus elnyomása alatt, gyötrelmes szegénységben tengődő falusi nép iránti szeretetből. . . Lapunk egyik tavalyi számában Ruby Erzsébet terjedelmes cikkben méltatta Prohászka püspök ezirányu nagy előfutári jelentőségét és az idézetek egész garmadájával illusztrálta fejtegetéseit. Prohászka nem tartozott azok közé, akiknél az ékes szó csak a teljesen ellenkező irányú cselekedetek elfátyolozására szolgál. . . Az első volt, aki már a múlt század végén, meglátta a földbirtok-elosztás végzetes aránytalanságait, a “Földnélküli Jánosok” szörnyű pária-sorsát és megkezdve székesfehérvári püspöki birtoka olcsó felparcellázását, szenvedelmes meggyőződéssel próbálta a politikusok figyelmét ráirányítani a földreform, a politikai jogkiterjesztés, a néppel való törődés szükségére. Egyike volt ama keveseknek, aki idejében figyelmeztették a magyar feudalizmust, hogy nagyon meg fogja bosszulni magát, ha nem veszi észre az idők haladását, azt, hogy a konok elzárkózás szokta kritikus idők jöttén kihívni a forradalmi ellenvégleteket. . . Az első volt, aki felhívta a figyelmet arra, mily emberséges bérekkel oldják meg Amerikában a munkáskérdést és az amerikai példa követését ajánlotta Magyarországon. Mint a new yorki ünnepség politikailag legmagvasabb szónoka, Aradi Zsolt mondotta, a magyar-politika vezetői szerették hallgatni Prohászkát, amig Istenről és a vallásról beszélt, de elengedték a fülük mellett, amikor figyelmeztette őket a nép nyomorára. . . Akik kortársai voltunk és láttuk szereplését, tudjuk, hogy pon-tosan igy volt. A mostani utolsó másfél évtized világeseményeinek magyar visszahatása talán szerencsésebb lett volna, ha hallgatnak és követik szavát. De arról nem lehet kétség, hogy idekint, az emigráció ma több erkölcsi erővel vívhatná harcát a kommunista rezsim ellen, a szabadságért, ha igy lett volna és a két világháború közti rezsim annál az édeskevésnél sokkal kiadósabban szívlelte volna meg Prohászka intelmeit, útmutatásait, mint ahogy tette. . . * * * Bensőséges szép ünnep volt. Ünnepelni mindig is szépen tudtunk. . . Vájjon, ha a Gondviselés kegyelme mégegyszer elhozza a megújhodás nagy alkalmát, a magyarság megadja e tettekben is a tiszteletet Prohászka emlékének? Szeretjük hinni: az uj, szabad magyar jövő a hétköznapok gyakorlati, szociális kereszténységéé lesz! . . . Ebben a középnyugati kolostorban a gazdaság paszterizáló üzemében dolgozom. A világi férfi-alkalmazottak részére építették az úgynevezett Férfiak Házát, ahol kényelmes szobákban éljük mi egyedülálló férfiak a magánéletünket. Összesen körülbelül huszonötén vagyunk, köztük én egyedül'magyar. Jó is ez igy, legalább gyorsabban elsajátítom az angol nyelvet. Amint észrevettem, szeretnek az alkalmazottak is, még ezek a mindig játszó kedvű néger gyerekek is, mert én nem teszek különbséget ember és ember között. Az épületek körül terül el aztán a mezőgazdasági rész gyümölcsössel, szőllőssel, kertészettel, legelőkkel, szántóföldekkel, tyúkokkal, tehenekkel, sertésekkel, lovakkal, traktorokkal, szóval a Collégium éléskamrája. Az egész birtokállomány, beleértve a székház részt is, a parkírozással értesülésem szerint 1.100 acre. Ide sodort hát engem az európai kataklizma nyomán feltámadt fergeteg, ebbe a földi paradicsomba. Itt élem remete életemet. Aztán esténként, mikor tiszta, kényelmes szobámban, melyet gondos apácakezek tesznek ragyogóvá, ezen a fehér papíron elbeszélgetek Főszerkesztő Urammal, asztalomon három fényképről három arc mosolyog felém: két fiú és egy asszony. Még a boldog korban készültek a felvételek, akkor méjg mosoly ült az arcukon, akkor még Magyarország a Mosoly országa volt. És ilyenkor bizony sokszor kibuggyan szememből a szivet facsaró könnycsepp, mert azóta ez a három arc rég elfelejtette a mosolyt. Elfelejtették. . . De nemcsak ez a három arc felejtett el mosolyogni, hanem sokan, sokan ott a Kárpátok tövében,’ milliók, akik ott élnek a Duna-Tisza táján, amely helyet úgy hívják, hogy Magyarország. Igen, könnyezek én itt a boldog Amerika földjén jólétben, kényelemben, mert ők ott elfelejtettek mosolyogni. . . . Oh, micsoda marcangoló lelki fájdalom gyötör, mikor szenvedésük könnyet facsar ki a szememből. És most jönnek a gondolatok, kérdések a Gondviselés osztó igaz- ' ságáról: miért mindig csak ez a vérző magyar nép? Igaz, tudom, a jó Isten politikája abszolút, tudom azt is, hogy a lelki szenvedés nemes embereket alakit, tudom, hogy e rövid földi pályafutásunk nem lelki életcél, de azért mégis, mégis fáj valami, fáj az Elveszett Paradicsom. . . Napközben aztán végzem munkámat. Mikor a paszterizáló üzemben befejeztem a tennivalókat, kimegyek a park fái közé nyesegetni a virág bokrokat, öntözgetni a rózsatöveket, egyengetni a sétányokat. Kényelmes munkám mellett van időm a gondolkodásra, megfigyelésekre. Sokszor látom, hogy hol innen, hol onnan a park fái közül előlebeg fekete talárjában, fehér főkötőjében egy-egy apácanövendék, végig megy a temető bejárata előtti hosszú cement utón, melynek szegélyén két oldalt vannak felállítva Krisztus Urunk stációképei, összekulcsolt kezekkel elrebegi a krisztusi tragédiát ábrázoló szobrok előtt a Golgotha járás megrendítő imáját, hálát ad az Isten Fiának, hogy emberi szenvedésével megváltotta e világot, hogy békesség legyen a földön a jóakaratu embereknek. Hálát ad és alázatosan imádkozik, dicséri az Urat ... És hogy ilyenkor vájjon eszébe jut-e ennek az alázatos lelkű Krisztus jegyesének, messze, messze innen a földi jólét boldog hazájától van egy szenvedő ország, melynek liliomlelkű leányait megtiporta a démoni téboly és ahol most ezek a szenvedő leányok csak a csillagtalan sötét éjszakában fordíthatják köny nyes szemeiket az Egek Urához... Igen, ők a katakombákban könyörögnek. . . De szeretném ilyenkor megmondani ezeknek az imádságos telkeknek itt a krisztusi Tőviskoszoru árnyékában: imádkozzatok azokért a könnyes szemű gyermekekért, hisz Krisztus Megváltása oszthatatlan, ostromoljátok meg jóságos szivetekkel itt a jólét hazájában földi hatalmasságaitokat, hogy mentsék meg azokat a gyötrődő gyermekeket, hogy . . . hogy újra mosolyogni tudjanak. Igen, emlékezéseim a múltba szállnak vissza. Lesz-e uj hazámnak akkora varázsa rám, hogy ez emlékezés fájó élét tompitani tudja majd, nem tudom. Azt azonban tudom, hogy a jó Isten a feledés irját is beleplántálta az ember leikébe, egyikébe sokat, a másikéba kevesebbet. És az enyémbe úgy látszik, kevesebb jutott, mert jó apám fehér homloka, melyre a koporsóban leheltem rá utolsó fiúi csókomat és akit vagy harminc évvel ezelőtt tettünk le az akácfák koszoruzta csendes dunántúli temetőbe, még most is előttem világit. Apáink lelke az, amely visszahúz bennünket az édes anyaföldünkre, a mi édes szülőhazánkba. Mikor négy-öt évvel ezelőtt egy áprilisi esős éjjel átléptem ennek az édes szülőhazának a határát, nem azért tettem, hogy a magam kis életét kényelembe helyezzem, vagy hogy féltem volna otthon a démoni tébolytól való harctól, hanem mert úgy gondoltam, itt a még emberi módon gondolkodó szabad népek között talán még az én kis szerény tehetségem is hasznára lehet apáink akácfák koszoruzta temetőinek felszabadítására, vagy élő szeretteink könnyeinek a letörléséhez. Az én harcom otthon már az öngyilkossággal lett volna azonos, mert engem minden évben elhurcoltak valamelyik börtönükbe az Andrássy ut 60-tól kezdve, mert fel mertem emelni a szavamat az ördög megszállottjai előtt, hogy ne bántsátok az apáink lelkét. És most az én Istenem útmutató keze a nagy Világmindenség apró kis Földgolyóbisának egy másik féltekéjére irányított át. Nem a dollár szaga vonzott engem ide, nem is a kávédélutánokon való hangulatos részvétel utáni vágya kozás lebeg szemeim előtt itt a jólét hazájában. Nem, mert a mosolyt én is elfelejtettem. . . őszülő hajjal, barázdás homlokkal, arcomon a lelki fájdalom mély vonásaival jöttem át az Óceánon ebbe a szabad országba, amelyre most a jó érzésű emberek tekintete irányul, hogy apró munkálkodásaim közepette én is terjesszem a tudatot, hogy van egy nemes nép, melyet érdemes felszabadítani. Szeretett Uram! Egy kicsit lerajzoltam magamat ebben a levélben. Talán . . . talán azért, hogy vannak jó érzésű D. P.-k is. És most azt kérem, hogy engem is sorozzon be nemes munkálkodásai közepette ezek közé. Engedje meg, hogy soraimmal máskor is felkereshessem, mert nekem egy nemes lélekkel elbeszélgetni, még ha csak igy levélben is, végtelenül jól esik. Áldja meg a jó Isten mind a két kezével. Szeretettel köszönti —h ~~6. LAPUNK New Yorkban a yorkvillei újságárusoknál, az East 79-ik és 86-ik uccákban és környékükön lévő ujságstandeken, valamint az East 86-ik utcai Kerekes-féle könyvkereskedésben kapható.
