Krónika, 1951 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1951-12-15 / 12. szám
2-IK OLDAL "KRÓNIKA” 1951 december. fogoly táborokban vergődő lelkek. Utánad sóvárognak a hontalanságban céltalanul bolyongó magyarok tízezrei. Hol vagy most béke angyala? A Sátán a te jelmezedben, a te cégéred alatt tobzódik és gyilkolja halomra a benned bízók ezreit. A béke nevében készülnek a legborzasztóbb pusztító fegyverek. A béke érdekében állnak fegyverben Krisztus ellenségeinek barbár milliói, hogy adott pillanatban végleg elnémítsák Krisztus hangját a világ kereszténységének ajakán. Nincs más cél, mint elnémítani Krisztus hivó hangját, szétrobbantani a kősziklát, amelyen Krisztus Anyaszentegyháza áll. Hol vagy most béke angyala? Meg tudnád-e állítani az Eukalipszis négy lovasát? Vissza tudnád-e adni a magyar népnek a régi karácsonyok tiszta örömét? Már csak ez volt nekünk, a karácsonyi öröm. A betlehemi kis jászol volt forrása minden reményünknek. És most ettől is meg akarnak fosztani bennünket. Krisz tust, a szeretet, a jóság isteni vértanúját ki akarják gúnyolni. Születésnapja helyett a fél világ rabszolgatartójának a születésnapját akarják a magyarral ünnepeltetni. Hihetetlen vakmerőség, borzalmas istenkáromlás. De akár ezer pogány istent is állíthatnak és ünnepelhetnek a Krisztust gyalázó, tébolyult koponyák, az én népem Krisztussal jegyezte el magát és ezt a szerződést állja mindhalálig. Áll és állni fog szilárdan továbbra is a Péter szikláján, Isten dicsőségére és gyönyörűségére. Büszke magyar önérzettel állok nagyságod előtt nemzetem. Mártírokat, vértanukat adtál Istennek és a hazának és példát a világnak hősiességedről. A degeneráit és vérszomjas uj Nérók pedig ne felejtsék el, hogy az az isteni Kisded, aki a betlehemi jászolt választotta bölcsőjének, a keresztfán, mint hatalmas Isten mutatkozott be a világnak. És különösen azt ne felejtsék el, hogy el fog jönni mégegyszer: ítélni eleveneket és holtakat. Mi, akik hisszük, hogy el fog jönni, mi vagyunk ma a szenvedők. Minket látnak a börtönök dohos és gyilkos celláiban. Minket a koncentrációs táborok ebek számára is kegyetlen elhelyezéseiben. Mi állunk a deportáltak, a kifosztottak szomorú, szánalmas soraiban. Mi vagyunk az özvegyek, akiknek férfiait legyilkolták. Mi vagyunk a gyermekeiket sirató anyák és a meggyalázott, halálrakinzott szüzek. Mi vagyunk a nagyvilágban hontalanul bolyongó magyarok. És mi vagyunk azok, akiknek a karácsony ünnepi hangulatában felemelkedik a lelkünk és áttüzesedve a hit forró érzelmeitől, mindmegannyi fénylő csillag száll a gyászbaborult magyar haza fölé, bogy felgyújtsa a reményt egy szebb magyar jövő hitében, amikor ha majd leszáll a szent karácson5^este és éjféli misére kondidnak a harangok, mindenki ünneplő köntösben és ünneplő lélekkel indulhat a templom ba, hogy elénekelje: Krisztus jézus született, örvendezzünk! CSIGHY SÁNDOR. ADY ENDRE. KARÁCSONY Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hála-ének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor , Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumban A Messiás Boldogságot szokott hozni. i A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna. Az én kedves kis falumban Minden szívben Csak szeretett lakik máma. II. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jjó volna tiszta szívből — Úgy mint régen — Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni. III, Ha ez a szép, rege Igaz hitté válna, Oh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra. Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgotha nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget. Nem volna más vallás. Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni. . . Karácsonyi rege Ha valóra válna. Igazi boldogság Szállna a világra. . , A MÁRTÍR-MENET A magyar népre immár a hetedik Karácsony köszönt rá, amelyen muszka-pogány járomban gond, bu és szomorúság között készül megünneplni a Megváltó születésének ünnepét. Már erről is mindinkább le akarják szoktatni a; idegen zsarnokok és azok nem kevésbbé elvakult helytartói. Sztálin december 21-iki születésnapját próbálják ünnepül feldiktálni, kikiáltották földi istennek, népek bálványának. Lerombolták a Regnum Marianum templomot, mert "kellett” a hely Sztálin harminc méteres óriásszobra számára. Azt követelik, öt süvegélje meg minden magyar, mikor elmegy előtte, mint azelőtt a templomot, a Regnum Marianumot. . . Ki akarják vetkőztetni a lelkeket kereszténységükből s ami ezzel egyet jelent, magyarságukból. Lehet-e ezt? Lehet-e, hogy a magyar nép elszakadjon ősi kereszténységétől, mely a századok láncolatán át államalkotó erőt, hitet, bizalmat adott neki, létének alaptörvényévé jegecesedett? Lehet-e, hogy mint nemzet és mint egyéni emberek összessége, lemondjon mindarról az erkölcsi értékről, életrendi szabályról, amelyet apái kincsként hagytak örökségül, a nemzeti szabadságról, emberi jogokról, az Istenember erkölcse szerinti humanista élet kegyelméről és üdvözítő kötelességeiről? Lehet-e megtagadnia, elfelejtenie Krisztust? Nem-e a balgákbalgája, aki ilyen eszelős célt tűzött maga elé? Hiába gyötrik, szipolyozzák, sanyargatják a magyar népet Moszkva pribékjei, hiába alázzák meg méltóságát, .önérzetét, Istenbe és önmagába vetett hitét: ezek időtállóbb, halhatatlan értékek! 1951 fekete Karácsonyán olyan szomorú a világhelyzet, oly halványan pislákol a remény- mécsese, oly sötét a magyar éjszaka, mint Muhi, Mo hács és 1944 óta soha. De az éjszakában az otthonokban, szinte rejtve égnek és világítanak a Szenteste mécsesei és szerte a világon, ahol magyarok — sokan közülük a hontalanság keserű és nyomasztó szenvedései között — élnek, a Megváltó születésének ünnepén magasra lobog a reménység lángja. A Megváltó születése napján egy minden veszen-poklon át keresztényi nép fiai martirnemzetük számára köuyörgik Krisztus irgalmát, a megpróbáltatások végét, a nemzet feltámadását. Nem lehet örök az éjszaka, amig Krisztus van szivünkben, amíg Benne bízunk s igéje szerint élünk. Nem halhat meg az a magyar kereszténység, melyet 950 év előtt 1001-ben Szilveszter pápa, a Megváltó földi helytartója apostoli Szentkoronával örökkévaló életre rendelt! Karácsony szent estéje Krisztushoz emeli fel a sziveket és erőt ad a kitartásra, a hűségre minden magyarnak. Tündöklő históriai példaként Krisztus nagy magyar martir szolgája, Mindszenty bíboros lebeg lelki szemeinek előtt. Karácsonykor lesz három esztendeje, hogy börtönbe hurcolták a pribékek s azóta járja a mai magyar Kálváriát, együtt nemzetével. Mártírok processziója! ... A Prímás halad az élén, utána Grösz érsek és a börtönt szenvedő egyházi és világi férfiak serege, maga a börtönéletre kényszeritett nemzet. . . A Prímás egészségét aláássa a börtönfogság és követői is a szenvedésektől megviselt testtel küzködnek a rabság és megaláztatás életterhével, de némaságukban, elnémitottságukban is felemelt fővel és vaslélekkel menetelnek a nehéz jövő elébe, . . Krisztus született e napon és akármilyen koromsötét is az égbolt, nincs veszve semmi, amig Ő él bennünk, az Ö szelleme lobog lelkűnkben. Ö a magy-ar páncél és pajzs, legyőzhetetlen mentsvár, vigaszunk, gy-á molit ónk. Megváltónk most és mindörökké. . . Benne való hitünk állhatatossága, leküzdhetetlen ereje ledönti majd a bálványszobrot és utána Isten dicsőségére és a nemzet üdvére, felépiti újra a Regnum Marianumot, — MÁRIA ORSZÁGÁT!
