Krónika, 1951 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1951-09-15 / 9. szám
6-IK OLDAL "KRÓNIK A” 1951 szeptember MAGYAROK ÉS SZLOVÁKOK A DUNAI SORSKÖZÖSSÉGBEN sokat vívódott újságíró, aki mint az események kommentátora résztvett a lefolyt évtizedek viszontagságos magyar eseményeiben, végül is a törvényes királyság visszaállítása gondolatában találta meg politikai felfogása végső kitisztulását, uj egyensúlyát, reményei horgonyát. Hisszük, sőt tudjuk, hogy hozzá hasonlóan számosán vannak a magyar közélet és köz írás hasonló lelki vajúdáson átment tehetségei között, akik szintén elérkeztek már oda, hogy ebben, a történelmi multat a haladás utjával egybekapcsoló eszmében látják a szebb magyar jövendő legbiztosabb, legjobb alapzatát. Kedves Tarcz Kolléga Ur: Mikor Őfensége legutóbb Miiwaukeeban járt, ahol lapunkkal, a Klein Károly főszerkesztése alatti W isconsini Magyarság-gal együtt a magyarság méltóan ünnepelte, a Weiler-féle Magyar Rádióórának egy recordot bocsátottam rendelkezésére, melyen egy Őfenségéhez intézett óda volt és amelyet Weiler akkor vasárnap kétszer lejátszott és a következő vasárnapon közkívánatra újra kétszer. Ugyanakkor Őfensége a Weiler-féle rádióórán remek szózatot intézett Milwaukee és környéke magyarságához. (Col. Weiler György honfitársunk, az amerikai 'hadsereg ezredese s a középnyugati magyarok “grand old man”-jeinek egyike. A szerk.) Most megírtam Weilernak, hogy ezt a recordot küldje el önöknek a KRÓNIKÁHOZ és ha jónak látják őrizzék meg önök, vagy használják fel valamelyik Ottó ünnepség alkalmával, esetleg több alkalommal is. Az ódát eredetileg a kb. tiz év előtti nagy toledói ünnepségekre irtuk én és leányom Szegedy Georgina és rekordra is mi vettük fel házilag. Két példányt készítettünk; a jobbikat Toledóba küldtük, a másikat megtartottuk. Akkoriban az ódát lelkes jelzőkkel a “TOLEDÓ” ünnepi száma is leközölte és Msgr Eördög is meleghangú levélben köszönte meg. Amikor három év múlva egy március 15-iki ünnepélyt rendeztem Őfensége tiszteletére, — mely minden eddigi között a legfényesebb volt, — Őfensége, aki a chicagói püspök és a h. polgármester között ült: bemutató szavaim után hirtelen felkelt székéről és a nyílt színpadon megölelt és meleg szavakkal köszönte meg a hozzáirt ódát, melyet a toledói ünnepségek fénypontjának nevezett és kijelentette, hogy a rekordot “örök időkre” elhelyezték a családi levéltárban. Úgy vélem,, nem árt, ha ismerik a rekord hátterét és alkalmilag talán hasznát tudják venni. Őfenségének, mint ember is nagy tisztelője és bámulója vagyok, mert egyike a legkiválóbb elméknek, legjelesebb szónokoknak, a legtisztábban látó politikusoknak és egyike a leglelkesebb, legmelegebben érző magyar embereknek. Talán a legérdekesebb az, hogy előzőleg, nagyon erős előítélettel viseltettem a Habsburgok iránt és eredetileg azzal a szándékkal men tem az Abassor Hotelba, ahol a fogadtatás volt, hogy hajlamaimnak megfelelő kritikát irok a fogadtatásról. De véletlenül az történt, hogy Őfensége, — máig sem tudom miért, — az összes jelenlévők közül engem tisztelt meg azzal, hogy magánlakosztályába kéretett egy kis beszélgetésre. Akkor már el voltam ragadtatva attól a rögtönzött magyar szónoklattól, amellyel a fogadtatás után a “jelenlévőket üdvözölte. Beszélgetésünk közel két óráig tartott és arról az Otthonban, az “Interestben” és a “Wisconsini Magyarságban” részletesen beszámoltam. De Őfensége példátlan sokoldalúságáról és nagyszerű qualitásairól akkor győződtem meg először. Mert nem volt beszélgetésünknek olyan tárgya vagy fordulata, amelyben nem tanúsított volna meglepő jártasságot, pedig jóformán minden elképzelhető témát, — politikát, szociológiát, gaz dasági kérdéseket, szépmüvészetet, nácizmust, kommunizmust, történelmet, földkérdést, zsidókérdést, amerikai munkáskérdést, stb. stb., — kimerítettünk. Összbenyomásom még ma is a bámulat felé hajlik. ‘íme: — gondoltam magamban, — a legnagyobb Habsburg, — magyar Habs burg! —-, akit a történelem tragikus kisiklása megfosztott az uralkodástól. . .” Akkor Hitlernek még nem volt semmiféle véres múltja a zsidókérdésben és , e kérdéssel kapcsolatban mégis “tanulatlannak”,, “szadistának” barbárnak” és "gangsternek” nevezte őt. Well: ki tudja. Talán, ha véres nagy vargabetűvel is, Szent István koronája talán mégis megtalálja benne méltó örökösét? A Krónika nagyon jól, színesen, nívósán, tartalmasán van szerkesztve. Megérdemelné,, hogy a magyarság nagy szeretettel karolja fel. Siren, Wisconsin. Szívélyes üdvözlettel SZEGEDY LÁSZLÓ. LEVELEKBŐL Kedves Szerkesztő Ur! Sokáig nélkülöztem kedves lapját, de már én is idejutottam Amerikába s abba a helyzetbe, hogy előtudok fizetni becses lapjára. Mellékelek 3 dollárt, nem tudom ez mennyi időre elég, de ha egy évnél továbbra szólna, úgy nekem csak egy évig küldje, vagyis egy évig fizetem most elő. Ha maradna fel ebből a három dollárból, úgy ezen összeget pedig egy hontalan magyar testvérünknek lapküldésére adom. Mert ezen lap sok-sok vigaszt, reményt adott, amíg én is Németországba ettem a hontalanság keserű kenyerét. Lewisburg, Pa. Csóka Kálmán. LAPUNK New Yorkban a yorkvillei újságárusoknál, az East 79-ik és 86-ik uccákban és környékükön lévő ujságstandeken, valamint az East 86-ik utcai Kerekes-féle könyvkereskedésben kapható. A Kanadai Helikon meghívását követve Emődy József, a Felvidéki Magyar Párt Gazdasági Osztályának volt elnöke szeptember hó 3-án a Torontói Egyesült Magyar Egyház Nagytermében magas színvonalú előadást tartott a fenti címmel a szlovák-magyar problémáról. A szlovák-magyar kérdés igazságos megoldásához akkor jutunk el, — kezdte előadását Emődy József. — ha a Moral Rearmament (Erkölcsi Újjáéledés) mozgalom alapelvét követve nem a “who is right?” (kinek van igaza?),, hanem a “what is right?” (mi az igazság?) útját járva próbáljuk meg ezt a kényes politikai problémát tárgyilagosan megvilágitani s elfogultság nélkül az igazságot tisztázni, tekintet nélkül arra, hogy az kinek a javára szolgál. Az elmúlt emberöltő folyamán szinte politikai mottóvá vált a szlovákság körében “ezeréves magyar elnyomatás’-ról beszélni. Ez azonban téves általánosítás, mivel a nacionalizmus mint társadalmi tényező Európában csak a XVIII. század végén ill. a XIX. század elején jelentkezett először. Előbb nem létezett, tehát mint elnyomó erő sem hathatott. Arról beszélheünk legfeljebb, hogy a nemesi osztályok uralkodtak a nemzet többi rétegének a rovására, viszont ez nem nacionalista jellegű elnyomás volt, mivel a nemesi kiváltságoknak szlovákok éppúgy voltak részesei mint magyarok. A XIX. század elején induló magyar nacionalizmus a 67-es kiegyezés után újabb lendületet nyert s kétségtelenül követett el hibákat, melyeket a szlovákság indokoltan tehet panasz és bírálat tárgyává. Hiba volt pl. magyar részről a latin hivatalos nyelv eltörlése után mindenütt a magyart tenni meg helyébe,, olyan helyeken is, ahol a lakosság azt nem értette. Iskolapolitikánkban voltak intézkedések, melyek az alapvető emberi jogok tiszteletbentartásának elvével ellenkeztek, amint hiba volt az a szellemiség is, amely a szlovákoknak a társadalmi rang létrán való emelkedését a teljes asszimilálódástól tette függővé. Az erőszakos elnemzetietlenitő politika sokszor a várt eredmény ellenkezőjét teremti meg, mint azt az Írek példája kiemelkedően bizonyítja. Bár helytelenítjük ezt a nacionalista magyar politikát, melynek rugója a 30 milliós magyarság álma volt, de tárgyilagosan ítélve különös okunk a szégyenkezésre nincs. Ez a politika a nacionalizmus akkor uralkodó szelleméből természetesen folyt; abban az időben ugyanezt a helytelen politikát folytatták saját kisebbségeikkel szemben a nyugati nemzetek is. sőt velük összehasonlítva magunkat,, nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyarság e terén határozottan mérsékeltebb volt. Teljesen felesleges és indokolatlan, — mint ahogy azt egyes emigráns magyar körök teszik, — e miatt hangos szóval gyalázni önmagunkat s a magyarságot mint könyörtelen eszközökkel uralomra törő, intoleráns, imperialista nemzetet a világ közvéleménye elé állítani. A kor szemüvegén át nézte a magyar politika semmivel sem volt rosszabb az általános európainál. Sajnos, egyes emigráns magyar politikusok elfelejtik a történelmi megítélés eme szempontját, s az események elferdítésével diszkreditálják a magyarságot. Ismerjük be tévedéseinket, kutassuk becsületes szándékkal hibáinkat, de tegyük ezt minden önmarcangolás és öngyalázás nélkül. A 900 éves múltnak ez a “what is right" alapján történő objektiv szemlélete magyar és szlovák részről egyaránt elengedhetetlen előfeltétele a békés együttélés megvalósításának. 1918-ban a kocka teljesen megfordult s az egykori Osztrák Magyar Monarchia térséget,, melynek egysége egy hosszú történelmi fejlődés eredménye volt, nem egy, hanem négy “38-as parallel”-lal szabdalták darabokra azzal az utólag teljesen tévesnek bizonyult elgondolással, hogy erős szláv államok alakításával küszöböljék ki a német aggresszió megismétlődésének a veszélyét. Ez a felosztás az érintett népesség megkérdezése nélkül, egy maroknyi politikai emigráns információja alapján történt s meglepetésként ért szlovákot, magyart, csehet. osztrákot egyaránt, még talán a “csehszlovák” republika atyját, magát Masaryk Tamást is, aki tulajdonképen nem ezt, hanem a dunai térségnek egy olyan konfederációját akarta, amely ma lebeg az emigráció szeme előtt. Az újonnan született “Csehszlovákia” határát messze a néprajzi vonalon túl, a Duna és Ipoly mentén vonták meg s ezáltal egy milliónyi magyar vált az uj köztársaság alattvalójává. A magyarság reakciója a Trianoni Békére érthetően az irredentizmus volt. amellyel a magyar kormányoknak is számolniok kellett. A magyar kormányzat azonban nagy reálpolitikai érzékről tett tanúságot, amikor a Népszövetség 19-ik cikkelyére hivatkozva az irredenta mozgalmat a békés revízió útjára igyekezett terelni. Igaz, az elszakított magyarság írott malasztként megkapta a kisebbségvédelmi törvényeket; ezek azonban a zöld asztal mellett születtek meg s a gyakorlatban, különösen gazdasági téren (földreform,, munkavállalás, stb.) csődöt mondtak. "Tisztelt Hölgyeim és Líraim, a kisebbségi joggal úgy állunk valahogy, mint a házassági joggal: van házassági jog, kell is. hogy legyen, de a Jó Isten mentsen meg mindenkit egy olyan házasélettől, ami csak erre a jogra van felépítve,” —■ állapította meg harminc éves kisebbségi élet tapasztalatai alapján, az előadó-. A második világháború alatt, tekintettel a német nyomásra,, nem igen lehetett szó a dunavölgyi né