Krónika, 1951 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1951-01-15 / 1. szám
10-IK OLDAL “KRÓNIKA” 1951 január tűk imánkat az Ég Lírához, a világ minden tájára szétszórt magyarok, karácsony szent ünnepén és kértük az Istent, segítsen haza bennünket a sok szenvedés és hazátlanság .után, hogy szeretteinkkel együtt vehessünk részt Ottó Őfelsége békés, országépitő munkájában. Ausztrália, Woodside, 1950, karácsony. Z. KOVÁCS GYULA. GÁSPÁR A SZOVJETBE MEGY Csöndes vasárnap délután. Mintha maga az élet is megállt volna. A légtömeg forró mozdulatlansággal hever a falu hosszú és széles utcáján. A kis házacskák szinte izzani látszó falairól, vakítóan verődnek vissza a napsugarak. Egy kocsi zörög végig az utón, kerekei fölverik porát, mely felhőbe verődve komolyog pillanatokig, aztán nehézségi ereje sietve visszaejti a földre. A levegő ellankadt, nincs ereje továbbvinni, ringatni azt. Az akácfák levelein, melyek épp hogy egymásba lombosodtak, vékony, szürke réteget vonnak a visszahulló porszemek. A közelgő nyár, néhány sietve törtető előőrse kánikulai forrósággal szállta meg ezt az áp. rilisvégi, vasárnap délutánt. A templomtorony sorsát-türőn mered a táj felé. Némán figyel. Évszázadok vonultak el alatta és tudja, hogy ami ma van, azt is továbbüzi a mindég uj történésekkel érkező idő. Zsalus ablakai mögött, a magasban, még mozdulatlanul csillog az ércpalást. Meg fog szólalni, mint minden vasárnapdélután, azzal az időkön győzedelmeskedő és másithatatlan kongással, mellyel évszázadok óta zengi, hirdeti ugyanazt. E faluban éppúgy, mint a világ minden más táján. Tudja, hogy ezen a délutánon csak a padsorok népesednek be lányokkal, asszonyokkal, de a mögöttük levő teret nem tömik meg a csizmás és feketezekés férfiak. Azokat más ügy szólítja,• parancsolja másfelé. A gyalogos végigmegy az utcán és látja a házakat vagy él azoknak egyikében és látja ami abban van, de a torony az egészet látja és ugyanakkor be-beles az ablakokon is. Volt már az többször is, hogy hiába kongott-zengett, az ivók, a kocsmaudvarok megteltek s ahová ő hívta az embert, Isten háza üres maradt. De másként is volt, amikor az éjszakában felröppent a vöröskakas, egy szérű hegyére szállt kiterített szárnyakkal, majd izzó pernyét rázott ki a tolláiból a szélbe, mely továbbjutott azzal háztól-házig, tömör füstben bibor lángokat szítva. A torony érchangja meg felzokogott, vészjelét sikoltotta esdőn, sikongott, csengett s az elült lángok romhelyei mellől, jajongó tömeg, asszonyok, férfiak tódultak az oltár közelébe: — Szentek szentjei könyörögjetek érettünk! A falu készül valamire. A torony tudja, mert betekint a házak ablakán. Jónás Jánosékat nézi éppen. Zsuzsa a fali tükör előtt forgatja a derekát, ő mindjárt kéz be veszi imakönyvét, keszkenőjét, a templomba menni. Az anya is átkötötte már a fejét a hervadtszinü selyemkendővel és kikivánkozó sóhajjal les a fiára, aki kinyújtott lábakkal ül egy széken s mereven, kedvtelenül bámul maga elé. Az öreg meg pipája hamuját mogorván a padlóra szemeteli és oknélküli indulatossággal mordul a fiára: — Gábor gyere már! Elindulnak ketten, szótlanul. Az anya utánuk kiált: — Aztán ügyeskedj Gábor, ne hagyd magad! Majd az ablakra néz, a torony felé. Már csak Zsuzsa hallja, amit mond, inkább csak sóhajt: — Istenem, ne engedd, hogy épp őt küldjék oda. A templom padsorai megtelnek lányokkal, asszonyokkal. Sürüb. ben, mint máskor. Majd mindenkinek van kiért imádkoznia ezen a vasárnapdélutánon. Ey másik terem is megtelik, amit Katolikus Legény Egyletből DEFOSZ ülés teremmé alakítottak. Férfiak, öregek, fiatalok gyülekeznek össze benne, néhányan nők is, a nagyszájuak, akik igy akarnak lenni valakivé. Leghátul, egész a falnál, Jónás János meg a fia, Gábor. Az elnök az emelvényre néz és megáll a vörös zászló alatt. Mellette Pavlik “elvtárs”, akit a párt küldött Pestről. Az elnök neki adja át a szót. Az meg-beszéJr-fes.'-sog„ gesztikulál. Sztálinnal kezdi, Rákosival folytatja. Sztálin! üvölti és szünetet tart. Rákosi! üvölti ismét és ismét szünetet tart. így jelzi, hogy jöhet az “éljen” a taps. Jön is immel-ámmal, innen-onnan, mintha mind a többire bízná, amit a szónok akar. Az meg újra kezdi, már karmozdulattal is vezényli, mire mégis visszabődül a tömeg hangja, inkább dühhel,, mint lelkesen, de mégis a tömegé. Pavlik elvtárs most már rátérhet a lényegre. — Ma azért jöttem közétek elvtársak és ti azért gyűltetek itt össze. . . A hallgatóság soraiban megfeszül a csönd. Az okot már mind tudják, de azt még nem, hogy ki az áldozat. A falak szinte verejtékeznek a kánikulai melegtől s a fekete zekék alatt mégis megborzongnak a testek, mintha hideg, keleti szél érte volna őket. Jónás János a fia felé hajol, súgni akarna valamit., de csak féltőn meri nézni. Az mintha nem látná, magaelé bámul. Tudja, hogy nem tehet semmit, ha őrá esett a választás. Az apa is tudja. Aki nemet mondana, az népellenes, kulákkal érző, reakciós. Csak az imádság segíthet. A toronyban épp megszólal a harang és hiv a litániára. Az asszonyok már ott vannak és imádkoznak. Az emelvényen meg tovább beszél Pavlik elvtárs: — Itt ül már köztetek az a szerencsés társatok, aki néhány hét múlva elindul a legboldogabb, a legszabadabb parasztság földjére, a megvalósult álmok országába, a Szovjetunióba. Pillanatokig még nagyobb, szinte halálos csönd. Az emelvényen, a bus magyar arcú, fehérhaju öregember, egy papírlapot tart magaelé. Arról olvassa, a titkolt indulatoktól fátyolos hangon, a Pavlik elvtárs által nekiadott szöveg szerint, hogy Jónás Gábor szaktársat javasolja a Szovjetbe utazó parasztküldöttségbe. A feszültség még egy pillanatig tart. Aztán a jelenlevők, két ember kivételével, ráocsudnak arra, hogy a végzet az ő személyüket elkerülte kegyesen. Szinte hallani a megkönnyebbülés felszálló sóhajait. Egy rekedt hang a csöndbe kiáltja: “Elfogadjuk!” A kijelentést helyeslő zugás követi, majd a tömeg kebléből felszabadultan kitör az öröm ujjongó éljene, a te. nyerek összeütődnek, felcsattan a hosszantartó taps. Az arcok ragyogva fordulnak a kijelölt áldozat felé, aki úgy áll a terem végén, a falnál is sápadtabban, mint a bírái elé állított elitéit, a vesztőhelyen. Mellette az apja, lehorgadt fejjel, elsötétült arcára vésett komor gondolatokkal morogja némán, befelé. — Hát mégis. Egy másik vasárnapdélutánra gondol, amikor tiz éve,, aranykalászos gazdává avatták őt, ugyan ebben a teremben. A templomban pedig, asszonyi szivekből száll-száll az esengő fo, hász; — Könyörögj érettünk! A DEFOSZ gyüléstermében lassan elcsöndesül az öröm. Pavlik súg valamit az elnöknek, mire az sürü, ősz szemöldöke alól, résztvevő pillantással, inti magához Jónás Gábort. Az áldozat elindul az emelvény felé, tudja, hogy most neki kell szólnia. De miért épp neki, a pártonkivülinek, aki öt év óta megtanulta az apjától, a hallgatás törvényét? Talán épp azért, hogy színvallásra kényszerítsék. Sejtette, hogy ez lesz és mégis döbbenet sulyosodik a lelkére. A kőoszlopra gondol, amelyi re a múlt háború hősi halottainak a nevét vésték, de vájjon majd hová vésik azoknak a nevét., akik önként vagy kényszerből, beáll, nak az öt éve hömpölygő vörös menetbe? Lassan megy, a mondandó szavakkal birkózva magában. Az asztalnál megáll, szőke, fiatal arca szembefordul a figyelő arcokkal és szilárd hangon szól: — Nyitott szemmel fogok járni odakünn és nem felejtem el azt, amit látok, sem azt, hogy ott is magyar vagyok. A terem végén, az öreg Varjú Mihály, dörmögve súgja a sógorának: — Ki-ki értse, amint akarja. Pavlik ugyanakkor némi roszszalással, az elnök fülébe: — Ez az utolsó mondat nem kellett volna, ez még a régi nacionalista szellem hatása. Ezalatt az ég, az imént még oly izzón kék, hirtelen függönyt gördít maga elé. Sötét, fekete fel. hőket. Vihart jelző bugással hajladoznak az akácfák és az ut fölvert pora vágtatva száguld közöttük. A templomkapun kitóduló nőket szinte felkapja a szél s mint ősszel a falevelet,, otthonaik kapujáig sodorja. Az ülésről távozó férfiak javarésze az ivóba siet, borral önteni le a félelemmel átélt perceket és a mámor merészségében elsuttogni azt is, amiről nyíltan beszélni nem lehet s ami mégis kikivánkozik a lélekből. Az utca pillanatokig ismét üres. Csak a szél táncol, tombol, kavarog s igy még kietlenebbnek látszik a falu, mint amikor a verő napsuga^ rak néptelenitették el. Jónásné már tudja a hirt, amikor a fiú és az apa megérkezr Zsuzsa már levetette ünnepi • ., háját, a bátyjára néz némán és tusiét. Mielőtt rájuk rontana a vihar, még sietve megeteti a tyúkokat, a lenvetésen szedett bagolypille hernyókkal. Ö sokmindent nem ért, a régi világot sem igen élte, de itt volt, ebben a házban, amikor berontott három géppisztolyos orosz. Zsiga, az idősebb fivér vasvillával állt elébük. Az egyik orosz kezében felmekegett a fegyver. Látta, ahogyan vér A világhírű Care Organizáció a Fifth Avenue Public Service Bureau magyar irodát ajánlja csomagküldőinek a magyarországi vámmentes csomagok küldésére. Miss Anne M. Reh Fifth Avenue Public Service Bureau 307 Fifth Avenue New York 16, N. Y. Dear Miss Reh: As you requested, I am returning the copy of your May 12th letter which you sent in your letter of June 17th. You will undoubtedly be pleased to know that we have already issued a directive to our information services to mention your firm name and telephone number in the event of inquiries about service to Hungary. We will gladly mention your organization to those who inquire about service to Poland, as we have in the past advised them of your service to Hungary. Our very best wishes for your continued success in serving the peoples of Europe. Very sincerely yours, WILLIAM J. COLE Director Sales Division. A fentiekhez más kommentárt nem kell fűznünk mint kérje még ma telefonon vagy egy levelezőlapon a Fifth Avenue Public Service magyar pénz- és csomagküldő iroda ingyenes körleveleit a vámmentes csomagokról Magyarországon, Romániában, Németországban, Ausztriban és Európa többi országaiban. Címünk: Fifth Ave. Public Service, 307 Fifth Avenue, New York 16, N. Y„ Room 1502. Telefon: MUrray Hill 6-2044.
