Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1952-04-15 / 4. szám

1952 április.

'KRONIK A”

5-IK OLDAL

mely végpusztulással fenyegeti az egész emberiséget? Vagy talán holmi isteni csodában bíznak, amely megnyitja a börtönöket, széttépi a láncokat a rabok kezén és a szabadság, mint érett gyümölcs hull a világ ölébe? Hát csak várjanak a leszámolással és kössék csak tovább üzleteiket a Sátánnal. De eggyel számoljanak: csoda nem lesz. De bekövetkezhet a rettenet, amikor megdöbbenve és kétségbe esetten fogják látni, hogy egy kétezeréves keresztény világ minden vívmánya, kultúrája, mint sötét hajó merül el a bolsevizmus szennyes hullámaiban.

Nem prófétálok, nem jósolok, de a hajó már oldalra billent és csak a vak nem látja a sülyedés veszélyét, ha sorsára hagyjuk és tétlenül nézzük vergődését. Isten rövidlátással verte meg egyes országok és népek vezetőit.Szabad-e ma kicsinyes egyéni és nemzeti érdekekkel bíbelődni, a magunk önző problémáit feszegetni és azokon rágódni? Hát nem az emberiség léte, vagy nemléte forog ma veszedelemben?

Lehet ma csupán a saját házunk biztonságára gondolni, amikor mind a négy sarkán tüzet fogott a föld?

Ássuk el végre a gyűlölet bárdját, temessük el a múlt hibáit nemzet és nemzet között, vallás és vallás között, faj és faj között.

Minden népek szeme egy közös célra legyen irányítva. A veszedelmet már mindenki látja. Ezt hirdetik a vértanuk ezreinek jeltelen sírjai, a menekültek, a hontalanok millióinak sóhajai s könynyei. Nincs idő habozásra. Jelentkeznie kell mindenkinek azokra a bástyákra, melyeken rést vágott a kommunizmus ádáz rohama.

A Nagypéntekben sötétben felmagasló Krisztus keresztje és kétezer év keresztény hagyományai és krisztusi szelleme parancsolják, hogy legelsősorban az egyház bástyáját kell védeni. Azon fog eldőlni minden emberi jognak, szabadságnak, ciyilizációnak és az egész emberiség jövőjének a sorsa.

"Ébren legyetek és imádkozzatok” figyelmeztet bennünket a mi Megváltónk.

Ébren vagyunk Uram. És akiket rabsággal, szenvedéssel és száműzetéssel vertél meg, körülötted ülnek, hallgatják igéidet és minden reményük benned van.

De vannak még országok és népek, akik a szabadság és jólét örömeiben elmerülve, az élvezetek mámorában megsüketülve nem hallják meg a Te szavaidat.

Ez az igazság: nem tudjuk szeretni sem Krisztust, sem felebarátainkat, úgy, mint önmagunkat. Önszeretők, önimádók lettünk. Egy hang csendül csak a füleinkbe, a Judás bérének vétkes csen'j;

gese.

Nem mondom vannak sokan, akik Krisztust is szeretnék követni, de csak a földi kincsekkel a hátukon. Nem akarnak elhagyni semmit se áz élvezetekből, se a föld örömeiből és kényelméből. Pedig a krisztusi szeretet nem alkudott, -néni dekázgatott, *Váíldlt minden emberi szenvedést, amikor testet öltött, hogy beteljesítse a

megváltás isteni gondolatát.

És te mit vállalsz ember, a meg támadott Krisztus védelmében? Beállsz-e a katakombákból elhurcolt keresztény vértanuk sorába? Vállalod a Mindszenty, az Apor, a Márton, a Meszlényi püspökök és a többi sok ezer pap és elhurcolt magyar sorsát? Mit vállalsz mának embere, aki még nem ismered a rabság láncainak kegyetlen szorítását? ,

A március már kezdi fellebbenteni a tél fehér sz*mfedőjét. Az avar barna szőnyegét átdöfik a hóvirágok. Hó elolvad, fagy felenged s a halott fákon, mint a feltámasztott Lázár arcán, szinesülni kezd az ébredő élet.

Feltámadás! zengik a hegyek, zúgják a folyók, illatozzák a virágok. És ebben a forró pillanatban én a magyar Golgota hangjaira figyelek.

Jajgatás, sirás, kin, vérgőz szállanák felém. Ott még nem végeztetett be. Ott most pereg a megváltás szörnyű drámája, amikor egy nemzedéket a múlt bűneiért feszítenek meg. Mert szent hagyományokat sárba tiporni, királyokat elűzni és eszményeket áruba bocsátani büntetlenül nem lehet.

A magyar nép zöme hisz és bízik Istenben. Együttérez mártírjaival, vértanúival, akik hősi kiállással a börtönszenvedéseket is vállalták a magyar nép szabadságának megváltásáért. Minden jaj, minden kiáltás, ami á börtönök mélyén hagyja el a mártírok ajakát visszhangra talál a hü virrasztó magyarok lelkében.

Magyarországon ma minden igaz magyar tudja, hogy Krisztus szava és az igazság szava van elnémítva a börtönök mélyén. Amig az eszme mártírjai a szenvedések súlya alatt vgrt veritékeznek, a nemzet ébren van és imádkozik.

A világ szabad hatalmainak pedig tudomásul kell venni, hogy a magyar népnek joga van várni a dicsőséges feltámadást.

CSIGHY SÁNDOR.

LEVELEKBŐL

A román megszállás alatti Erdélyből menekültem, visszahagyva életem minden keserves szerzeményét, feleségemet, gyermekeimet, anyámat és mindent ami nékem az életet jelentette: a bolsevista őrjöngés áldozatául. Legkinzóbb fájdalmaim közé tartoznak az otthon lévők keserves szenvedései. Érettök ajánlottam fel mindeddig az imát IV. Károly király boldoggá avatásáért. És most, hogy az otthonlévők sorsának némi enyhüléséről kaptam hirt, kegyeletes hálával emlékezem megboldogult mártír királyunkról, akire azon esküm is emlékeztet, amit még egykor ott a Tatárszoros melletti hegyormokon tettem, pont a magyar határkövek mellett a magyar haza védelmében 1916-ban, egy zimankós decemberi napon. Legyen áldott az Ő emléke!

De ugyanakkor hálás szívvel köszöntőm menedéket nyújtó uj hazámat s hálámat eddigi becsületes munkámmal és háromszori véradománnyal (az Army részéré) törlesztettem.

Tisztelettel

egy volt m. királyi közlegény.

FEDEMTIV MONARCHIÁT!

Az első világháború utáni békék szörnyű tévedései, valamint a második világháború utáni kaotikus helyzet gondolkodásra késztette nemcsak az elkövetett végzetes hibák következtében legtöbbet szenvedő Közép- és Délkeleteurópa, hanem Nyugateurópa sőt a tengerentúli országok népeit is. A béke egy és oszthatatlan, ennek következtében persze a háború is, éppen ezért fejlődik minden konfliktus világháborúvá. Ennek folyománya tehát az is, hogy egy háború utáni rendezés nem lehet egyes világnézetek, de még egyes nemzetek külön törekvéseinek a megvalósítója sem, hanem egész földrészek, sőt az egész földi világ összérdekeinek szem előtt tartása, mivel századunkban nemcsak akkor keveredünk öldöklő háborúba, ha egy közvetlen szomszédunk megtámad bennünket, hanem akkor is, ha a földgömb túlsó oldalán tör ki egész jelentéktelennek látszó konfliktus.

Nyilvánvalóvá vált már a második világháború alatt (Roosevelt tervei), hogy Közép- és Délkeleteurópa felaprózásának a reakciója elemi erővel fog jelentkezni, miként az pszichológiai szempontból is érthető és követelővé fogja tenni nagyobb egységek kialakulását. Egyesült Európa olyan értelemben, mint pl. az Amerikai Egyesült Államok, ahol a népesség összetétele minden egyes államban ugyanazt a képet mutatja, bajosan volna elképzelhető Európa népeinek történelme, külön-külön nyelvterületen való elhelyezkedésük, népi kultúrájuk közti lényeges különbség, de az utóbbi évtizedek bosszupolitikája révén támadt hatalmas szakadékok miatt. Apró, egymással torzsalkodó államocskák viszont csak siettetnék megint az expanziót, an nak irányát meghatároznák, igy természetes, hogy ez esetben hosszú békeperiódusról nem álmodozhatnánk.

A második világháború befejezése óta világpolitikusok szájából halljuk unos-untalan a követelést, amely máris világközvéleményt alakított ki a bolsevizmus világveszélyének megszüntetése utáni elrendezést illetőleg. Ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy a békére áhítozó népek érdekeltséget, avagy beleszólást jelentettek be Közép- és Délkeleteurópa majdani és mikénti elrendezésébe. Közép- és Délkeleteurópa kis népeinek egy federációban való egyesítésére példát csak a múltból meríthetünk, hiszen ezek a népek már éltek egy nagy federációban, amelyben szabadon élhették sajátos nemzeti életüket, ápolhatták kultúrájukat, megtarthatták nyelvüket, egy hatalmas gazdasági egységen belül vámok nélkül cserélhették ki termelvényeiket, egy katonai nagyhatalom ereje őrködött a biztonság és a nyugalmas fejlődés fölött egy történelmi dinasztia kölcsönzött tekintélyt, fényt és tartotta össze évszázadokon keresztül azt a hatalmas federációt, amelyre Eden külügyminiszter mutatott rá a közelmúltban, a Frankfurter Zeitung hasábjain.

Mint látjuk, végre a legjobb utón haladunk egy olyan megoldás felé, amelyet maga, a történelem alakított ki és nem zöld asztalnál találták ki és tákolták össze. Csak megnyugvással fogadhatjuk ezeket a hangokat és terveket, mert felelős világpolitikusok tollából származnak és csak annak a bizonyságai, hogy másként, mint történelmi és hagyományi alapon még a legnagyobb politikusok sem tudnak elképzelni tartós elrendezést.

Nem elég az, hogy sok apró államot térképen összerajzolunk; ilyeneket is-láttunk már, amelyek az első szellő fuvallatára szétestek, hanem első sorban a FEDERÁLÓ ERŐRŐL kell gondoskodnunk. Ezt pedig csak az AZONOS URALKODÓHÁZ ÉS A TÖBB ÉVSZÁZADOS EGYÜTTÉLÉSÜNK HAGYOMÁNYAI, KÖZÖS ERŐFESZÍTÉSEINK TÖRTÉNELMI EMLÉKEI, az a páratlanul

igazságos és alkotmányos uralkodás, amelylyel Ferenc József királyunk véste bele emlékét a Monarchia minden f* dgárának leikébe, — mégis hatalmas tekintélye fenntartásával — hozhatja létre újra s nem utolsó sorban az a mondhatatlan szenvedés, amelyet ezek a népek e nélkül a TÖRTÉNELMI FEDERÁCIÓ nélkül azóta átéltek és amelyben gyötrődnek ma is.

Jlyen federáló erőről egy sok apró köztársaságból összerajzolt nagy köztársaság esetében szó sem lehet. Egy bármilyen kívülről jövő bomlasztó propaganda gyorsan elvégezhetné munkáját a minden összetartó kapocs nélküli republikában, ahol mondjuk egy öreg cseh egyetemi tanár lenne az elnök, vagy akkor is, ha az történetesen és véletlenül magyar volna. Ez az államtákolmány nem volna más, mint egy “Csehszlovákia” nagyobb kiadásban, az ereje is pontosan annyi volna és éppen annyi ideig élne és éppen olyan dicstelen körülmények közt bomlana fel, mint a volt Csehszlovákia. A minden történelmi alap nélküli békediktátumok és papirosszerződések federáló erejét már jól ismerjük és a huszadik század embere ezen csak mosolyogni tud.

Ezért fordult világpolitikusok és a világközvélemény figyelme is a monarchikus megoldás felé, mert ha bármilyen federációt hoznának is létre, a példát akkor is a volt Monarchiától kellene venni. És pedig azért, mert külön-külön nyelvterületen élő kulturnépeket eddig még csak a volt Monarchia tudott hosszú évszázadokon át egyesíteni anélkül, hogy anyanyelvűk, sajátos nemzeti kultúrájuk, gazdasági érdekeik csorbát szenvedtek volna. A volt Monarchia vegyes nyelvű hadserege a dinasztikus hagyomány és federáló erő hatása következtében olyan ütőerőt képviselt, mint bármely olyan nemzeti nagyhatalomé, amelynek népe fajilag és nyelvileg is egyyeretü volt. Ezt a federáló erőt zöld asztalon, békediktátum formájában semmiféle mesterséges republikának nem lehet megadni, bármekkorára rajzolják is azt.

Be kell tehát látnunk, hogy Közép- és Délkeleteurópa okos elrendezése federativ alapon nemcsak az ott élő népek érdeke, hanem világérdek is, mert mint mondottuk, a béke is, a háború is oszthatatlan